Kívülről nézve igazi sikersztori az övé: relatíve pici városból indult, kamaszkoráig nem zenélt, és nem is különösebben ambicionálta, hogy zenész legyen, mégis elképesztően komoly pályát futott be, pedig még csak idén tölti be a 35-öt. Temesi Bercivel beszélgetve azonban hamar rájövünk, hogy sikerének oka nem puszta szerencse: a tehetségen túl kitartásának, szorgalmának, szakmai alázatának és neveltetésének is köszönheti eredményeit.

– Többször is elmondtad, hogy rendkívül büszke vagy szülővárosodra, Herendre. Milyen útravalót hoztál magaddal onnan?

– Azt  gondolom, hogy a gyökerek nagyon fontosak, és nem mindegy, hogyan szocializálódunk. Ebből a szempontból rendkívül szerencsés vagyok, mert a Jóisten kegyes volt hozzám, és csodálatos családdal ajándékozott meg, ezáltal pedig ugyanilyen csodás gyerekkort is adott nekem. De nemcsak rájuk és miattuk vagyok rettentően büszke Herendre. Nemrégiben ünnepeltük a húszéves általános iskolás osztálytalálkozónkat, ami nekem egyben életem első osztálytalálkozója is volt, így nagyon kíváncsian vártam. Fantasztikus élményt jelentett viszontlátni az egykori arcokat, megtapasztalni, hova jutottak el: mindenki abszolút jó színvonalon él, boldog, sikeres ember, és ez nem véletlen. Olyan energiát és életszemléletet adott a közeg, amiből jövök, amely a mai napig is kitart és meghatároz.

– Mennyire járultak hozzá ezek a gyökerek ahhoz, hogy a zenei pályát válaszd?

– Érdekes módon nálunk senki sem muzsikált, a művészi véna azonban mindenkiben megtalálható: festőként, gipszminta-készítőként dolgoztak a családom tagjai a Herendi Porcelángyárban. Hozzájuk képest én inkább műszaki beállítottságú voltam: műszaki szakon végeztem Veszprémben a Jendrassikban, majd a Műszaki Főiskola könnyűipari szakára felvételiztem Budapesten. Ugyanakkor néptáncpedagógus édesapám révén a zene mindig ott volt a véremben: bátyám kétéves koromban már a táncparkett mellett pelenkázott, később én is nagyon sokat táncoltam, a néptánc mellett a versenytáncokba is belekóstoltam. Tizennégy éves koromig leginkább ez határozta meg a hétköznapjaimat, na meg a foci iránti szenvedélyem.

– Mikor jött a képbe a basszusgitározás?

– Viszonylag későn, 17 éves korom körül, amikor egy autóbaleset miatt félbe kellett szakítanom élsportolói pályafutásomat. Addigra már nagyon sok zenész barátom volt mind Veszprémből, mind Bándról, köszönhetően az ott működő Rock Ranch nevű kis klubnak, ahova igen gyakran jártam le Pichner György „Gyuresz” barátomhoz. Így aztán a foci helyét szépen átvette a zenélés. Kezdetben a veszprémi Without Face és Stonehenge zenekarokkal játszhattam még amatőrként, de rögtön olyan magamhoz és sokakhoz képest profi és világszínvonalú produkciókba csöppenhettem bele, amelyeknek köszönhetően nagyon hamar sikerült felzárkóznom ahhoz a színvonalhoz, ami szükséges volt.

– Valójában mennyire volt hirtelen döntés részedről a zenei pálya választása?

– Igazság szerint nem nagyon vacilláltam, és nem is nagyon döntöttem el, hogy márpedig én zenész leszek. Egyszerűen jött a zene, és magával ragadott. Rengeteget gyakoroltam, megszerettem és nagyon élveztem a muzsikálást. A mai napig is ez visz előre: hogy elsősorban nem üzleti indíttatásból teszem a dolgom, hanem mert imádok zenélni.  Úgy vélem, a zene bennünk van, és hogy azt milyen hangszerrel hozzuk ki magunkból – gitárral, basszusgitárral vagy billentyűssel – teljesen mindegy. Ha a Jóisten megadta nekem a lehetőséget, hogy megmutassam magam és a zenész énemet, akkor ezzel a lehetőséggel  boldogan élek, és nagyon hálás vagyok, hogy a nap 24 órájában foglalkozhatok vele.

