Az amatőr és a profi zenélés határán egyensúlyoz a 2010-ben alakult Sántakutya zenekar. Érdemes-e megtenni az utolsó lépést, meg lehet-e élni a zenélésből, mennyi befektetést igényel egy album vagy egy videoklip?

Bodor Áron énekes, Csikós Balázs dobos és Szoboszlay Zsolt basszusgitáros a próbateremben fogadott minket. Ezúttal nem elsősorban a zenéről, hanem a közönséghez vezető útról beszélgettünk a zenekar tagjaival.

– Az, hogy egy zenekar milyen elvárásokkal és célokkal jön létre, alapvetően befolyásolhatja későbbi pályáját.  

Cs.B.: Már az elején eldőlt, hogy csak saját dalokat játszunk. Amíg nem volt annyi szerzeményünk, amivel kitölthettük volna egy koncert műsoridejét, addig feldolgozásokat (AC/DC-t, Led Zeppelint, P. Mobilt) is előadtunk.

– Egy induló zenekarnak nyilván nehéz lehet közönséget toborozni. Hogy működött ez nálatok?

B.Á.: Ha valaki jól csinálja, az meg fogja találni a közönségét. Persze  fontos a marketing, hogy jól nézzen ki a YouTube-csatorna, hogy igényes fotókat osszunk meg a Facebookon, de ha minőségi produktumot csinálsz, az meg fogja találni az útját. Mi sem törekedtünk arra, hogy közönséget toborozzunk. Eljöttek az ismerőseink, hozták magukkal az ő ismerőseiket – ebben semmi varázslat nincs.

Sz.Zs.: Ezzel a módszerrel azt a méretű közönséget lehet kialakítani, amellyel egy hobbizenekar működhet. Ha valaki egy szinttel feljebb szeretne lépni, és profi szinten akar ezzel foglalkozni, oda több ezres közönség kell, és ehhez már szükség van a marketingre – és egy menedzserre, mert ezt a szervezőmunkát a zenekar maga már nem tudja elvégezni.

– Ahhoz, hogy akár YouTube-ra feltöltsetek egy dalt, először is kell egy jó minőségű felvétel. Mikor jön el az a pillanat egy zenekar életében, amikor először úgy dönt, hogy stúdióba vonul?

Sz.Zs.: Amikor először „stúdióba vonultunk”, igazából bevonultunk hozzám, az első nagylemezt otthon, a lakásban vettük fel, ahol végül is elfogadható minőséget tudtunk előállítani. Egy videoklippet viszont már nem lehet otthon összebarkácsolni, ahhoz profik segítségét kértük, és a későbbi felvételeinket is rábíztuk olyan emberekre, akik jobban értenek ehhez.

B.Á.: Az album formátumnak még mindig megvan a maga varázsa, még ha nincsenek is lemezeladások. Ha összejön egy lemeznyi anyag, a legtöbb zenekar számára nem is kérdés, hogy azt rögzíteni szeretné. Ezt pedig egyre jobb minőségben, és egyre olcsóbban tehetik meg.

– Egy bevételekkel nem rendelkező amatőr zenekarnak mekkora terhet jelent egy album előállítása?

B.Á: Egy zenekarnak hosszú évekbe telik, hogy egyáltalán bármi bevételhez jusson, sokat kell befektetni addig, például a próbaterem bérlésére, útiköltségre, nem is beszélve a hangszerekről. Egy albumot nagyjából már százezer forintból össze lehet hozni korrekt minőségben egy amatőr hangtechnikussal – a felső határ a csillagos ég.

Sz.Zs:  Első albumunk kereskedelmi forgalomba nem hozható szerzői kiadás volt, promó céllal terjesztettük, nagy részét elajándékoztuk. Ha fizikai formában szerettük volna terjeszteni, egy kiadóval kellett volna szerződni, ami nagyon nehéz, menedzser nélkül talán lehetetlen is. Elektronikus formában viszont ott vagyunk a terjesztési csatornákon, streaming szolgáltatásokban, s ez könnyebben járható út. Ez is költséges, de akadnak olyan konstrukciók, amelyek az eladások után vonják le a maguk hasznát, ilyen módon tehát nem kell előre befektetni, míg a fizikai formában kiadott lemez gyártási költségeit ki kell fizetni.

– Ha a zenekar egy albumot össze tud rakni, előbb-utóbb csak megfordul a fejetekben, hogy ezt profi szinten is lehetne csinálni.

Cs.B: A profizmus – az, hogy hetente két-három koncertet adjunk –, sok időt igényel. Áron még egyetemista, a zenekar másik három tagjának fix állása van, amit egy bizonytalan karrierért feladni szerintem senki nem akarna. Az a fajta profizmus, ami például a Tankcsapda vagy a Kiscsillag működését jellemzi, számunkra jelenleg nem vállalható.

