Ha a sikerre gondolunk, a legtöbb esetben még mindig a karrier vagy a hírnév, ritkábban a stabil magánélet jut eszünkbe. Pedig vannak olyanok is, akik csendben tevékenykednek, és kevesebb visszhangot kapnak, holott az ő munkájuk olyan fajta sikert eredményez, amely hosszú távon az egész társadalom javára válik. Bozsik Ildikó gyógypedagógus évek óta szívvel-lélekkel segíti a sérült gyermekek fejlődését, és elmondása szerint az ő számára a legnagyobb elismerés az, amikor látja a gyermekek és a szüleik arcán a boldogságot. Hivatásáról beszélgettünk vele.

– Többnyire azok az emberek, akik sérült gyermekekkel foglalkoznak, valamilyen személyes kötődés hatására választják ezt a pályát. Önt mi motiválta abban, hogy gyógypedagógusként helyezkedjen el?

– Első alkalommal Ausztriában találkoztam sérült gyermekekkel – főként látássérültekkel –, amikor bébiszitterként dolgoztam kint évekkel ezelőtt. Ott már közelebbi kapcsolatba kerültem a gyermekekkel, de a végső elhatározást az adta, amikor megszülettek az ikreim: oxigénhiány következtében egyikük értelmi- és látássérült lett. Innentől kezdve tudtam, hogy ezt a pályát választom.

– Ma már napi szinten találkozik hasonló szituációkkal, de akkoriban érintettként bizonyára nem lehetett könnyű feldolgozni ezt. Kapott segítséget ebben?

– Az első pillanatban valóban nem volt könnyű elfogadni és  feldolgozni a helyzetet. Folyamatában sikerült nekem is, hiszen amikor megszületett a fiam, még nem tudtam, hogy milyen mértékben sérült. Mivel Ausztriában, Innsbruckban szültem, azonnal kaptam pszichológusi és szociális segítséget is. Mint gyógypedagógus, úgy látom, Magyarországon még kevésbé kiépült ez a rendszer, mondhatni gyerekcipőben jár, és a társadalom sem elég érett az elfogadásban. Nálunk mindig a szülőnek kell kérnie segítséget, ha úgy érzi, hogy valahol megrekedt a gyászfolyamatban, és magától nem fogja tudni feldolgozni ezt.

–  A szülőkkel mennyire kerül kapcsolatba a munkája során? Szokott segítséget nyújtani nekik is?

– Kifejezetten a szülők lelkével gyógypedagógusként nem szoktunk foglalkozni, csak a gyermekén keresztül, az ő érdekében működünk együtt. Ha a fogadóórák vagy a gyermekkel folytatott beszélgetések kapcsán úgy látom, hogy még nem sikerült teljesen feldolgozni ezt a szituációt, nem működik jól a kommunikáció, általában felhívom erre az iskolapszichológus figyelmét, aki javasolhat családi terápiát. Az én feladatom mindössze a rávilágítás. Olyan kontaktusba kell kerülnöm a szülőkkel, hogy ha azt ajánlom nekik, hogy a gyerekük fejlődése érdekében érdemes lenne a családnak is segítséget kérnie, ezt el tudják fogadni, de a döntést rájuk bízom.

– Hogyan fest a munkája a gyakorlatban? Milyen feladatokat kell ellátnia?

– A gyógypedagógia nagyon összetett és sokrétű munka. Hogy éppen milyen feladatot végzek, az ráadásul attól is függ, hogy óvodás vagy iskolás korú gyermekekkel foglalkozom, mi az adott sérülés és milyen a mértéke. Az óvodások esetében a megfelelő szocializációra fektetem a hangsúlyt, és az iskolaérettségre igyekszem felkészíteni őket az egyes sérüléseknek megfelelően. Például egy látássérült kisgyermeknek többek között a vizuális képességek fejlesztésében kell segítséget nyújtani a megfelelő eredmények elérése érdekében. Az iskolákban pedig az idei évben diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás gyerekekkel foglalkozom: ők normál intelligenciaszintű diákok, csupán az olvasási, írási vagy számolási képességek elsajátítása okoz nekik nehézséget, így ezeket a készséghátrányokat fejlesztem, hogy behozhassák a lemaradásukat az iskolai teljesítményben. Ezek a készség- és képességfejlesztések mindig habilitációs órák keretében zajlanak, szakvéleményeken alapuló, saját készítésű fejlesztési tervek mentén. Mindez azonban önmagában kevés ahhoz, hogy valóban hatékonyak tudjunk lenni. A mai gyerekek nagyon feszültek, szoronganak, nagy az iskolai nyomás, az elvárás, így egy gyógypedagógus leginkább a személyiségével tud fejleszteni. Meg kell ismerni a gyerekeket, beszélgetni velük, olyan közvetlen kapcsolatot kialakítani, hogy akkor is meg tudjanak nyílni, ha csak ketten vagyunk, és akkor is, ha egy kiscsoportos foglalkozásról van szó. Ez nagyon fontos, mert ez az alapja mindennek. Sok sérült tanuló a peremre szorul az osztályközösségben amiatt, hogy ő gyengébb, mint a társai: kicsúfolják őket, konfliktusokba kerülnek emiatt, amelyeket nem tudnak megfelelően kezelni több esetben. Míg a kisebbeknél erre esetleg jobban rálátnak a tanárok, a felsősök körében már nagyon ritkán. Ilyenkor nekem kell tudni megbeszélni velük ezeket a problémákat. Az is nagyon fontos, hogy együtt tudjunk működni a szülőkkel, pedagógusokkal. Igyekszem tanácsokkal ellátni őket, hogy mire figyeljenek oda, hogy a különböző sérülési fokoknak megfelelően mivel tudják segíteni otthon a gyermekeiket. Az óvodás gyerekeknél például kifejezetten fontos a szocializáció, hiszen a szülő is ekkor látja először igazán, hogy az ő gyereke esetleg más, mint a többiek – sokszor itt szembesülnek először a problémával. Ilyenkor a családdal és az óvónővel együtt leülünk beszélgetni, megállapítjuk, miben erősebbek, miben gyengébbek a gyerekek, és hogyan lehet ezt kezelni. Mivel nekik lassabb a fejlődési ütemük, ráadásul esetenként eltérő, ezért nagyon sok energiát és időt kell befektetni ahhoz, hogy eredményre jussunk. De már a legapróbb eredmény is óriási sikernek számít. Nincsenek hatalmas, lehetetlennek  tűnő céljaink, csak azt szeretnénk elérni, hogy ők is boldogok, kiegyensúlyozottak lehessenek, a képességeikhez képest elégedett, normális életet éljenek. Mert ez a gyógypedagógia lényege: a differenciálás, hogy mindenkit önmagához mérjünk.

