M. Tóth Géza Balázs Béla-díjas animációs filmrendező, producer, a KEDD Animációs Stúdió alapítója és vezetője, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora. Több száz alkotást jegyez, amelyek közül rövidfilmjét, a Maestro-t 2007-ben Oscar-díjra jelölték. Kívülről nézve minden arra utal, hogy sikeres. De hogy ő maga hogyan vélekedik erről? Többek között erről is mesélt nekünk.


– Vezető pozícióban dolgozik, olyan munkát végez, amit szeret, és a szakma is elismeri. Veszprémi kisgyermekként álmodozott arról, hogy egyszer majd idáig eljut?

– Nem nagyon emlékszem egyetlen olyan életkoromra sem, amikor a jövőt terveztem volna. Alapvetően mindig szerettem azt, ami éppen történik velem. A legkomolyabb álmodozásom a jövővel kapcsolatban emlékeim szerint az volt, amikor a Dörmögő Dömötör nevű gyerekújságban látott rajzok alapján elképzeltem magam mint erdész, űrhajós vagy vasmunkás, de aztán később ezeket a terveket elvetettem.  Komolyabbra fordítva, a családomban több generáció óta hagyomány, hogy valamilyen orvosi, gyógyszerészi vagy más természettudományos munkát végzünk, így a Lovassy Gimnáziumban én is gyógyszerésznek készültem. Fizika és biológia fakultációra jártam, és nem sok minden utalt arra, hogy egyszer művészi pályára megyek. Igazán komolyan soha nem képzeltem el, hogy majd valami leszek, és ez nagyjából a mai napig így van. Feladatok vannak, amelyek szembe jönnek velem, és amelyeket igyekszem tisztességesen elvégezni.

– Veszprémből milyen útravalót hozott magával? Mi az, amit még ma is magában hordoz?

– Veszprém a minden. A VÁROS, ahova visszavezetnek a szálak, és amit úgy ismerek, mint a tenyeremet, hiszen 18 évig ott éltem. Minden ott ért először: az első lépések, az első tanulmányi élmények, az első barátságok, szerelmek, az első találkozás a széppel, a kultúrával, a tudománnyal. A családom a mai napig oda köt; bár bátyám Szegedre költözött, és ott lett tanszékvezető professzor az egyetemen, orvos szüleim most is Veszprémben élnek, a húgom ugyanazon a gyerekosztályon dolgozik, ahol édesanyám is. Nagyon sokat kaptam az iskoláimtól, az Ének Zenei Általános Iskolától és a Lovassy László Gimnáziumtól. Otthon éreztem magam bennük, különösen az általános iskolában. Az egykori lovassys országjáró diákkör máig összejáró, összetartó közösség, rendszeresen találkozunk, túrázunk. De a városban alapozódott meg a zeneszeretetem is, a művészetek iránti érdeklődésem. Régóta hagyomány a családunkban, hogy mind játszunk valamilyen hangszeren – én 6 éves koromtól kezdve, 12 éven át napi rendszerességgel csellóztam, zenekarokban játszottam. A szüleimmel, testvéreimmel, gyerekeimmel együtt ma is szívesen zenélek, ez nem múlt el nyomtalanul.

– Ebből a nagyfokú muzikalitásból már-már egyértelműen fakadna a zenészi pálya. Mégsem az lett, hanem animációs filmrendező.

– A film ezer szállal kötődik a zenéhez. Amikor animációs filmeket készítek, azt szoktam kérni a mozdulattervező kollégáktól, hogy próbálják meg a karaktereket úgy mozgatni, hogy hang nélkül is legyen egyfajta belső zeneiségük. Nagyon rossz az a színészi játék, amelyben nincsenek izgalmas ellenpontok: lassítások és gyorsítások, szünetek és akciók. A zenei képzettség a filmes szakmában is rengeteget ad: következetesebbé, felkészültebbé tesz.