– Ezek szerint az, hogy a hivatásod nem görcsös akarásból született, végül előnyödre vált az elindulásnál.

– Mindenképpen. Mindamellett rengeteget köszönhetek egykori tanáromnak és egyik példaképemnek, Studniczki László „Zsatyinak”. Ő kiválóan tehetséges, világszínvonalú basszusgitáros, aki akkori legnagyobb példaképemnél, John Patituccinál tanult Manhattanben a Bass Collective-ben. Mikor egy újságcikkben olvastam róla, azonnal tudtam, hogy tőle szeretnék tanulni. Minden második hétvégén egy egész napot szántam arra, hogy felutazzak Budapestre, és magánórákat vegyek tőle. Másfél év után már úgy érezte, megbízik bennem annyira, hogy helyettesítsem őt néhány formációban. Így kerültem például Hevesi Tamáshoz, vagy játszhattam a Hobóval egy francia sanzon esten a Francia Intézet előtt, amit sosem felejtek el. Nagyrészt neki köszönhetem, hogy bekerültem a körforgásba, és megismerkedhettem az ott játszó zenészekkel, akik aztán kézről-kézre adtak. Hogy mi volt a siker titka? Nem hiszem, hogy az, hogy bármit konyítottam a basszusgitárhoz, sokkal inkább hogy szorgalmas voltam, kitartó és lelkiismeretesen felkészültem, közben pedig emberileg is igyekeztem hozzáadni a produkciókhoz, nem csak hangszerileg.

– Ezek után merre kanyarodott az életed? Milyen tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodtál?

– Miután az első igazán komoly, nagylemezzel rendelkező zenekarom, a Without Face áttette a székhelyét Londonba, a Stonehenge-hez igazoltam át, amire a mai napig a szívemhez legközelebb álló projektként gondolok vissza. Imádtam velük dolgozni, a közös munka ráadásul nagyon sok kaput nyitott meg külföld felé is: Japánban jelentek meg lemezek, Hollandiában pedig egyetlen magyar zenekarként mutathattuk meg magunkat a ProgPower Fesztiválon igencsak nívós, progresszív zenekarok mellett. Ma már ugyan nem létezik ez a formáció, mindenki felnőtt, családapák lettek a tagok, de még mindig nagyon jó viszonyt ápolok velük, és szurkolok nekik, bármi történjék velük az életben. Biztos vagyok benne, ha egyszer újra összeállna a banda, én ott tombolnék az első sorban a koncertjükön. Már csak azért is, mert a Stonehenge-nek köszönhetem, hogy egy újabb szintet léphettem. Egy ízben előzenekarként játszhattunk a Black-Out előtt, akik nemcsak óriási idolnak számítottak számomra, hanem a kedvenc zenekaromnak is, akiknek a posztereivel teli volt a szobám. Később aztán úgy alakult, hogy egy ínhüvelygyulladás következtében helyettesítenem kellett a Black-Outban Attilát, a zenekar egykori, illetve jelenlegi basszusgitárosát, majd pár évre ott is ragadtam a bandában. Ott kezdtem igazán bontogatni a szárnyaimat: készült néhány CD, DVD, ami megnyitotta számomra a professzionális rockzenészi kapukat. Először Kowalskyval megalapítottuk a Kowalsky meg a Vega zenekart, később a fesztiválokon Czutor Zolival is összebarátkoztam, akivel létrehoztuk a Belmondót, azután pedig követték egymást a zenekarok és a fellépések. Mindamellett lehetőségem adódott session zenészként is kipróbálni magam, így mára már több mint 150 előadóval dolgozhattam együtt, idén pedig a 80. nagylemezt készíthettem el a saját kis stúdiómban. Nagyon nagy örömmel gondolok vissza ezekre, különösen a Los Angelesben élő, huszonhétszeres Billboard listavezető jazz zongorista és harsonás Brian Culbertson fellépésére, akit az európai turnéjának magyarországi állomásán kísérhettem mint zenekarvezető, és akivel azóta is tartom a kapcsolatot skype-on. De megemlíthetném bármelyik hazai előadót – Tátrai Tibor, Szekeres Adrien, Lerch István, László Attila, Babos Gyula bácsi, Takács Nikolas, Gáspár Laci, Király Viktor –, mindegyikükkel nagyon szívesen dolgoztam és dolgozok együtt.