– Ön szerint mi a legnagyobb szépsége ennek a szakmának?

– A gyerekek öröme és mosolya. Rendkívül jó érzéssel tud eltölteni, hogy bíznak bennem, és a legnagyobb félelmeiket is el merik mondani nekem, én pedig segíthetek nekik. Természetesen a fejlesztés, az előrejutás is nagyon szép, de a gyerekek közvetlensége és szeretete az, ami folyamatos motiváló erőként hat.

– Ugyanakkor nyilván a nehézségekkel is szembe kell tudni nézni.

– Természetesen, mint mindenhol, ez itt is igaz. Mivel utazó gyógypedagógusként dolgozom, az elsődleges nehézségek ebből fakadnak: folyamatos pörgésben vagyok, több munkahelyre, több intézménybe kell eljutnom, az utazást pedig nekem kell leszerveznem. Ugyanígy én állítom össze az órarendemet, úgy, hogy az egy tanévet öleljen fel, amit nem mindig egyszerű összehangolni. Rengeteg fejlesztőeszközt is viszek magammal az EGYMI-ből, attól függően, hogy mennyire biztosítja ezeket az adott intézmény; folyamatosan készülni kell a következő napra. Emellett amiatt, hogy nem egy iskolában dolgozom, sokkal több pedagógus kollégát kell ismernem, mint normál esetben: a gyerekek miatt velük is tartanom kell a kapcsolatot. Egyre több gyermekről állapítja meg a „tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottság”, hogy sajátos nevelést igényelnek, és ahogy említettem, ahhoz, hogy hatékonyak tudjunk lenni, mindegyikükkel érdemes személyes kapcsolatot kialakítani. Napi szinten mindez elég sok tevékenységet takar, ami bizony megterhelő tud lenni.

– Jobban nyomja a vállát a súly amiatt, hogy otthon egy sérült gyermek várja?

– Nem, semmiképpen sem mosom össze a munkát és a magánéletemet ilyen szempontból. Annyiban határoz meg ez a tudat, hogy empatikusabb vagyok a szülőkkel kapcsolatban. De mindig igyekszem a pozitív oldalt kiemelni. Szerintem nem arra van szükségük, hogy sajnáljuk őket, hanem hogy megoldásokat keressünk, és ugyanúgy éljük az életünket.

– Ettől függetlenül mégis csak roppant felelősségteljes munkáról beszélhetünk. Mennyire tudja letenni azt a nap végén és kikapcsolni?