– Mi vonzotta végül is az animáció felé? Netán egy ösztönző személy vagy pillanat?

– Amikor felvettek az Iparművészeti Egyetemre, és meghallottam, hogy Jankovics Marcell indít egy osztályt, módosítottam azt a korábbi, viszonylag hirtelen jött tervemet, hogy építész legyek. Akkor még nem gondoltam hosszú távúnak a kapcsolatot az animációval – éppenséggel átmenetinek sem –, mindössze egy újabb dolog volt, ami szembejött velem, és nekivágtam. Abból a sok tapasztalatból, gyakorlásból, tárgyi tudásból, amit korábban a biológia, fizika vagy akár a cselló órákon szereztem, látszólag semmit nem tudtam magammal vinni az új szituációkba, de nem éreztem veszteséget. Furcsa módon nem is bizonyult rossz alapnak az otthon szerzett tudás, ezeknek az összegzésével sikerült viszonylag tisztességesen helytállnom animációs rendezőként is.

– Hogyan lett belőle hosszú távú kapcsolat?

– Kétségtelenül érdekes, élvezetes szakma az animáció. De ez nem lett volna elég ok, hogy animációs maradjak, hiszen  más munka is lehet hasonlóan érdekes. Valószínűleg a pozitív visszajelzések tartottak ezen a pályán. Elkészítettem az első filmemet, ami rögtön kikerült a nemzetközi vérkeringésbe, több komoly fesztiválon szerepelt, kapott néhány díjat, majd a második ennél is többre vitte. Különböző munkákkal kezdtek megkeresni, olyanokkal, amelyek erősítették az animációs énemet, újabb produkciók és újabb eredmények születtek, most pedig, kb. 25 évvel később, itt vagyok, és még mindig ezt csinálom.

– Mi az, ami csodássá teszi ezt a műfajt?

– Maga az animáció különösebben nem nyűgöz le. A filmcsinálást nagyon élvezem, annak pedig az esszenciája, a dolgok megértéséhez vezető legegyenesebb út az animáció. Balázs Béla írja, hogy az animáció az abszolút film. Lényegében minden film lényege a mozgásillúzió létrehozása. Amikor „játékfilmet” készítünk, akkor is ennek a megteremtésére törekszünk a vizuális észlelő- és érzékelő rendszerünk korlátait kihasználva. Az animáció ennek a gondolkodásmódnak a legtisztább formája. Úgy vagyok vele, hogy amikor játékfilmet forgatok, akkor is tulajdonképpen animációt hozok létre.

– A filmjeit nézve az mindenképpen elmondható, hogy semmiképpen sem behatárolható, nincs egy konkrét „M. Tóth Gézás” képi világ, nagyon sokszínű és sokféle stílusban mozog. Ennek mi az oka? Az, hogy minden érdekli, vagy csupán így adódott?

– Ez egy döntés. Ahogy említettem, az animáció minden forma felé nyitott. Innentől kezdve számomra nem az a fontos, hogy nekem legyen stílusom, hanem hogy az adott film találjon rá a saját stílusára. Minden egyes produkció teljesen önálló, autonóm létező, a saját szándékait és lehetőségeit optimális formában összegző entitás. Éppen ezért igyekszem úgy részt venni egy filmben, mint egy bábaasszony, aki próbálja világra segíteni az adott művet, és lehetőség szerint nem sok kárt tenni benne. Nyilván, mivel én írom és rendezem ezeket az alkotásokat, és többnyire a producer is én vagyok, óhatatlanul rajtuk van a kézjegyem. Vannak, akik szerint ezt a gondolkodásmódot lehet is észlelni a munkáimon, még ha az eszközhasználatban és a látványban nincsen semmilyen felismerhető állandó stílusjegye a filmjeimnek. Ettől függetlenül nem célom a saját hangom csiszolgatása, az borzasztóan untatna.

– Tizenkét évvel ezelőtt megalapította a KEDD Animációs Stúdiót. Milyen vezérelv mentén folyik a munka?