– Buktatók nem is voltak az úton? Elvégre az előadó-művészet elég sokat tud tartogatni magában.

– Azt kell mondjam, hogy ha bármi göröngyösség is volt, azt mindig magamnak köszönhettem, és a Jóisten kegyes volt hozzám, és kisimította az utamat. Nem tudok beszámolni számottevő negatívumokról. Maximum emberi csalódások értek, de visszagondolva úgy vélem, ezeket is meg kellett élnem. Nem azért, hogy nekem rossz legyen, hanem hogy fejlődhessek, és újabb lehetőségeket kapjak. Ezeket is pozitívumként fogom fel, és nem tudok panaszkodni semmilyen téren sem a szakmát illetően. Boldog ember vagyok, aki csodás élményeket tudhat a magáénak.

– Ami abszolút sugárzik kifelé is. Valóban boldog, szerény, kiegyensúlyozott embert látok magam előtt, miközben beszélgetünk. Mivel tudod garantálni, hogy ne részegítsen meg a siker?

– Azt gondolom, hogy a szerénység csak egy szó, ami nem biztos, hogy lefedi a valóságot. Ez nem szerénység vagy álszerénység kérdése, hanem ha valaki jó nevelésben részesül, akkor a felnőtt éveit is jól tudja megélni. Ha én a családomtól, a barátaimtól, az iskolámtól nem azt kaptam volna, amit, akkor nyilván nem így beszélgetnénk. Úgy érzem, jó helyen vagyok, jól alakult az életem, igyekszem magammal beszélgetni, és ilyen módon nem elrugaszkodni a talajtól. Ugyanakkor mégsem materialista módon élem a mindennapjaimat, hanem megpróbálok spirituális életet élni. Nem azáltal, hogy ilyen témájú könyveket olvasok, hanem hogy mélyen megélek minden szituációt, minden feladatban meglátom a lehetőséget, és próbálok minden nap pozitívan felkelni, és a munkámat elvégezve egy következő projekt lehetőségében a maximumot nyújtani.

– Továbbhaladva a siker útján: hogyan lesz valaki egy országos kereskedelmi csatorna zenei rendezője? Mi több, számos televíziós zenei műsor aktív közreműködője?

– Ez bonyolult és hosszú szál. 2013 óta dolgozom az RTL Klub zenei rendezőjeként különböző tévéműsorokban. A zeneiségtől nem rugaszkodtam el, mindössze egy kicsit összetettebb  és felelősségteljesebb feladatot látok el: összefogom és koordinálom a csapatot, zenei alapokat gyártok, élőzenei produkciókat hozok létre és rendezek. Rendkívül izgalmas munka, emellett igen megtisztelő a bizalom, ami felém árad azáltal, hogy mindig újabb és újabb feladatokat kapok, amelyekben megmérettethetem magam. Az elmúlt időszakban én rendezhettem a Szombat esti láz, az X Faktor valamint az RTL II-n futó Egy este című műsorokat, idén pedig a Hungary’s Got Talent, a Partyzánok és az Éjjel-nappal Budapest munkálataiban veszek részt. Millió egy munka van, hál’ Istennek, egyáltalán nem panaszkodom, és nem is dicsekszem, mindössze végzem a dolgom, ugyanúgy, ahogy bárki más – csak én nem egy irodában, hanem egy kereskedelmi tévénél. Jó barátságot ápolok Kasza Tibivel, ez vezetett el ahhoz, hogy basszusgitárosként és zenekarvezetőként dolgozom a műsorában a TV2-nél. Rakonczai Viktornak köszönhetően kerültem Az ének iskolájába, ahol zenekarvezetői szerepet töltöttem be az elmúlt három évben. Mivel ezekben a műsorokban én magam is képernyőre kerülök, igyekszem úgy igazítani a dolgokat, hogy az RTL-nél inkább a háttérben maradjak. Emellett Koós Gyuri rendezőnek köszönhetően kipróbálhattam magam A Dal című műsorban is: Balogh Sándor karmesterrel és a Magyar Szimfonikusokkal együttműködve az extra produkciók szimfonikus hangszereléséért feleltem. Ez megint hatalmas élmény volt, már csak azért is, mert többek között együtt dolgozhattam Zoránnal, aki nemcsak legendásan tehetséges zenész, de csodálatos ember is.