– A pályám elején még rengeteg fejtörést okozott az, hogyan válasszam szét a magánéletet és a munkát, folyamatosan a teendőkön gondolkodtam. Azóta már van egy olyan tudás- és eszközrendszerem, amelyekkel sokkal rugalmasabban tudom kezelni a dolgokat. Muszáj is, hogy így legyen, különben nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is végképp elfáradnék. Teljesen azért most sem sikerül lefejtenem a munkát magamról: ha például este felhív egy szülő, és a segítségemet kéri, mert máskor nem ér rá, készséggel a rendelkezésére állok. Szerencsére a szakmám a hobbim, így ez nem okoz nehézséget. Egy szinten túl azonban már én is meghúzok határokat. Ebben leginkább a tapasztalataimra tudok támaszkodni, részben azért is, mert az utazó gyógypedagógia nagyfokú önállóságot követel meg. Egy tanév általában úgy épül fel, hogy az év elején összeállítom az órarendemet, egyeztetek az intézmények igazgatóival, igazgatóhelyetteseivel, majd miután kialakultak az egyes helyszínek és időpontok, megismerkedem a gyerekekkel, és a szülőkkel is felveszem a kapcsolatot. A szeptemberi időszak emiatt még egy kicsit kuszább, olyankor előfordulhat, hogy hazaviszem a munkát, de miután mindez elsimult, már képes vagyok letenni. Ugyanakkor viszont a gyógypedagógia nagyon széleskörű, még akkor is, ha saját szakterülettel rendelkezünk. Sok esetben nem csak egy sérülésről beszélhetünk, hanem az egyik hozza magával a másikat, így komplexen kell kezelni őket. Nagyon fontos, hogy ehhez meglegyen a megfelelő szakmai háttér, értekezletek, esetmegbeszélések, munkaközösségi foglalkozások révén segíthessük egymást a kollégákkal, részt vehessünk továbbképzéseken. A gyógypedagógia egész életen át tartó tanulást jelent, így sokkal több időt követel.

– Kikre tud támaszkodni ahhoz, hogy a maximumot nyújthassa?

– Ahhoz, hogy jól végezhessem a munkámat, lélekben csak magamra számíthatok. Természetesen ahhoz viszont, hogy lelkileg stabil lehessek, hogy képes legyek feltöltődni és szakmailag megnyílni, elengedhetetlen a biztos magánélet. De úgy hiszem, ez mindenhol így van. Emellett nagyon fontos a szakmai bázis, hiszen időnként mindenki egy kicsit elbizonytalanodik abban, hogy jól végzi-e a dolgát. Egyébként is szeretek divergens módon gondolkodni, és többféle szemszögből megvizsgálni a dolgokat, majd a látottak alapján a legjobb útirányt követni. De ehhez mindenképpen kell a megerősítés a kollégáim részéről. Másrészt sok olyan gyermekünk van, akiket többen is ellátunk a szakterületeknek megfelelően. Ez az összehangolt munka azért jó, mert így meg tudjuk beszélni egymás között a gyermek állapotát, tanácsot adhatunk egymásnak, visszajelzést kaphatunk. Összességében azonban ebben a szakmában elsősorban önmagamra számíthatok, önmagamat kell fejlesztenem: ehhez nagyfokú elhivatottság szükséges.

– Említette, hogy ez olyan szakma, ahol a pici sikereket is rendkívül meg kell becsülni. Ön mennyire elégedett az eddig elért eredményeivel?

– Abszolút elégedettnek érzem magam. Mindent önerőből értem el, végigjárva a ranglétrát. A célokat, amelyeket kitűztem magam elé, sikerült véghezvinnem. Nagyon szeretem ezt a fajta munkát, és hálás vagyok érte, hogy a szakma is támogat. Már önmagában az feltöltődést jelent nekem, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek. A gyerekek  fejlesztésén túl több előadást is tartottam már, különböző meghívásoknak eleget téve. Rendkívül inspirál és motivál, hogy beszélhetek a hivatásomról, és átadhatom élettapasztalataimat. Nagyon nyitottnak és kommunikatívnak tartom magam ilyen szempontból, szeretem megosztani másokkal a szakmai gondolataimat, és mások visszajelzésére is nagyon kíváncsi vagyok azt illetően, ők hogyan élik meg mindezt.

– Mik a visszajelzések? Hogyan látja, a karrieren és az anyagi vonzatú sikereken túl ezt a fajta sikert is elismeri a társadalom?

– Pénzzel az én szakmámat egyáltalán nem lehet felbecsülni. Nálunk a siker semmiképpen sem ezen múlik, és nem is ezért választottam ezt a pályát. Persze ha hosszú távon úgy érzi az ember, hogy nincs eléggé megbecsülve, akkor fennáll a kiégés veszélye, de szerencsére itt nincs erről szó. Gyógypedagógusként társadalmi szinten igyekszem sikereket elérni, amelyek a közösséget formálhatják, nem az egyéni siker vagy a karrier a célom. Annál sokkal hálásabb érzés az, amikor látom a szülők arcán a boldogságot. Tökéletesen ki tudok teljesedni ebben a szakmában, így jó ideig még ezzel szeretnék foglalkozni.

 

Névjegy


Bozsik Ildikó Miskolcon született. Kazincbarcikán, a Ságvári Endre Gimnáziumba járt, majd először az ELTE – Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar gyógypedagógia-pszichopedagógia szakán végzett, később pedig a Pannon Egyetemen, nyelv- és beszédfejlesztő tanár mesterképzésen szerzett diplomát.

Munkahelyek:
Bárczi Gusztáv Általános Iskola és Speciális Szakiskola és EGYMI (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény) – Utazó gyógypedagógusként a sajátos nevelésű igényű gyermekek ellátását végzi.

Egyéb tevékenység:
A Kozmutza Flóra Általános Iskola Készségfejlesztő Speciális Szakiskola és Kollégium sérült gyermekeket segítő alapítványának kurátora.

 

Bertalan Melinda
Fotók: Babják Tamás

impresszum