– Nincsen vezérelv ott sem. Ez is ugyanúgy szembejött velem, mind minden más az életemben. Egy barátom unszolására vágtunk bele, azzal az egyszerű szándékkal, hogy igyekezzünk olyan produkciókat világra segíteni, amelyekbe érdemesnek látunk időt és energiát fektetni. Vagy azért, mert szakmailag izgalmas kihívásnak ígérkeznek, vagy mert művészileg érdekesek. Az elmúlt tizenkét évben rengeteg megrendelésünk volt: interaktív animációs etűdök, e-learning oktatási anyagok, 3D-s ismeretterjesztő történelmi film barokk kastély számára, televíziós inzertek, összművészeti produkciók, gyereksorozatok – borzasztó tág spektrumon mozog mindaz, amivel megtalálnak bennünket. Közös bennük, hogy sosem egy részfeladat végrehajtását kérik tőlünk, hanem hogy legyünk partnerek valamiben. Többnyire abban, hogy segítsünk képileg kommunikálni valamilyen üzenetet. Sokszor ezeket sután fogalmazzák meg, emiatt nemcsak „műfordítói” munkát végzünk abban az értelemben, hogy a szöveget lefordítjuk a mozgókép nyelvére, hanem néha az üzenet pontos megfogalmazásában is segítenünk kell. Emellett saját produkciókat is jegyzünk: ezek általában olyan munkák, amelyek konkrétan foglalkoztattak, belső indíttatásból készültek, vagy abból a szándékból, hogy visszajelzést kapjunk a legmagasabb fórumoktól arról, hogy szakmailag milyen szinten állunk. Ilyen volt például a Maestro és a Trafó Kortárs Művészetek Háza megnyitására készült összművészeti produkció, az XYZ, táncművészekkel, élő zenével és vetített képekkel. De nagyon izgalmasak tudnak lenni a felkérésre készült filmek is, például A csodálatos mandarin, A kékszakállú herceg vára, a Máté-passió az Operaház számára, vagy a márciusra tervezett A Rajna kincse Wagnertől, majd pedig a teljes Nibelung-tetralógia. Szerencsére mindig élveztem mindent, amit csináltam, sosem kellett robotolnom – az ilyen típusú felkérésre inkább köszönettel nemet mondtam.

 

 

– Ha már említette a külső visszajelzéseket: a laikus közönség visszajelzése legalább olyan fontos tud lenni, mint a szakmai?

– Persze. Minden azon múlik, hogy kinek készül a mű. Ha operát készítek, akkor az operaközönségnek kell értékeset nyújtanom, ha pici gyerekeknek gyártok sorozatot, akkor az ő tetszésüket kell megnyernem. Egyébként egy fesztiválfilmnek is nagyon jól meghatározható közönsége van, ugyanúgy, mint egy rajzfilmnek. De nagy különbség nincs a kettő között. Ez nem úgy működik, hogy valami a közönségnek tetszik, valami pedig a szakmának. Alapvetően szerintem lehet úgy beszélni, hogy a napi szintű felhasználó is értse és szeresse az adott alkotást, és az is, aki ezt mint magas szintű formát hivatott megítélni.

 

– 2007-ben az Amerikai Filmakadémia Oscar-díjra jelölte a Maestro-t a legjobb animációs rövidfilm kategóriában. Milyen jelentőséggel bír ez az életében?

– Pozitív megerősítés volt arra nézve, hogy nem vagyunk kutyaütők. A rendszerváltás óta akkor még nem volt Oscar-díjra jelölt magyar animációs film, erre most megint van esélyünk: egy volt hallgatóm, Bucsi Réka diplomafilmje az Oscar-jelölés előszobájában van. Nagyon reménykedem benne, hogy az elkövetkezendő években egyre több kolléga mondhatja majd el, hogy az alkotása megmérettethetett az Oscarért.

 

 

– Az, hogy végül a Maestro nem nyert, még keményebb munkára ösztönözte?

