Hívő vagyok, családapa, magyar és művész, ebben a sorrendben – Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház főigazgatójával beszélgettünk életéről, mindennapjairól.

– Mennyit tett hozzá sikereihez családja, környezete és Veszprém városa?

– Rengeteget. Rousseau neveléselmélete szerint az emberrel 12 éves koráig minden fontos megtörténik, már ami a személyiségre hatással van. Édesanyámmal a nagyszüleimnél éltünk a Séd-völgyi Méhes utcában, egy forgalmas megyeszékhely közepén, mégis falun, sőt inkább tanyán. Onnan minden felfele van fizikailag is: az óvoda a Dózsavárosban volt, irány tehát minden reggel a szánkózó domb, a Kopácsi irdatlan hegyét kellett  átgyalogolni, hogy a – mára lebontott – 2. sz. iskolába érjek, a Remete utca dombját és a Buhimot, hogy a zeneiskolába jussak a dög nehéz harsonatokkal, és plusz kétszáz lépcsőt megmászni a Várban lévő templomokhoz. Földi paradicsom volt gáz, telefon, csatorna és közlekedés nélkül is – a Lovassy gimnázium négy éve pedig hatalmas önbizalmat adott. Rettentő büszke vagyok a városomra és az iskolámra.

– Mit gondolt arról húszévesen, hogy a negyvenes éveiben mivel fog foglalkozni?

– Húszévesen már a Zeneművészeti Főiskolára jártam, tehát világhíres énekes akartam lenni. Nagyon meglepődtem volna, ha valaki tévéstúdióról, cikkekről, rádiókról vagy egy patinás operaházi irodáról regél. Ugyanakkor szereplő ember voltam mindig, egyszerre vonzott a zene és a közélet, tehát valószínűleg azonnal ráállok, az első ocsúdás után.

– Mikor, melyik munkájában érezte a legjobban magát?

– Nem ildomos választ adok: volt öt évem, amikor hetente két-három este vezettem televíziós élő műsorokat, nappal cikkeket írtam több lapnak operáról, médiáról, hétvégén rádióztam, közben pedig még énekelni, hangversenyeket vezetni is volt módom. Otthonról dolgoztam –akkor született az első három gyerkőc, velük lehettem és a feleségemmel a kertes házunkban. Nem kellett a nap minden percében 1500 kolléga, 12 milliárd forint és egy 130 éves, döbbenetes múltú intézmény ügyeiben döntenem. Valójában az ekkora felelősség megszokhatatlan.

– Hogyan „sodródott” az egyik munkából a másikba?

– Az érme két oldala miatt van az egész. Vagy mint a kiskutya a kerítéssel. Ha az egyik felén vagyok, mindig bánom, hogy a másiktól távolabb kerültem. Az éneklés után konzis tanár lettem, utána minisztériumi, később parlamenti tanácsadó, azután az Opera kommunikációs igazgatója, de azt meg az említett tévés időszak követte, amely végül a Duna vezetésébe torkollott. Bő három éve újra az Operában dolgozom, és akarva-akaratlan a közélet része vagyunk, de messzebb kerültem a médiától. Remélem, még megérek újabb fordulatokat!

– Sokat kellett tennie a sikerért?

– Stúdióban és cikkírás terén gyors vagyok, nehezen fáradok el, nem csoda, ha szerettem csinálni. Az Opera irányítását – sok tudatosság mellett – mégis inkább intuitív folyamatként élem meg, tehát ennek sem kellene nagy gonddal járnia, mégsincs így. Rengeteg törvény, rendelet, egy 94 oldalas kollektív szerződés és a közönség kitapinthatatlan szokásai közepette kellene jó döntéseket hozni: a sikerességünket eléggé megszenvedem.

– Mi motiválja a mindennapokban? Mi az életfilozófiája?

– Hívő vagyok, családapa, magyar és művész, ebben a sorrendben. Ezekben a kategóriákban igyekszem jót cselekedni.

– A munkája nagy megterheléssel is jár. Mit gondol, veszít valamit emiatt?

– Nincs nagyobb veszteség, mint az idő. A legkisebbünk, Boróka idén született, tehát a többiekkel ellentétben a legnagyobb hajtás közepébe, amikor a másik három már és még kisiskolás. Az Operát sem büntethetem azzal, hogy a szokásos 50–60 éves kor előtt lettem igazgató, tehát fokozott szüksége van rám a családomnak, de az meg fizikai fájdalmat okoz, ha őket nem láthatom. Az én sorsom Tannhäuser-problémája most, e két véglet közti állandó vívódás. Türelmet kérek a családomtól és az intézményemtől is, hiszen most alapozzuk meg a későbbi nyugodtabb munka sikereit.

– Miből áll egy napja?

– Reggel a három nagyobb gyerek sofőrje vagyok, utána a sajátom: be kell jutni Sződligetről Budapestre, ez az első nagy kaland. Az egész nap az Operában, minisztériumban, értekezleteken és találkozókon telik, sokszor viszek a „Házban” turistacsoportokat, rengeteg a médiából érkező megkeresés, a sajtótájékoztató. Esténként gyakran az Erkelben nézek próbát, előadást, vagy az Operában. És ha még elértem otthon a gyerekeket, őket altatom – hogy a padláson, ahol az ő birodalmuk van, már el is kezdjem az éjszakai klaviatúra-műszakot, amely éjjel egyig tart. És ha jön a hétvége… akkor az Opera mindig magasabb fokozatra kapcsol! De ha a karácsonyi Diótörőn ott ülnek már csillogó szemmel az „enyimek” is, akkor minden együtt van, akkor „ég a földdel összeér”…

 

Névjegy
Ókovács Szilveszter 1969. december 31-én született Veszprémben. A Magyar Állami Operaház főigazgatója, operaénekes, zenekritikus-publicista, rádiós és televíziós műsorvezető-szerkesztő. A salzburgi székhelyű Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja.

Tanulmányai
A veszprémi Lovassy László Gimnáziumban érettségizett, majd két különböző, egyformán sikeres felvételi után a győri Zeneművészeti Főiskolára járt. 1992-ben itt végzett mint magánénektanár és kamaraművész. A budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián három szak együttes elvégzése után 1997-ben operaénekesként, énekművészként és magánének művésztanárként diplomázott.

Díjai
- Artisjus-díj (2007, „a kortárs magyar zene népszerűsítéséért”)
- Mikszáth Kálmán-díj (2009, „a polgári hagyományok művészi és újságírói ápolásáért”)
- Szervátiusz Jenő-díj (2010, „a nemzeti kultúra értékeinek bemutatásáért”)
- Országos Polgárőr Szövetség Sajtódíja (2010, „közéleti tevékenységéért”)
- Pest Megye Sajtódíja (2010, „a megye hiteles bemutatásáért, kötődéséért”)
- Gyurkovics Tibor-emlékgyűrű (2011, „a nemzeti kultúra felemelésére való törekvésekért”)
- Arany Buzogány (2013, „a Magyar Honvédség állományának műveléséért”)
- Ybl-emlékplakett (2014, „a nagy magyar építész emlékének őrzéséért”)

 

Janni Anikó
Fotó: Gács Tamás, Herman Péter, Mario Pertorini, Emmer László

impresszum