Eötvös Károly Balatoni utazásaiból és a Bakony című novelláskötetéből csemegéztük a következő anekdotákat. Elsőként a csárdák és a balatoni, bakonyi borok világába kalauzoljuk az olvasót – jó utazást!

Eötvös Károly méltatlanul elfeledett írója annak a békebeli korszaknak, amely a 19. századot, annak is elsősorban az első felét jellemezte. Az Ady által „érdekes, varázsos magyar krónikásnak” titulált jogász, képviselő, ügyvéd csak élete  alkonyán kezdett tudatosan az írás felé fordulni. Alkotásai a 19–20. század fordulóján, egy új korszak kezdetén jelentek meg, a Bakony novelláskötet pedig jellemző módon a Nyugat indulása után egy esztendővel, 1909-ben. Krúdy néhány évtizeddel később úgy jellemezte, hogy „Eötvös Károly volt az utolsó kávéházi mesemondó”. Valóban, Mikszáth-hoz hasonlóan megkapó szeretettel és szépséggel ír szereplőiről, a Dunántúl („túl-a-dunai”) lakóiról, a Balaton környékéről és a Bakony vidékéről, úgy, ahogy csak egy anekdotázó, pipázó gavallér tudott.

A Bakony-Balaton tájéka manapság is híres idegenforgalmáról. Bár a 19. században e fogalom még nem létezett, a vándorokat akkor is vendégül látták, s az út porát jóféle borokkal öblítették le a megfáradt utazók. A korszak jellemző vendéglátóhelyei a csárdák voltak. Eötvös szerint „őskeleti, ősmagyar intézmény a csárda.” Mindenképpen kút mellett épült fel, hogy az állatokat meg lehessen itatni („nem is az emberért, hanem a lováért készült”). Kapuja, kerítése nincs, szabad volt a bejárás és a megszállás mindenkinek. Az abrakért, árnyékért, vízért csak a németek szokása volt pénzt kérni, a csárdás haszna nem is ebből, hanem az állatok gazdáinak 1–2 pohárka elfogyasztott borából adódott.

Számtalan csárda volt egykor a Balaton környékén. A csóri vagy az almádi Pinkóczi csárdát talán be sem kell mutatni, de hasonlóan hírhedt „betyárjárta” helyiség állott az egykori zalai és veszprémi határon, a mai Káptalanfüred területén. (Akkoriban Zala megye nem ért véget Keszthelynél, egészen Alsóörsig húzódott a Balaton északi partján.) A csárda úgy épült, hogy szelemenfája a túlparti Sió torkolatra mutatott, és a torkolat közepének egyenes vonala az északi partig meghosszabbítva adta tekintetes Zala és Veszprém vármegyék határát. Az ivószoba asztalát úgy helyezték el, hogy a pad egyik oldalon Zala, a másik oldalon Veszprém vármegye területére került. Akkoriban a rendfenntartók, a pandúrok a vármegyék szolgálatában álltak, s másik megye területére csak alispáni végzéssel mehettek át. Így hát – az anekdoták szerint – többször előfordult, hogy a veszprémi pandúroktól alig karnyújtásnyira, az asztal szemközti, zalai oldalán iddogáltak a duhajok, betyárok.

