Sokan vannak, akik a fiatalság megszállottjai, Janzsó Ádám azonban másképpen az: közel egy évtizede foglalkozik az ifjúság érdekeinek képviseletével. Korábban a Várfok Alapítvány ifjúsági irodáját és a Veszprémi Ifjúsági Házat vezette, majd a Nemzeti Ifjúsági Tanácsnál dolgozott, számos kezdeményezés résztvevője volt. Mert ahogy ő látja, ha most nem fektetünk az ifjúság ügyeibe, azzal a jövőt veszélyeztetjük.

– Kezdjük egy igazán személyes kérdéssel! Te magad milyen kamasz voltál? Már akkor is jellemző volt rád a tudatosság?

– Ezt a mai napig nem hívnám tudatosságnak, inkább lázadásnak. Nagyon szigorú környezetben nevelkedtem, abban a nyolcosztályos gimnáziumban is sok volt a kötöttség, ahova jártam. Ezzel párhuzamosan viszont több sportot is kipróbálhattam: társastáncoltam, sakkoztam, teniszeztem, korcsolyáztam  – ezek közül leginkább a tánc volt a meghatározó, amit még nagymamám unszolására kezdtem el, de a bulik szervezése és a közösség berántott. Igyekeztem aktívan eltölteni a szabadidőmet. Nem volt egyébként semmivel sem több szabadideje az akkori fiataloknak, de mindig kint lógtunk az utcán. Megvoltak nekünk is a kamaszkori útkereséseink, és egy idő után már kevésbé bírta az osztályunk a kötöttségeket, elkezdtük feszegetni a határainkat. Ez több súrlódást okozott az iskolában, majd a sikeres érettségit követően 2000-ben kerültem Szombathelyről a Veszprémi Egyetemre.

– Végül mi vezetett rá, hogy aktívan kezdj el foglalkozni a fiatalok ügyeivel?

– Miután eljöttem Szombathelyről, átmeneti időszak következett, az év végén viszont bekerültem a Központi Kollégiumba, ahol egyre jobban behúzott az egyetemi élet. Tudatosságról még itt sem igen beszélnék, sokkal inkább a kevésbé tudatos része ragadott meg, de a közösséghez tartozás fontos volt számomra. Sok tapasztalatot adott abban az időben, amikor egy nyarat Amerikában tölthettem diákmunkásként, de az útkeresés még sokáig jellemző volt rám, miután nagyon sok minden megszakadt a korábbi tevékenységeim közül. Tulajdonképpen hálás voltam ezért, máskülönben soha nem jutottam volna ki Amerikába, és nem lett volna olyan élményteli ifjúságom. Időközben beiratkoztam az egyetemi tánc csapatba is, de az ott tapasztalt tudásbéli különbségek miatt nem kötött le igazán. 2004-ben az unokatestvéremmel megvalósítottuk azt az elképzelésünket, hogy létrehozzunk divatos, modern, a piaci igényeket követő saját táncsshow-t, amely jól eladható a Balaton-parton, és amivel majd jól keresünk. A pénz részét leszámítva ebből sok minden bejött. Mégis, talán innen datálható az életemben a tudatosság, a felelősségvállalás, a civil szervezetek felé orientálódás és a pályázati lehetőségek kiaknázása.

– Tehát a szikra berobbanásához egy hobbi kellett…

– Lényegében igen, egy hobbiból nőtt ki a dolog, de ehhez támogató környezet is kellett. Akkoriban nagyon-nagyon jól működtek az egyetemen az öntevékeny körök, az Universitas Alapítvány és a PEHÖK pályázatain is jól szerepeltünk, és annyira megkedvelt minket az egyetemi vezetés, hogy az intézmény félhivatalos csapata lettünk, minden rendezvényen felléptünk. Unokatestvérem volt a művészeti vezető, én pedig a menedzser, így a mi feladatunk volt megteremteni azt a körülbelül 6 millió forintos forrást, amely a költségvetésünket jelentette. Annak ellenére, hogy meglehetősen kritikusan álltam hozzá az akkori hallgatói vezetéshez, mégis sokat kaptunk tőlük: forrást táncruhára, cipőkre, termet a próbákhoz pedig a közművelődési titkárságtól. Nagy álmaink voltak és sokat dolgoztunk azon, hogy ez eladható legyen, de idővel rájöttünk, hogy ebben csak annyi van, amennyi: csináltunk két show-t, és nyaranta fellépésre jártunk. Emellett a csapattal több éven át szerveztünk táncterápiás táborokat hátrányos helyzetű és sérült gyermekeknek. Édesanyám gyógypedagógus, nagynénémék hozták létre és vezetik a Down-alapítványt, mivel apai ágon az unokatestvérem Down-szindrómás. Talán ez is a civil szektor felé terelt, a táborok pedig rengeteget adtak: nekünk is nagyon különleges élmény volt, a gyerekek is szerették, és a szakemberek is felkapták rá a fejüket. Nagyjából erre az időszakra már az is eldőlt, hogy munkát kellene keresnem, noha az egyetem befejezése egyre távolodott. Műszaki menedzsernek tanultam, de nem tudtam elképzelni magam egy autógyárban, a társadalmi szerepvállalás ugyanakkor nagyon vonzott, ezért jelentkeztem az ÖTLET elnevezésű önkéntes programba. Bár nagyon szerettem volna a Várfok Alapítványnál tevékenykedni, kikötés volt, hogy csak főállású alkalmazottal rendelkező szervezet lehet fogadóintézmény, így a karrier irodába kerültem. Itt civil ügyek fejlesztésével, a for-profit és a nonprofit szektor közelítésével, később az állásbörze civil sarkának fejlesztésével, szervezésével foglalkoztam. Amikor véget ért az önkéntes program, ismét ott állt előttem a kérdés: merre induljak?

– Mihez kezdtél?

– Korábban egy tréningen azt hallottam, hogy a civil szektorban csak akkor fogsz tudni dolgozni, ha megteremted magadnak az állást, és generálsz olyan projekteket, amiből bevétel származik. Veszprémben több hallgatói és nemzetközi szervezet is létezett akkoriban, de ezek egyrészt meglehetősen fluktuáltak, másrészt sok esetben nem is tudtak a valódi, civil szektort érintő pályázatokról. Erasmus ösztöndíjjal már akkor is ki lehetett menni külföldre, de hiányzott az igazi interakció. Ezért azt mondtam a Várfok Alapítványnak, hogy nyissunk egy nemzetközi ifjúsági szolgáltató irodát. A vezetőség azt mondta, ha készítek egy három éves üzleti tervet, és rentábilisan tudunk működni, legyen, felvesznek. Így a karrier irodán belül megnyílt az iroda. Nekem gyakorlatilag nem is volt más feladatom, mint különböző tréningekre, programokra járni – emiatt a barátaim csak tréningturistaként emlegettek. Később kiírtak egy pályázatot a Veszprém Megyei Ifjúsági Információs Tanácsadói Irodára, amelyet megnyertünk, és ezzel együtt párhuzamosan megnövekedett a terünk és a feladati körünk. A fő szempont az egyetem, a város és a megye közötti kapcsolat erősítése volt, az általános nézet szerint ugyanis volt egy olyan „üvegfal” az egyetem és a város között, nagyjából az Íródeák környékén, amiről lepattantak az egyetemisták, és nem jártak városi programokra. Ez még ha nem is volt feltétlenül igaz, a kapcsolatot valóban erősíteni kellett. Arra törekedtünk, hogy minél több tevékenységet és lehetőséget hozzunk be a fiataloknak az iroda révén.

– Milyen lehetőségeket teremtett ez a fordulat a veszprémi ifjúság életében? Mit adott a Várfok Alapítványnál és az irodánál töltött időszak?

– Érdekes, mert a Várfok Alapítványt eredendően a Várfok Kollégium közösségi életének fellendítésére hozták létre, 2005-től azonban a kuratórium úttörőként az ifjúság ügyeivel kezdett foglalkozni rajtam kívül, és a Veszprémi Egyetem Hallgatói Alapítvánnyal, valamint más alapítványokkal összefogva nagyon sok képzést, lehetőséget indítottak el.  Egy rendkívül inspiráló időszak vette kezdetét, emellett az önkormányzat is mellénk állt. Számos programot szerveztünk a fiataloknak, nemzetközi ügyekben képeztük őket, segítettük az öntevékeny köröket, és igyekeztünk forrást bevonni olyan rendezvényekhez, amelyek már nem kaptak támogatást. Azt ugyanakkor érzékeltem, hogy a középiskolásokat nehéz elérni egy egyetemen található irodával, ezért saját kockázatra vettünk egy kisbuszt, felmatricáztuk, felszereltük a legmodernebb eszközökkel, játékokkal, és Várfok Mobil néven jártuk az országot. Ez nagy büszkeség volt, mert pályázat révén 100%-os támogatást kaptunk rá (a busz beszerzésén kívül), főleg annak tükrében, hogy egy alapítvány általában csak töredékét kapja meg a megpályázott összegnek. Valamiért mindig mindenre szerencsés választ kaptam – például vettünk sátrat, amit alkalmanként bérbe adunk majd, aztán megkeresett minket egy barátom egy esélyegyenlőségi programhoz, és máris pluszban volt a projekt, vagy éppen egy norvég srác jelentkezett, hogy szívesen töltené nálunk a szakmai gyakorlatát Magyarországon, és például video dj-skedne a Kossuth utcán. Bevallom, talán volt olyan program, ami az én túlzott konzervativizmusom miatt nem valósult meg, de összességében egyre színesebbé váltak a rendezvények. Biciklis tanulmányutakat szerveztünk – és a legproblémásabb település legbajosabb gyerekéhez is eljutottunk, olyanokhoz, akikről már lemondtak, nekünk mégis sikerült megértetnünk magunkat velük.

– Tulajdonképpen ez adta a motivációt is, hogy 2012-ben létrehozd az Ifjúsági Házat? Mennyire volt nehéz végigvinni az ötletet?

– Az utazások során nagyon sok mindent megismertem, a közösségi lét többféle megnyilvánulására láttam rá. Ez pedig adta az ötletet, hogy jó lenne létrehozni egy olyan ifjúsági házat, amely kiutat jelenthet a fiataloknak. Talán itt éreztem aztán az első korlátot. Külsősként ugyanis az egyetem csak pénzért adhatott bérbe nekünk irodát vagy házat – elég húzós összegért. Ráadásul addigra a nagyon színes, támogató környezet is kezdett megkopni. Az öntevékeny körökből startupok lettek, a mi célcsoportunk is inkább a városi-megyei ifjúság lett. Beadtunk egy közel 40 milliós pályázatot, nem nyertünk, de fellebbeztünk, a köztes időben viszont már ki kellett költözni az egyetemről a fenti ok miatt, illetve az irodával kapcsolatosan más elképzelése volt az egyetem akkori rektorának. Átmenetileg beköltöztünk a Mobilitáshoz, és kockázati alapon kibéreltük az Auer Lipót házat a belvárosban, amíg meg nem jött az értesítés a fellebbezésről, hogy megnyertük a 38 milliós támogatást. Ennek köszönhetően tudtunk beköltözni ebbe a hihetetlen inspiráló múlttal rendelkező házba, és hozhattunk létre egy olyan brandet, a Veszprémi Ifjúsági Házat, amely mögé fel tudott sorakozni az összes többi ifjúsági és civil szervezet – mert a Várfok Alapítvány mögé nem lehetett volna, de az együttműködést fontosnak tartottam.

– Van olyan momentum ebből az időszakból, amire kifejezetten büszke vagy?

– Egyik leginkább lélekmelengető projektünk volt a Raiffeisen projektje 2011-ben, ahol Facebook szavazás útján lehetett forrást nyerni. Akkor ez még egyáltalán nem volt divat, éppen ezért tölt el büszkeséggel, mert ott éreztem először igazán, hogy Veszprém megmozdult egy jó ügyért. Egy egy éves projekt keretében Pápán, Zircen és Lókúton alakíthattunk ki lakásotthonokban konditermet, tűzrakóhelyet készítettek a fiatalok, kerítést festettünk közösen, és közben az önkéntességről tanultak. Ennek nagyon sok szép hozadéka lett – akad olyan fiatal, aki például a lakásotthonból kikerülve a fővárosban állt munkába ápolóként. Örömmel gondolok vissza az „utcazenés” együttműködésre is, ahol nagyon hosszú időn keresztül vidéki és határon túli önkéntesekkel vállaltuk olyan feladatok elvégzését, amire talán nem lett volna keret a fesztiválon. Amellett, hogy nagyon családias hangulat alakult ki, a fiatalok fejlesztése is folyamatos volt. Mindemellett 2014-ben sikerült olyan városi ifjúsági koncepciót létrehozni, amelyet a képviselőtestület mind a 17 tagja támogatott, ráadásul a 150 oldalas szakmai anyagot, amit a civilek kerekasztal-beszélgetéseik alapján állítottak össze, változtatás nélkül fogadták el. Ez nagyon jó mutatója annak, miként lehet civilként úgy dolgozni, hogy az észrevételeidet a döntéshozók is fontosnak tartsák. Ma pedig már, ha az ifjúságról van szó, elsőként az Ifjúsági Házat hívják. Ez persze már nem a Várfok érdeme, de talán ahhoz, hogy 2016-ban Fiatalok Éve volt Veszprémben, merem remélni, mi is hozzájárultunk.

– Létrehoztál egy sikeres veszprémi brandet, hamarosan mégis a főváros felé fordultál. Mi húzott be az országos vérkeringésbe? Tudatosság vagy a véletlen?

– Mire megnyitotta kapuit az Ifjúsági Ház, közép-dunántúli szinten már egyre komolyabban vette a szavunkat a szektor és a helyi politika is – attól függetlenül, hogy a forrásteremtés a közigazgatási átalakítás miatt egyre nehézkesebb lett. Ifjúsági kerekasztalokat szerveztünk, meghívtuk a politikai pártok ifjúsági szervezeteit is, sőt, a pályázatokba is belefoglaltuk, hogy tárgyalni szeretnénk a politikusokkal,  mert anélkül nem lehet hatékonyan tenni a fiatalok ügyeiért. Ezzel párhuzamosan megindult az országos ifjúsági élet megszervezése is, és felvetődött egy országos ifjúsági érdekképviseleti rendszer gondolata. Mi addigra ezt helyben, kicsiben nagyjából megvalósítottuk, így rendkívül szimpatikusnak találtam, hogy országosan is összehozzák a szervezeteket. Még abban az évben megalakult a Nemzeti Ifjúsági Tanács, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve megpályáztam és „el is nyertem” a kommunikációs és gazdálkodásért felelős elnökségi tag pozíciót.

– Nehéz volt magad mögött hagyni Veszprémet?

– Az elején még igyekeztem párhuzamosan végezni a két feladatot: miközben továbbra is vezettem az Ifjúsági Házat, a NIT elnökségi tagjaként a gazdálkodásért és a pályázatokért feleltem, és folyamatosan ingáztam Veszprém és Budapest között. Idővel viszont annyira felerősödött az országos szerepvállalás, hogy egyre kevésbé tudtam Veszprémre koncentrálni. Egyszerűen eljött az a pont, amikor azt mondtam: teljesen tudatosan elengedem a veszprémi feladatokat, mert nem lehet így megosztani a figyelmet. Szerencsére erős tábor állt mögöttem, nagyon tehetséges szakemberek dolgoztak itt, akiknek át lehetett adni a stafétát. Ebben persze nagy szerepe volt annak is, hogy 2013 végén elindultam a NIT elnöki pozíciójáért, amire meg is választottak, az új szerepkör mellett pedig már tényleg tarthatatlanná vált az ingázás, hogy állandóan barátoknál aludjak, hogy kimaradjak az esti informális beszélgetésekből. Fogtam magam, és kivettem egy szobát Budapesten, noha nem sokkal előtte vettem egy lakást Veszprémben, mert én sokkal erősebben kötődöm ehhez a városhoz, mint Szombathelyhez – de az életem (munkám) alakulása végül a fővároshoz kötött.

– Valójában mi a Nemzeti Ifjúsági Tanács hitvallása?

– A Nemzeti Ifjúsági Tanács egy demokratikus alapon szerveződő, transzparensen, nyitottan működő, a magyarországi ifjúsági és ifjúsággal foglalkozó civil szervezetek ernyőszervezete. A mi feladatunk az, hogy közvetlenül képviseljük a fiatalok problémáit, másrészt az őket képviselő szervezetek érdekeit is, a mindenkori kormányzattal és az eu-s döntéshozókkal tárgyalva elősegítsük az ifjúság helyzetének javulását. Nagyon fontos feladat a tagok közötti hálózatosodás elősegítése, a jól működő modellek megosztása is.

– A korábbi munkáidat jellemző sikerszéria itt is folytatódott?

– Nagyon sok pofont kapott a szervezet. Rengeteg vitánk volt például a Fővárosi Törvényszékkel, több mint 1000 napon keresztül nem akartak bejegyezni bennünket, mint független civil szervezetet. Egy ideig jó lázadó módjára küzdöttünk, végül Szegeden csináltuk meg a bejegyzést 2015 szeptemberében. Informális keretek között tudtunk működni, kormányzati egyeztetéseken vehettünk részt, európai szinten is egyre komolyabban vettek bennünket, mert Magyarországon korábban nem létezett ilyen szervezet, csakhogy a nem formális keretnek megvolt az a hátulütője, hogy stratégiai szinten, közvetlenül nem tudtunk forráshoz jutni. Cserébe az együttműködéseink megerősödtek, mert a tagszervezeteink adták be a pályázatokat. Tehát szakmailag exponenciálisan, szépen fejlődik a szervezet. Sok mindenben kikérik a véleményünket, több együttműködés nyílt meg az Európa Tanáccsal, leadtuk a felvételi kérelmünket az Európai Ifjúsági Fórumhoz, valamint stratégiai megoldást kötöttünk az EMMI-vel, így mostantól kezdve véleményezhetjük a jogszabályokat az előkészítő szakaszban. Ez kőkemény szakmai és jogi munkát jelent, ezért is küzdöttünk. Ugyanakkor nagy felelősséget is ró ránk, mert nemcsak az ifjúság ügyeivel kapcsolatban, de a civil szféra, felzárkóztatás, oktatáspolitika, munkaerőpiac terén is véleményt kell formálnunk.

– Elnökként mi volt a feladatod?

– Gyakorlatilag minden, ami egy cégvezetőnek is, azzal a különbséggel, hogy én ezt önkéntesen, társadalmi munkaként végeztem, köszönhetően annak, hogy mellette trénerként is dolgoztam. Banki és jogi ügyek intézését végeztem, az operatív feladatok ellátását, valamint a döntéshozói és képviseleti rendezvényeken is részt vettem – legyen szó protokolláris eseményről, kerekasztal tárgyalásról vagy minisztériumi egyeztetésről. Emellett természetesen koordinálni kell a hét fős elnökség munkáját és az operatív titkársági feladatokat, a szakmai anyagok kezelését, közvetíteni a 91 tagszervezet, a hét pártoló tag és az elnökség álláspontját – olyankor is, ha az ellentétes a személyes álláspontommal. De számomra éppen ezért volt érdekes kihívás és jó tanulási folyamat. Ezen felül pedig időnként körbe kell utazni az országot, leülni a helyi ifjúsági szervezetekkel és szakemberekkel, döntéshozókkal, és mediálni bizonyos helyzetekben, például a diákparlamenti ügyekben.

– Mennyire jelent szélmalomharcot mindez a tevékenység? Sokszor látjuk, hogy a civil szférában nagy az ellenszél és kevés a forrás.

– Ez a terület még mindig sokszor mostohagyerekként kezelt, a forrás pedig valóban kevés. Pedig azok a szervezetek,  amelyek fiatalokkal foglalkoznak, valójában a harmadlagos szocializációt segítik. A család és az oktatás nagyon sokat adhat, többek között értékrendet, de fontos, hogy olyan esetekben is foglalkozzunk a fiatalokkal, amikor éppen „nincsenek szem előtt”. Annak idején, amikor az alapítványnál dolgoztunk, egy pszichológust is foglalkoztattunk, ebben a bizalmi légkörben pedig nagyon sok probléma előjött. Szerencsére ma már kezdi felismerni ennek fontosságát a munkaerőpiac is. Egyre stabilabb az önkéntesség kultúrája, a döntéshozók is rájöttek, hogy foglalkozni kell a vállalkozói attitűd és a pénzügyi ismeretek fejlesztésével. A civil szervezetek 10‒20 éve modellezik ezeket a példákat, amelyeket csak át kellene ültetni a struktúrába. Persze ez nem könnyű, mert az ötleteket nehéz lefordítani anyagiakra, és az oktatás rendszere meglehetősen zárt, és emiatt sokat kell küzdenünk. Apró eredmények vannak – például a diákönkormányzatiság megreformálásában, de dolgozunk a Nemzeti Ifjúsági Stratégia felülvizsgálatán is.

– Tapasztalataid alapján mennyire igaz az a sokszor hangoztatott nézet, hogy a mai fiatalok passzívak és kiábrándultak?

– Szerintem a fiatalok pont ugyanannyira aktívak, mint korábban. Mondják, hogy a mai generáció csendes generáció, de szerintem csak másként fejezik ki magukat. Az más kérdés, hogy a véleményük nem mindig polkorrekt. De a szakembereknek és a döntéshozóknak éppen az lenne a feladatuk, hogy megértsék a fiatalok nyelvét, és nyitottá tegyék őket a társadalmi problémákra. Meg kell találni a módot, amivel ki lehet mozdítani őket – mert igenis ki lehet. Sok benne a feladat, mert a mostani szülői generáció sem abban a korban élt, ahol a mindennapok részét képezte a politika és a társadalmi szerepvállalás, így a fiataloknak várhatóan még kevésbé fogja. És legyünk őszinték, az oktatási rendszerünk sem arra nevel, hogy társadalmilag aktív légy. Alig akad a politikai kultúráról szóló tárgy – és nem pártpolitikáról beszélek, mert én speciel ifjúságpolitikusnak vallom magam –, az egyetemekről ki vannak zárva a politikai indíttatású események, pedig vita nélkül nem lesz előrelépés. Jó vitakultúra kellene, és olyan környezet, ahol nyíltan beszélgethetünk egymással, függetlenül attól, kinek milyen a bőrszíne, fejkendőt hord-e, mi az orientációja, ideológiai háttere. Ahol a fiatalok és a döntéshozók is beszélgethetnek egymással. Mert csak úgy lehet együttműködni és kijönni a hullámvölgyből, ha van párbeszéd.

– Mindezek alapján mit látsz a legégetőbb problémának és az előttetek álló legnagyobb kihívásnak?

– Most kezd megérni egy generáció, amelynek már a környezete sem a gondoskodó, mindent megadó államban nevelkedett, hanem piaci környezetben. Ezt nem igen tudja kezelni a társadalom. A vállalkozói attitűd 10% alatti, hiányoznak a jó és reális példák a mindennapokból, az oktatásból, a családból, a problémák legfőbb oka pedig a kilátástalanság, a családalapítás nehézsége és az irreális jövőkép. Megváltozott a munkakörnyezet, és ez a bizonytalanság, amely az egész társadalomban jelen van, a fiatalokra még jobban lecsapódik, emiatt lázadóbbak, érzelmesebbek, radikálisabbak lesznek. Modernebb oktatási rendszerre lenne szükség, ami az életre nevel, és hiteles, kortárs modellekre, kortárs segítőkre.

– Több mint tíz éve foglalkozol ifjúságpolitikával. Végül is mi az, amitől izgalmassá válik számodra ez a hivatás?

– A legfőbb motivációs tényező számomra, hogy ez a tevékenység nem mérhető. Mégis, ha most nem fektetünk energiát az ifjúság ügyeibe, generációkat és a jövőt veszítjük el. Bizonyosan nagyon fontos a csapágygyártás is, de úgy vélem, ennek a tevékenységnek nagyobb a társadalmi haszna. És talán ez nem mérhető, de az idő megméri a szervezetünket és az ötleteinket is. Ha leszünk olyan szerencsések, hogy húsz év múlva is működni fogunk, azt mondhatjuk, valamit jól csináltunk.

– Mennyire vagy elégedett azokkal az eredményekkel, amelyek eddig letettél az asztalra?

– Az ember sosem lehet elégedett. Apró eredmények, büszkeségek persze mindig vannak, például amikor egy fiatal eljön hozzánk önkénteskedni, majd két év múlva négyszer annyit keres, és boldogul az életben. Ezek mind pozitív visszajelzések. Ami a szervezetet illeti, azt a célt tűztem ki magam elé, hogy gazdaságilag stabil, a döntéshozók által számításba vett tanácsot hagyok magam után, olyan állapotban,  amely megfelel az eredeti elképzeléseknek. És talán az a tény is fontos eredmény, hogy négy éve létezik a szervezet. A legfontosabb pedig, hogy látom a társadalmi hasznát, mert a fiatalok, akik eljönnek a rendezvényeinkre, úgy távoznak, hogy már a következőt várják.

– Négy év után most mégis elköszönsz a NIT-től. Mit hoz a jövő?

– 35 éves kor felett nem vállalhat senki tisztséget a szervezetben, így eljött ennek is az ideje. Nagyon intenzív volt a mögöttem álló pár esztendő, ezért a kérdésre adott válaszon még gondolkodnék, mert nem biztos, hogy a legjobb döntést hoznám meg. Továbbra is ifjúsági ügyekben, elsősorban a civil és a for-profit szektor között szeretném megtalálni a számításaimat. Úgy látom, szüksége lenne a nonprofit szektornak fejlesztésre, amit az államtól és az emberektől nem tud megkapni. A for-profit szervezetektől viszont érdemes lenne forrásokat beemelni, hogy jól működő rendszer alakulhasson ki, és ne csak lyukas zsákokba töltsük a pénzt, hanem képesek legyünk az önfenntartásra. Érdemes lenne fejleszteni a fiatalok vállalkozói attitűdjét is. A jövő nagy kihívása mindenképpen ez lesz, de hogy ezt milyen formában fogom megtenni, az még kérdéses. Egyelőre szeretnék egy kicsit pihenni, és több időt tölteni Veszprémben és a Balaton környékén.

– Nem ugrasz ugyanakkor a semmibe, hiszen a NEA kollégiumának alelnökeként továbbra is tevékenykedsz.

– Úgy fest, három és fél évig még tart a mandátumom. Szeretném ez idő alatt a döntéshozó társak és a civilek gondolkodásmódját is abba az irányba elmozdítani, hogy jól működő rendszert hozzunk létre, igyekezzünk minél több ügyet felkarolni. Ahelyett, hogy mindig ugyanazt a célt támogatnánk ugyanakkora összeggel, inkább azt kell szorgalmazni, hogy a saját lábára tudjon állni a gyerek.

– Emellett a tavalyi évben létrehoztátok az ifjú tehetségek gondozását vállaló TehetségPont Alapítványt is. Mindig kell egy új projekt, amely leköti az energiáidat?

– Igen, ez így van. Szeretnék újfajta szemléletet megtestesíteni, így arra tettünk vállalást, hogy a forrásainkat egyforma arányban igyekszünk pályázatokból, magán- vagy céges adományokból, illetve vállalkozási tevékenységből megszerezni.  Ez az önfenntartást, és a hosszú távon való fenntarthatóságot célozza meg. Természetesen elsősorban fiatalokkal foglalkozunk – bár a többi civil számára is szeretnénk szolgáltatni –, a lényeg: egyéni, egyedi lehetőségeket szeretnénk biztosítani, személyre szabottan.

– Titkon mindenkinek van egy bakancslistája a legnagyobb álmairól. Számodra mi az az álom, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?

– Jó lenne létrehozni egy ifjúsági központot Veszprémben és környékén. A koncepció még alakulóban van – lehet ez akár egy pár szobás oktatói, képző, vállalkozásfejlesztési vagy civil központ, netalán egy nagyobb komplexum –, de az ötéves tervemben mindenképpen szerepel a megvalósítása.

 

NÉVJEGY

Janzsó Ádám 1982-ben született Szombathelyen, általános és középiskoláját itt végezte. 2000-ben került a Veszprémi Egyetem (ma Pannon Egyetem) műszaki menedzser szakára, de viszonylag hamar eldőlt számára, hogy inkább a civil szektorban helyezkedne el. Jelenleg szőlész-borásznak tanul.

2006-ban önkéntesként vett részt az ÖTLET programban.
2007-től öt éven keresztül vezette a Várfok Alapítvány ifjúsági irodáját.
2012-től 2014-ig a Veszprémi Ifjúsági Ház ügyvezetője volt
2012-ben a Nemzeti Ifjúsági Tanács gazdaságért felelős elnökségi tagja lett, 2014-től 2016-ig elnöke volt a szervezetnek

Egyéb tevékenységek:
2012-től a NEA Új nemzedékek jövőjéért kollégiumának alelnöke
2015 óta a TehetségPont Alapítvány kuratóriumi elnöke

 

Bertalan Melinda
Fotók: Babják Tamás

impresszum