– Nem különösebben. Kifejezetten béke van bennem ilyen szempontból is. Nem érzem, hogy bármelyik sikerem így vagy úgy eltorzított volna. A sikert és a siker elmaradását is tudni kell viselni, feldolgozni. A sikerre különösen készülni kell – aki nem így véli, az becsapja magát. Ez nem szerénytelenség, hanem tényleg így működik. Felkészülök, ismerem a közeget, a szakmai törvényszerűségeket, majd kiállok a közönség elé a filmemmel. Az, hogy tetszik az embereknek, nem érhet óriási meglepetésként, hiszen próbáltam mindent megtenni érte. Természetesen ettől függetlenül még vannak olyan faktorok, amelyeket nagyon nehéz befolyásolni, és nem lehet teljes mértékben kiszámolni, hogy milyen messzire száll majd el az alkotás. De ehhez az egészhez hozzá lehet edződni: az Oscar előtt volt már nagyjából 50–60 fesztiváldíjam, így képes voltam higgadtan kezelni a helyzetet. Azt egyébként érdemes tudni, hogy a filmes díjak rangsorában az Oscar-díj után közvetlenül az Oscar-nomináció következik, mint legértékesebb elismerés. De maga ez a tudat, vagy hogy nem nyertem, sarkallt-e? Nem különösebben. A Maestro után nem is igen készítettem olyan filmet, aminek kifejezetten az lett volna a célja, hogy bejárja a világot. A következő animációmnál, az Ergonál például már a forgatókönyv írásakor tudtam, hogy valószínűleg nem fog úgy tarolni a filmfesztiválokon, mert sokkal kevésbé volt közérthető, a közönség részéről nagyobb tapintatot, több nézői energiát követelt. A Maestronál azt akartam, hogy robbanjon. Ez sikerült: nagyjából 60 díjat nyert, és a mai napig is keresik.

– A jelenlegi állása, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektori pozíciója mennyire volt tudatos lépés az Ön részéről?

– Egyáltalán nem számítottam erre a feladatra korábban. Mióta 1988-ban bekerültem az Iparművészeti Egyetemre (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), tulajdonképpen három dolog határoz meg: a tanulás, a tanítás és az alkotás. 1997-től 2005-ig én vezettem, újraszerveztem az animáció tanszék munkáját, majd  egy évig Angliában oktattam, s miután hazajöttem, még 2010-ig dolgoztam ott, egészen addig, amíg fel nem kértek, hogy vezessem az akkor induló látványtervező mesterszakos osztályt a Filmművészetin. 40 évesen úgy láttam, ideje, hogy váltsak: sikerült olyan csapatot kialakítani a kollégáimmal a MOME-n, amely nélkülem is jól működik, így nyugodt szívvel hagytam ott őket, noha a mai napig kapcsolatban állok velük. Ezt követően sikerült kialakítani a Filmművészetin is egy nagyon jó oktatási programot az első osztályommal, majd a másodikkal, időközben, 2013-ban pedig a korábbi rektor, Ascher Tamás a szenátussal egyeztetve felkért, hogy adjam be a pályázatomat a rektori pozíció betöltésére. Mivel megvolt minden szakmai és akadémiai kreditem, ami ehhez szükséges – hazai és nemzetközi renomé az adott művészeti területen, doktori fokozat, habilitáció, egyetemi professzori pozíció –, és a kollégáim úgy látták az elmúlt négy év eredményei alapján, hogy kooperatív és lelkiismeretes vagyok, elvállaltam a feladatot. Egyáltalán nem ambicionáltam ezt korábban, de nagyon megtisztelő volt, hogy ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadták a pályázatomat, és hogy máig támogatnak és bátorítanak ebben a meglehetősen nehéz feladat elvégzésében.

– Milyen nehézségekkel kell szembenéznie rektorként?