– Eddigi pályafutásod során számos ifjú tehetséggel találkoztál. Mennyire tekinted személyes missziódnak, hogy felkarold őket?

– Bár nagyon jó viszonyt ápolok a tehetségkutató műsorokban megismert emberekkel, és többekkel együtt is dolgozom időnként, az ő esetükben a tehetséggondozást elsősorban a kereskedelmi csatorna végzi. Én inkább a zeneoktatásban, a basszusgitár-oktatásban próbálom segíteni az ifjúságot. Megtisztelő számomra, hogy részt vehettem a Nemzeti Kulturális Alap által létrehozott Cseh Tamás Program megalkotásának folyamatában, és mentorként két támogatott formációt is segíthettem. Ezek elsősorban utómunkák voltak – stúdiózás, lemezfelvétel, klipforgatás –, a program backstage beszélgetős műsoraiban azonban jogi útmutatást is nyújtok, hogy a most induló fiatalok is pontosan átlássák a hazai zeneipar működését. Fontosnak tartom, hogy aki segítséget kér, az meg is kapja azt. Akár privátban, akár a Facebook oldalon keresztül kapok egy levelet szakmai kérdéseket illetően, igyekszem válaszolni rá, vagy éppen egy kávé mellett ülve elmondani, hogyan lehetne előrelépni. Persze nem vagyok szuperhős, nem tudok mindenki mellé odaállni és belenyúlni az életükbe, hogy megoldjam a problémáikat, de abban segíthetek, hogy elmondom, szerintem hogyan működhetne jobban az életük.

– A tanári hivatás mennyit adott hozzád?

– Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a tanítás „adok-kapok műfaj”. 2001 óta foglalkozom magánoktatással, interneten  keresztül és személyesen is, jelenleg pedig egy oktató DVD kiadásán dolgozom. Az online oldallal nem is számolva tizennégy év alatt több mint 150 tanítványom volt, és évek óta segítem a Kőbányai Zeneiskola felvételizni vágyó gyerekeit a felkészülésben. Ez idő alatt rengeteg benyomás ért, amelyekből nagyon sokat tanultam én is: nemcsak azt, hogy ugyanazt az anyagot sokszor teljesen más módszerrel kell átadni, hanem azt is, hogy ezáltal saját magamat is sokkal jobban megismerhetem.

– Mennyire tartod szem előtt, hogy az adott munkától tudsz-e szakmailag fejlődni?

– Minden nap úgy ébredek, hogy az előző naphoz képest még jobban teljesítsek, legyen szó szakmai kihívásról, emberi, lelki, érzelmi dologról. Ha kapok egy feladatot, akkor azt megpróbálom úgy ellátni, hogy maximális elégedettséget váltson ki mind belőlem, mind a zenésztársakból – és persze a megrendelőből is. Bármiféle dolog csak úgy működik jól, ha mindenki mosolyog.

– Hallatlanul sok területen tevékenykedsz, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy közben volt időd egy saját nagylemezre és egy könyv írására is.

– Egész pontosan két lemezre, hiszen hamarosan megjelenik egy nagyobb csomag, amely az első mellett már a második albumomat is tartalmazni fogja, valamint egy oktató DVD-t és egy könyvet. Mit mondjak, nem szeretem húzni az időt. Azt vallom, addig alkossunk, amíg lehet, és aztán majd ez az alkotás fog lábnyomot hagyni utánunk az életben. Szeretnék nagyobb lábnyomot itt hagyni, és hírt adni arról, hogy érdemes alkotással, pozitivitással, kitartással, lelkesedéssel ébredni és létezni.

– Amolyan „én-idő” is ez egy kicsit?