A csárdák nagy lakomák vagy szegényes estebédek színhelyei voltak.  A „jó emlékű” János püspök (Ranolder János veszprémi püspök 1849–1875) egyszer a következő, szerénynek semmiképpen sem mondható ebéddel vendégelte meg a vadászaton megfáradtakat. Az átfázott vendégeket – tél lévén – illatos törkölypálinka és frissen sült kalács várta a csárda ajtajában. Ezt követően az ország legdrágább borai, asztaldíszként pedig „csodálatos szépségű gyümölcsök” és ragyogó szőlőtőkék várták a terített asztalon az elcsigázott vadászokat. Éteknek pedig „nincs a Bakonynak és Balatonnak olyan szelíd és vad, vízi és szárnyas csemegehúsa, amely hidegen és melegen, lével s szárazon ott ne lett volna. Azután a pástétomok, torták, magyar kalácsok, még tepertős pogácsa is”. Máskor téli vadászaton a szabad ég alatt „öt halomban öt máglyahasáb” égett egy tisztáson, a „lobogó lángok a fák koronájáig értek”. A máglyák közötti meleg, szabad területen pedig ürücombok, hideg sonkák, pulykák, kalácsok, boros- és pálinkáspalackok sorban. Természetesen nem minden csárda volt ilyen fényes, és adott helyet anekdotába való lakomáknak. A kutyafarki csárdában (Sümeg és Nyirád vidékén) barna, jóízű rozskenyér, paprika és só volt az éjszakai vendégek vacsorája, szállást pedig a szabad ég alatt vettek a kaszálón, ahol a zöld pázsit szolgált fekhelyül, a vakondtúrás pedig vánkosul a csillagos égbolt mennyezete alatt.

Az utazók balatoni és „somlyai” borokkal frissíthették fel magukat. A nedűt a pincékből szállították a szőlősgazdák a csárdákba. Ne gondoljunk mai léptékű borkombinátokra; akinek út mellé esett a szőleje, az pincét épített hozzá, ahol néhány hordócskában tartotta a hegy levét. A pincéknek szigorú rendje volt: a belső, kőboltozatú pincében álltak a boroshordók. Ide a gazdán és idősebb fiain kívül se asszonynak, se vendégnek nem volt bejárása. A külső pincébe annál inkább. A kőboltozathoz toldott födeles épületben volt „a sajtó, a kád s az összes szüretelőszerszám”. Itt állt a kisasztal, ahová a gazda vendégeit beinvitálta, s ahol a hordókból nyert bort jó szívvel kínálgatta. Állítják, hogy aki sok ismerőst számlált, kénytelenségből éjszaka koptatta az utakat, mivel a gazdák szokása volt minden arra járót, s különösen az ismerősöket egy-egy pohárkára behívni. Így napokig is eltarthattak az óvatlan vándorok útjai.

A badacsonyi és a somlyai boroknak Eötvös meleg hangú sorokkal állított emléket. A hegyek formái igézőek, mindegyik „büszke szobormű …, szerelmes, büszke és barátságos”. Az egykori tűzhányók lejtői szerinte nem alkalmasak azonban tömeges szőlőtermesztésre, arra a síkságok és hegylábak valók. „Szűrjetek a magasban olyan bort, amilyen csak az isteneknek, a királyoknak s a magyar embernek való.” A magyar ember lelke sörnek, pálinkának nem engedhető át.

A tapolcai Mojzer kocsmáros ránézésre meg tudta állapítani, melyik vendégének milyen minőségű és mennyiségű bort adhatott. Az első üveg bort mindenki tisztán kapta. Ha Mojzer ezután úgy vélte, a vendég még bírja, a többit is tisztán hozta, azonban ha a mértéktelenség lángját látta felcsillanni a szemekben, vízzel keverte az újabb butéliákat. A kocsmáros önmaga a legerősebb bort is tisztán itta, s nem fért a fejébe az új módi, a vízzel való hígítás. Noha „a vizet is az Isten teremtette, de csak az oktalan állatok számára. Az Isten az embert pedig a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg, tehát vizet csak nem szánt neki innia.”

Az eötvösi világ talán már a sorok papírra vetésének idején sem volt valóság, ha létezett egyáltalán. Örömteli azonban látni, hogy egy évszázaddal később egyre több igényes és a hagyományos helyi ételeket és italokat kínáló csárda nyílik meg újra a Balaton környékén. Némelyikben talán a nagy mesemondó is szívesen időzne.

 

Karlinszky Balázs
Fotók: Laczkó Dezső Múzeum

impresszum