– A Színház- és Filmművészeti Egyetem az ország legkisebb állami fenntartású felsőoktatási művészeti intézménye, ugyanakkor a legnagyobb hagyományú – jövőre lesz 150 éves. Minthogy a legkisebb, de két nagyon költséges művészeti ágat képez hagyományosan nagyon magas színvonalon, ezért különösen érzékenyen érint bennünket az a folyamatos anyagi elvonás, amelyet az elmúlt években tapasztalhattunk a felsőoktatás területén. Ezt nem tudjuk úgy kompenzálni, hogy tömegoktatást vezetünk be – erre se lehetőségünk, se szándékunk nincsen. Másrészt itt mindenki művész, önálló individuum, aki mindent nagyon magabiztosan tud, miközben pedig borzasztó sok törvényi előírást kell figyelembe vennünk, amelyeknek meg kell felelnünk. Harmadrészt az intézmény szakmapolitikai megítélése az utóbbi néhány évben eléggé kritikus. Rektorként nagyon sok feladatom van abban, hogy azokat a kétségeket, ellenérzéseket, amelyek a döntéshozó és fenntartó részéről velünk szemben felmerülnek, sok-sok beszélgetéssel, személyes találkozással oldjam, és inkább a szakmai eredményeinket hangsúlyozzam.


– Mindemellett melyek a szépségei ennek a feladatnak?

– Minden feladat szép. Bár nem nagyon foglalkozom a jövővel, az lenne a misszióm, hogy a jelenlegi, kicsit csikorgósabb helyzetből egy kevésbé göröngyös útra kerüljünk. Szeretném elérni, hogy kiszámíthatóbb, simább és automatizáltabb legyen a mindennapi működésünk, az eredményeink széles körű kommunikációja megoldottabbá, a fenntartóval való kapcsolattartás olajozottabbá váljon. Problémák persze mindig lesznek, de látok rá reális esélyt, hogy 3–4 éven belül ez összejöjjön. Ennyi idő alatt pedig akár fel is bukkanhat az az utód, aki még inkább motivált és alkalmas arra, hogy továbbvigye a munkám.

– Ezt a fajta tevékenységet mindig sikerül összeegyeztetnie a magánélettel, az alkotással?

– Sajnos nem mindig. Messze nincs annyi időm a családomra, barátokra, alvásra, utazásra, fesztiválmeghívásokra, mint amennyit szeretnék. Előfordult már olyan, hogy egy egész évre eltűntem, amikor Angliában tanítottam, de szerencsére a feleségem akkor is fantasztikusan helyt állt: tudomásul vette a helyzetet, és tartotta a frontot. A jelenlegi helyzetet igyekszünk olyan módon ellensúlyozni, hogy amikor együtt vagyunk, akkor tényleg nagyon intenzíven együtt legyünk, és csak egymásra figyeljünk, legyen szó hétvégéről vagy több napos szünetről.


– A fennmaradó kis időben mivel foglalkozik szívesen? Miből tud töltődni?

– A Teremtővel való viszonyom mibenlétéről nem könnyű egy ilyen rövid riportban klisék nélkül beszélni. Mindenesetre ez a kapcsolat, és az, hogy mindent ennek a kapcsolatnak a viszonylatában igyekszem értelmezni, nevezhető folyamatos feltöltődésnek. Az alkotás is folyamatosan jelen tudott maradni az életemben – ebben az évben meglehetősen termékeny időszakot tudhatunk magunk mögött a KEDD Stúdióval. Készítettünk egy 70 részes televíziós  sorozathoz animációs inzerteket, egy 30 perces ismeretterjesztő filmet az Operaház 130 éves fennállására, 13 új részt a Bogyó és Babóca szériához, 120 rövid, úgynevezett gifanimból álló könyvtárat két karakterre, valamint egy gyerekeknek szóló edukatív, játékos bábsorozatot, amelyből már kb. 200 percnyi anyag elkészült. Ez azért is jelentős az életemben, mert ez a legnagyobb projekt  a KEDD-en belül, amiben csak nagyon kis részben voltam jelen aktívan, leginkább csak mint producer. Nagyon örülök ennek, hiszen ez azt jelenti, hogy van egy stáb, amelyik képes egy nagyobb igényű produkciót is elkészíteni önállóan.