– Valójában nem az egómról szólt ez. Annyi mindent csináltam az életben már, ezerféle szituációban megmutathattam magam, színpadon és lemezen is, mégis azt éreztem, hogy  egyfajta szakmai siker még hiányzik, amely nem a pop műfajába tartozik. Egy új partszakasz felé akartam úszni, ami kicsit mást ad – így jött a képbe a jazz a saját dalaimnál. Végül Artisjus-díjjal, a Magyar Jazz Szövetség különdíjával és a Smoothjazz dalszerzői díjjal jutalmaztak 2013-ban. Erre mérhetetlenül büszke vagyok, és azt hiszem, ezzel el is értem, amit akartam. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a díjak megszerzése lenne a cél. Hihetetlen nagy örömmel vettem át őket, mégsem ezek inspiráltak, hanem azok az élmények, amiket megélhettem a stúdiómunkálatok során azokkal az emberekkel, akikkel együtt dolgoztam. Nekem sokkal fontosabb, hogy ezeket a helyzeteket mélyen megélhettem, és napról napra, évről évre fejlődhettem általuk. Az alkotói kényszerem pedig adott: szuper érzés, ha van öt percem, és csak a saját dalaimmal foglalkozhatok.

– Mennyire terjeszkedsz a műfajokat tekintve? Mi az, amit még bevállalsz és mi az, ami már egyáltalán nem te lennél?

– Mindent nagyon szívesen bevállalok, amiről úgy látom, hogy minőségi munkát tudok végezni belőle. Nagyon kevés dologra mondtam nemet, annak is csak emberi is minőségi okai voltak.

– Tudatosan keresed a kihívásokat?

– Abszolút. Cél nélkül nem csinálok semmit.

– Oktatsz, basszusgitározol, rendezel, producerként tevékenykedsz, írsz. Hogyan határoznád meg ezek tükrében önmagad? Tulajdonképpen ki is Temesi Berci?

– Elsősorban embernek mondanám magam – érző, szenzitív lénynek. Azt sem titkolom, hogy apa vagyok, és büszkén elismerem azt is, hogy zenész vagyok. Ma már sajnos nagyon kevesen merik ezt bevallani – én maximálisan büszke vagyok a foglalkozásomra. Ha egy picit politizálva akarom bemutatni magam, és nem olyasvalaki kérdezi, aki csak csacskaságokra kíváncsi, celebek kibeszélésére, azt is hozzáteszem, hogy zenei rendező vagyok, producer, aki a saját stúdiójában alkot. De leginkább mégis csak ember vagyok, aki szereti a hangszerét, és elmondhatja, eljutott arra a szintre, ahol már nemcsak azt csinálhatja, amit szeret, hanem nemet mondhat arra, amit nem szeret.

– Ezt a sok feladatot mind te szervezed egyedül?

– Igen. Nem tudok olyan emberről, aki ezt az egészet átlátná helyettem, ezért egyelőre még mindent én oldok meg egyedül.

– Honnan meríted hozzá az energiát?

– Az életből és a hangszerből, amit a kezembe fogok. Sosem fáradok el a zenéléstől, az nekem plusz energiát ad. De fontos az is, hogy milyen emberekkel dolgozom együtt. Kifejezetten sok energiát fektetek abba, hogy csak olyanokkal működjek együtt, akikkel öröm a munka, és akik maguk is adni tudnak. Ha ez nem így lenne, akkor persze sokkal jobban elfáradnék. Szerencsés vagyok, mert emberileg és szakmailag is kiváló muzsikusokkal dolgozhatok együtt, akik  segítenek nekem abban, hogy gördülékenyen, mosolyogva készüljenek a munkák, és minőséget rakjak le az asztalra.

– A zenélés most már a családban marad?

– Annyi biztos, hogy a kisfiam is már a zenei pályán mozog. Nagyon büszke vagyok rá, maximálisan odafigyelek rám, és igyekszem egyengetni előrejutását.

– A szakmai bakancslistádon mi szerepel még? Hova lehet innen tovább fejlődni?