Ebből olyan nagyon meggazdagodni nem lehet, nem is beszélve arról, hogy az ember élete rámegy, a család nehezen viseli, ha hetente háromszor-négyszer az ország másik végébe kell utaznod. Nem tudom, mekkora lenne az az összeg, amiért vállalnám ezt a profizmust. Talán ha tíz-tizenöt év alatt tudnék annyit keresni, hogy utána halálomig megéljek a jogdíjakból – és ezt biztosan garantálná valaki – akkor talán belevágnék.

Sz.Zs.: Ismerünk olyan zenekart, amely profi szinten működött, a tagok ebből éltek, amikor viszont hullámvölgybe kerültek, mert a rádiók éppen nem játszották őket, ott álltak tanácstalanul, hogy miből tudnának megélni? Nekünk van munkánk, és mellette kezdtünk zenélni – ezt nagyon bizonytalan lenne feladni. Még ha be is jönne az a rengeteg koncert, amiből most meg lehetne élni, kérdés, hogy mi lenne velünk öt-tíz év múlva.

Azt a szintet szeretném elérni, amikor az ember elég ismert ahhoz, hogy eldönthesse, hol szeretne játszani – nem horribilis összegekért, hanem egy normális gázsiért.

– Hogyan készül egy videoklip? Hogyan lehet finanszírozni?

Cs.B.: Klipünket saját zsebből, a zenekari kasszából finanszírozzuk. A forgatókönyvet Áron álmodta meg, és találtunk egy csapatot, amely korrekt áron megcsinálta. A múvit két helyen forgattuk: egy iskolánál, valamint Herenden, a horgásztavaknál.

Sz.Zs: A videómegosztón jól látszik, hogy a videoklip nézettsége rövid idő alatt megközelítette az addigi legnépszerűbb dalunk nézettségét, szóval biztosan van mozgató ereje.

B.Á: Én nem vagyok ebben olyan biztos. A videoklip egyre inkább elavult, régies dolog, ami csak a zenész számára fontos önkifejezési forma. A mai fiataloknak nincs türelme megnézni, és a zene rájuk épül, ők viszik tovább, az ő igényeikhez kell igazodni.

Sz.Zs: Ez is egy dilemma, hogy mennyire kell a fiatalok igényeihez igazodni – és mi lesz a többi korosztállyal? Mi nem alkudtunk meg, nem játszottunk olyan számokat, amelyeket nem szeretünk, de úgy éreztük volna, hogy a közönség majd biztos szereti. Az amatőrség egyik előnye, hogy nem kényszerülünk ilyen kompromisszumokra.

– Többször szóba került már a menedzser – ami nektek nincs. Ez mennyiben jelent hátrányt? A ti szinteteken lenne-e értelme menedzsert foglalkoztatni?

B.Á: Nagyon nagy hátrányt jelent. A menedzser a kapcsolati tőke miatt fontos, ezt fizeted meg igazából, nem azt, hogy telefonál párat.

Cs.B: Nagy terhet venne le a zenekarról, például a koncertszervezésben. A mi kapcsolataink kevesek ehhez, egy nehéz nap után nem fogunk klubokat hívogatni lehetőséget keresve.

Sz.Zs: A tehetségkutatókban befuttatott versenyzők komoly marketingelőnnyel, ismertséggel rendelkeznek, a nagyobb menedzserek érthetően őket keresik, hiszen kevesebb munkát kell beletenniük, mint egy teljesen ismeretlen zenekar befuttatására. Olyan, hogy egy menedzser meghall minket, tetszik neki a zenénk, és felkarol minket, csak a mesékben van.

– Nehézséget okoz a koncertek leszervezése?

Sz.Zs: Veszprémben nincs hol játszani. Az Expresszóban korlátozottak a lehetőségek, és nem is a mi területünk: túl nagy a hely egy amatőr zenekarnak. Ezen kívül viszont csak olyan kis klubok vannak, ahol maximum akusztikus felállással lehetne fellépni. Az Utcazene Fesztiválra inkább külföldi zenekarokat hívnak, nem magyarokat, és pláne nem veszprémieket. A Rozé Rizling Jazz Napok műfajilag korlátozottabb.

Cs.B: Valahol érthető, hogy az Utcazene nem a helyi zenekarokra épít. Turistalátványossággá nőtte ki magát, a különlegességnek számító külföldi zenekarokkal lehet tömegeket vonzani. Pozitívum viszont, hogy a Gizella-napokon a Színházkertben helyi zenekarok kaptak lehetőséget, ez jó kezdeményezés. Számomra szimpatikus az Utcazenével párhuzamosan futó Íródeák Művészeti Udvar, amely a kezdőktől a nagyobbakig mindenkit felkarol. Kiváló hely a bándi Rock Ranch is, aminek az egyetlen hibája, hogy nem Veszprémben van.

 

Schöngrundter Tamás
Fotó: Domján Attila

impresszum