– Végeredményben ha végiggondolja az élete eddigi alakulását, sikeresnek vallja magát?

– Ahogy említettem, a sikerért tenni lehet, legalábbis az elvégzett munka eredményéért, már ha ezt értjük sikeren. Mivel elég sok munkát végzek, és igyekszem azokat jól megcsinálni, ezért ilyen szempontból sikeresnek vagyok mondható. De az önmagában lévő siker engem nemigen vonz. Talán nehéz ezt elhinni magamnak is, mert ha végignézek az önéletrajzomon, rengeteg olyan dokumentálható tétel van – iskolák, doktorik, munkák, díjak –, amelyek alapján sikeresnek tűnök. De nem vagyok különösebben ambiciózus. Csak igyekszem tisztességesen illesztgetni a dolgokat, hogy ne legyek slendrián: úgy néz ki, ez már elég. A leginkább viszont annak örülök, ha a barátaimmal, a családommal lehetek: napokat el tudunk tölteni úgy, hogy csak beszélgetünk, vitatkozunk, semmiségeket teszünk-veszünk, együtt vagyunk. Vagy amikor a kutyámmal járok, szemlélődök a Pilis aljában – ez bőven elég arra, hogy elégedett legyek.

– Egy legnagyobb sikert nem is tudna kiemelni, ha arra kérném?

– Inkább azt mondanám, hogy mi a legnagyobb áldás: a családom, és az, hogy megértettem, egyetlen életem van, amit szabadon élhetek. Szabad vagyok rá, hogy feladatokat elvállaljak, hogy feladatokra nemet mondjak, hogy dolgokat elkezdjek, más dolgokat befejezzek. Végtelenül hálás vagyok, hogy egész életemben olyan feladatokat végezhetek, amelyekben örömöt tudok találni.

 

Névjegy
M. Tóth Géza Veszprémben született 1970. június 16-án.

Végzettség:
1976–1984 Ének Zenei Általános Iskola, Veszprém
1984–1988 Lovassy László Gimnázium
1988–1993 Magyar Iparművészeti Főiskola, Budapest – rajz és környezetkultúra szakos középiskolai tanár és vizuális kommunikáció tervező
1996 Magyar Iparművészeti Egyetem – Mesterfokú vizuális kommunikáció tervező (egyetemi diploma)
2004 Magyar Iparművészeti Egyetem – DLA Vizuális kommunikáció-animáció
2006 ELTE – PhD Neveléstudomány
2008 Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (korábban MIE) Habilitáció

Legfontosabb munkahelyek:
1994–1998 Pető András Nevelő és Nevelőképző Intézet, főiskolai oktató
1994-től rendszeresen vendégelőadó hazai és külföldi egyetemeken
1995–2010 Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen oktató
2010-től Színház- és Filmművészeti Egyetem, egyetemi tanár
2014 márciusától a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora
2002 óta a KEDD Animációs Stúdió alapítója és vezetője.

Legfontosabb alkotásai: Patkányfogó (1992), Falrajárók (1994), Ikarosz (1996), XYZ (1998), Maestro (2004), A csodálatos mandarin (2005), A kékszakállú herceg vára (2006), Ergo (2007), Mama (2009), Bogyó és Babóca (2011), Lieb Ferenc, az edelényi festő (2012), Máté passió (2013), A magyar operajátszás története (2013), Opera130 (2014)

Filmjeivel közel 100 díjat nyert, a Maestrot 2007-ben Oscar-díjra jelölte az Amerikai Filmakadémia. 2008-ban Balázs Béla-díjjal tüntették ki.

 

Bertalan Melinda
Fotó: Vékony Balázs

impresszum