– Sosem tűzök ki magam elé konkrét célokat, amelyeknek meg kell valósulniuk egy, két vagy öt éven belül. A minőségi dolgokban hiszen, a minőségre koncentrálok, amit csak úgy tudok megvalósítani, ha nem foglalkozom az elmúlt öt perccel. Nem azért, mert nem akarok a múltban élni, hanem mert azon már túl vagyok, tanultam belőle, és továbbléptem. Azt, hogy jövőre mi lesz, nem tudom, néha azt sem, hogy öt perc múlva mi lesz, hiszen nem vagyok jós. Persze igyekszem kézben tartani a dolgokat, és a saját szájízem szerint alakítani őket, éppen ezért nagyjából decemberig teltház van a naptáramban. Bizonyos mértékben szeretem előre látni, hogy mi fog történni velem, de nem akarok „future man” lenni, egyszerűen a jelenben szeretnék élni, anélkül, hogy az egy mindenre teszek carpe diembe menne át. Azt vallom, csak így tudok minőségi életet élni és minőségit alkotni.

– Az országhatárokat mennyire szeretnéd átlépni?

– Lehetőségek mindig vannak, még ha csak egy nyaralás szintjén is, de fellépések is adódnak. Nagyon szeretek külföldre járni, megmártózni az új impulzusokban és energiákban, más, mosolygós emberekkel találkozni. Jelenleg ami biztos, hogy a születésnapomat a zenekarral együtt Stuttgartban ünneplem egy magyar rendezvény keretében október 9–10-én, ahol bemutatkozhatok az első lemezemmel, sőt, ha minden jól megy, már az új albumról is adunk elő dalokat. Ugyanakkor bármennyire is feltöltenek a külföldi látogatások, igazi lokálpatrióta vagyok: imádom Magyarországot, hogy itt végezhetem a munkám az itteni emberekkel. Buktatók, nehézségek persze vannak, de azok mindenhol előfordulnak. Amíg belül nincs mosolygás, bárhova mehetek, el fognak maradni a vágyott sikerek. Az én filozófiám ez, e szerint élek, így jól érzem magam itt. Abban a pillanatban, amint jön egy külföldi lehetőség, élni fogok vele, de addig is Magyarország inspirál és motivál engem.

 

NÉVJEGY

 

Temesi Bertalan (Berci) 1980. október 4-én született Veszprémben. Herenden nevelkedett, majd a veszprémi Jendrassik-Venesz Középiskola és Szakiskolában érettségizett. A középiskola után a Budapesti Műszaki Főiskola könnyűipari szakára felvételizett, de már ekkor aktívan foglalkozott a zenéléssel, basszusgitározással.

Legfontosabb zenekari munkák: Without Face, Stonehenge, Black-Out, Kowalsky meg a Vega, Belmondo (basszusgitár)

1999 óta több mint 150 hazai és külföldi előadóval dolgozott együtt, többek között az alábbi művészek munkáját segítette televíziós fellépések, koncertek, klipforgatások, lemezfelvételek kapcsán: Charlie, Tátrai Tibor, Babos Gyula, László Attila, Keresztes Ildikó, Jamie Winchester, Brian Culbertson, Tony Lakatos, Budapest Jazz Orchestra, Modern Art Orchestra, Szekeres Adrien, Király Viktor, Takács Nikolas, Kocsis Tibor, Vastag Csaba, Gáspár Laci, Tóth Vera, Tóth Gabi, Oláh Ibolya, Wolf Kati, Veres Mónika, Gájer Bálint.

2013 óta az RTL Klub zenei rendezője (X Faktor, Szombat esti láz, Hungary’s got talent, Partyzánok, Budapest éjjel-nappal). Zenekarvezetőként, zenei munkatársként a TV2 és az MTVA több műsorában is közreműködött: Luxor-Lotto Show, Legenda, Magyarország, szeretlek!, A Dal, Az ének iskolája, Kasza Show

2001 óta foglalkozik zeneoktatással. Online oktatóanyagai honlapján, a www.berci.hu oldalon ingyen is elérhetők.

Első szólólemeze 2013-ban jelent meg On Time címmel, jelenleg második albumán dolgozik. 2014-ben „Elégedettség” címmel motivációs könyvet jelentetett meg.

Díjak: Az év basszusgitárosa (2003), Magyar Jazz Szövetség különdíja (2012), ARTISJUS-díj (2012), Smoothjazz dalszerzői díj (2013)

 

Bertalan Melinda
Fotó: Vékony Balázs

impresszum