Veszprém, Budapest, Ohio, Illinois. Gyúró Márton gyerekkora óta vonzódott a repüléshez. Az élet az Amerikai Egyesült Államokig repítette, ahol repülőgéphajtómű-fejlesztő mérnökként kezdte, jelenleg pedig energetikai légcserélőkhöz használt ventillátor-fokozatok tervezésével foglalkozik. A hosszú útról, a munkáról és az „amerikai életről” beszélgettünk.

– Jelenleg mivel foglalkozol?

– Nem régen váltottam. Korábban – több mint egy évtizedig – az egyik itteni legnagyobb nagy teljesítményű dieselmotor-fejlesztő cégnél dolgoztam, helyileg Chicagóban, pontosabban annak egyik külvárosában. Feszített volt a tempó, hiszen az Európában is ismert, és ahhoz hasonló közúti környezetvédelmi emissziós limitek bevezetésében az USA három évvel előrébb jár, így az erre fejlesztett technológiát itt, az államokban teszteli a legtöbb gyártó. Ez magával vonja az összes motorplatform majdnem minden részegységének áttervezését hároméves ciklusonként. