A Szegedi Nemzeti Színházból került Veszprémbe. Nagyon rövid időn belül a közönség egyik kedvence lett. Számára az itt eltöltött három év meghatározó: felnőtté vált, barátságokat kötött, tapasztalatokat szerzett. Megszerette a színházat, az ott dolgozókat, a várost. Kényszerűségből a veszprémi színháznak, majd a színészetnek is búcsút intett. Ma elfoglalt zeneszerző.

‒ A veszprémiek színészként emlékeznek rád. A tévénézők pedig mint zeneszerzővel találkozhatnak veled egyes produkcióknál. Most hogyan van ez?

‒ Gyerekkoromban zenei pályára készültem, fel is vettek zongora szakra a Bartók Béla Konzervatóriumba. Ezzel párhuzamosan azonban filmekben is szerepeltem. Emlékszem, hogy teljesen rabul ejtett a forgatások szférája, egy új világ nyílt ki számomra Így aztán, ahogy felvettek, abba is hagytam a zongorázást, és teljesen a színházi pálya felé fordultam 14 évesen.

‒ Nem szokványos mostani váltásod sem. Sikeres színészek nem hagyják ott a pályát önszántukból. Te miért?

‒ Úgy látom, nagyon sok sikeres színész vált pályát. Vagy azért, mert a havi rezsire sem elég a fizetése, vagy azért, mert már nem hisz benne annyira, mint régen. Én az utóbbi csoportba tartoztam. Nem hagytam volna magamtól abba, de volt egy igazgatóváltás a veszprémi színház élén, és engem is elküldtek többedmagammal együtt. Ezt akkor nagyon nehezen éltem meg, igazából még most sem tudom a valódi okát, illetve sejtem, de erről nem szívesen beszélnék, még ennyi év távlatából sem. Miután Veszprémből elküldtek, egy évre még Szegedre szerződtem. Ott is remek szerepek vártak, ráadásul komoly kötődésem volt Szegedhez is, hiszen Veszprém előtt Szegeden voltam szerződésben hat évig. Viszont ez alatt az egy év alatt Szegeden megfogalmazódott bennem, hogy ezt nem akarom mindenáron csinálni. Feltétel nélkül, boldogan dolgozom bármit, amiben hiszek, de ha hamis kompromisszumokat kell kötni, boldogtalanul, savanyú ábrázattal játszani estéről-estére, akkor azt szerintem nem kell csinálni. Mindenkinél más, hogy hol van a tűréshatár, ez személy- és személyiségfüggő. Nekem elegem lett. Abbahagytam. Négy évet éltem külföldön, kettőt Svédországban, egy-egy évet Skóciában és Kínában. Pekingben láttam egy cikket arról, hogy a Zeneakadémián indul az alkalmazott zeneszerzés BA szak. Ez érdekelt. Felvételiztem, felvettek.

‒ Zeneszerzőként milyen lehetőségeid vannak? Milyen feladatokat tudsz vállalni? Keresnek? Menedzsment segít?

‒ Nagyon kevés embernek van menedzsmentje Magyarországon. Lényegében fölösleges is, mert kicsi szakma ez, akár a színészeké. Mindenki ismer mindenkit, és az alapján ítélnek meg, hogy milyen minőségű munkát teszel le, illetve mennyire lehet rád számítani szakmailag és emberileg. Szerencsére rengeteget dolgozom. Főként színházi és filmes zeneszerzői munkáim vannak, de elég sok koncertdarabomat is játsszák folyamatosan. Színészként mindig azt gondoltam, hogy rengeteget dolgozom, és folyamatosan fáradt voltam. Most is fáradt vagyok, viszont most én osztom be az időmet és az energiámat, és nem a próbatábla mondja meg, hogy holnap hányra és hová kell mennem. Ha így nézzük, sokkal jobban bejön az alkotóművészet, mint az előadóművészet. Igaz, hogy többszörösét dolgozom, mint színész koromban, de szabadabbnak is érzem magam.

‒ Milyen területen szeretnél bizonyítani? Színházi munka, filmzene, komolyzene, külföld....

‒ Szerencsére nagyon sok helyről keresnek, több munkát csinálok egyszerre folyamatosan. Mindenevő vagyok, éppúgy érdekel a kortárs zene, mint a színházi vagy a filmes zene. Nincs igazából különbség. Magas, megalkuvásmentes minőségre kell törekedni, és semmit sem lekönnyíteni. Innentől kezdve teljesen mindegy a műfaj vagy a rendezői igény.

‒ Szerettél Veszprémben dolgozni? Kikre emlékezel szívesen?

‒ Imádtam, szerintem itt lettem másodszorra felnőtt. Nehezen indult a beilleszkedés egy három tagozatos színházból jövet, mint amilyen a Szegedi Nemzeti Színház volt. Veszprémben összeszokott, apró, de annál intenzívebb prózai csapatba csöppentem. Beletelt néhány hónapba, amíg megszoktuk és elfogadtuk egymást. Olyan közösség tagja lehettem, amiből, akiktől szívszaggató volt eljönni. Belehaltam félig. Sosem felejtem el Nyirkó Pistával a búcsújelenetünket a Zorbában. Ő volt Zorba, én voltam Niko. Egy búcsúzásról szólt, egy olyan áthallásos helyzetben, amikor én valóban Mátyássy Szabolcsként is búcsúztam a barátaimtól, kollégáimtól, a várostól. Amúgy nem szívesen emelnék ki senkit. Egy társulat voltunk, egy család. És nem csak a színészek. Az egész műszak, a színházi dolgozók, a büfés Csabitól kezdve a jegyszedő nénikig. Imádtam a Veszprémben töltött három évet. A színészház udvarán töltött közös sütögetéseket, beszélgetéseket. Meg általában mindent, mert mindig együtt mozogtunk mindenfelé. Legyen az kutyasétáltatás, vagy borfesztivál a Balatonon.

‒ Közeli, távoli terveid?

‒ Most lesz a Master diplomakoncertem a Zeneakadémián. A filmes és színházi zeneszerzői munkáim mellett nagyon fontos szerepet tölt be, hogy négy éve tanítok a Színház és Filmművészeti Egyetemen különböző zenei tantárgyakat. Ha minden jól sikerül, akkor szeptembertől kezdem a doktori iskolát, mint egyetemi tanársegéd. Emellett a Zeneakadémián is tanítok. Vicces azért, hogy volt színészként most zenét, zenés mesterséget tanítok pályakezdő színészeknek. Ilyen az élet…

 

Pethő Imre
Fotó: Éder Vera

impresszum