Deme Róbert csak részben szakított a színházi szakmával, jelenleg autista és down kóros gyermekeknek segít. Véleménye szerint éppen ez a vállalás kellett számára ahhoz, hogy képes legyen felvállalni önmagát.

‒ Sikeres, szeretett színész voltál Veszprémben. Aztán egyszer eltűntél.

‒ Sikeres színész..., nem tudom. Szeretett, na az viszont igen. Annyira az elején voltam színészi pályámnak, hogy nem hiszem, hogy tudatos jelenlétről, pályaépítésről beszélhetnénk. Tehetséges voltam és szerencsés. Nagyon jó emberek közé kerültem, akik hamarosan szinte családtagként öleltek maguk közé. Amennyiben ott van az ember életében az a hét év gyerekszoba, és ez ismétlődik az életben, akkor az egyik, ha nem a legfontosabb, a veszprémi gyerekszobám. A társulat, amely befogadott, elfogadott és segített. És ez nemcsak amolyan romantikus hálálkodás egy ködös múltról/ból. Ez tény. Nem hiszem, hogy egy ember élete elég, hogy visszaadja azt a szeretetet, támogatást, amit a kollégáknak és színházon kívüli embereknek köszönhetek.

Eltűntem? Nem éppen. Egyszerűen jött egy vezetőváltás a színházban, ami akkoriban olyannyira jellemezte a magyarországi politikai helyzetet, és nem fértem bele az általuk elképzelt jövőképbe. Így jártam. Viszont ez csalódás volt a javából. Még egy pár évig elfogadtam meghívásokat különböző szerepekre különböző társulatoktól, sajnos azonban a csalódás rányomta bélyegét, és már nem tudtam felhőtlenül repülni a színpadon. És a bizonyos mámor nélkül..., nem érdemes; és nem is tudtam azt nyújtani, amit szerettem volna. Azóta sem játszom.

‒ Eltűntél Veszprémből, Magyarországról is.

‒ A veszprémi évek után elég komoly mélyrepülés következett. Problémás évek jöttek. Igazából a menekülést választottam a gondjaim elől. Évekig úton voltam. Láttam és tettem dolgokat, amikre egyáltalán nem vagyok büszke. Ez is megtörtént. Aztán jött egy pillanat egy messzi országban, amikor azt mondtam, hogy na ez az a pont, amikor, ha visszamegyek az elejére, talán még van esélyem egy új kezdésre, és hogy rendbe tegyem a dolgaimat. Nem volt egyszerű. Azt sem mondanám, hogy segítőkészek voltak az ismerőseim. Nagyon kevés ember volt, aki mellém állt, és egyáltalán nem szégyellte, hogy ismer. Szükségem volt egy új közegre, hogy megerősödjek, és ismét dolgozni tudjak, és szembe tudjak nézni a társadalommal. Nem mondom, hogy megérkeztem, de úton vagyok, az elején. Talán megérkezem.

‒ Mit csináltál Erdélyben? Mivel foglalkozol most?

‒ Fura módon egy számomra teljesen új közegben találtam meg az új kezdeteket. Fogyatékosokkal kezdtem dolgozni. Önkéntesként. Autista és dawn kóros emberekkel színházasdit játszani. Na ez volt az igazi önismereti tréning. Nem részletezem. Három évembe került. De felfigyelt a munkámra néhány magyarországi, és most már mondhatom azt, európai intézmény. Elmondhatom, hogy a „rejtői’ csavargások után láthattam Európát egy teljesen másik világ szemével. Amiről nem is gondoltam, hogy létezik. A legszebb az, hogy én tanítom a fogyatékkal élőket, és mégis én leszek jobb ember, és gyarapodok lélekben és szellemben egyaránt.

‒ De nem szakadtál el a színháztól. Foglalkozol amatőrökkel, rendezel...

‒ Elszakadni a színháztól..., képtelenség. Aki egyszer belekóstolt és tapasztalta azt a már szinte földöntúli állapotot és sikerélményt, amit csak a színház tud adni, nos az sem elszakadni nem tud, sem elfelejteni azt ‒ már ha egy kicsit is őszinte magával szemben. A fogyatékkal élők mellett foglalkozom egy amatőr társulattal és gyerekekkel is. Aztán mindig a helyükbe álmodom magam. Hogy honnan van bátorságom ehhez? Nem volt. Aztán az idő engem igazolt. Nem színészeket nevelek. Gyermekemberekkel, emberekkel dolgozom, akiknek meg tudom mutatni azt, hogy hogyan nem szabad csinálni. A többi már könnyebb lesz nekik. Rám nézve pedig a tanítás az, amely által jobb ember leszek, napról napra. De még hosszú az út, amin végig kell menjek. Rengeteg saram van a világ felé, és rengeteg emberrel kell  leülnöm beszélgetni. Nem, nem vezeklésről beszélek. Hanem tanulási folyamatról, melyben újra tanulok felhőtlenül játszani, és felvállalni magamat, az álmaimat és hibáimat, vétkeimet.

‒ Ha az eddigi pályádat nézzük, Veszprém hol foglal helyet benne?

‒ Veszprém a bölcső. Ott burokban voltam.

‒ Korognai Karcsi mint rendező fontos volt a pályád veszprémi szakaszán. Rajta kívül kikre emlékezel szívesen vissza?

‒ Karcsinak sokat köszönhetek. Színésszé válásom folyamatának, amely sajnos nem teljesedhetett ki, talán a legfontosabb figurája volt. Hitt bennem, és bizalmával vezetett. Nagyon sok ember nevét kellene még elsorolnom most. Nem teszem. Tudom én, és tudja mindenki, aki fogta a kezem és adott. Nem felejtettem el semmit.

‒ Mit szeretnél csinálni a közeljövőben? Mik a terveid?

‒ Pihenni szeretnék. Ha Isten is úgy dönt, hogy megérdemlem, saját gyereket szeretnék. Terveim nincsenek. Mint ahogy saját életem sincs. Tíz, tizenkét órában dolgozom szinte minden nap. Mások tervein. És ez most így van rendjén.

 

 

Vportre.hu

impresszum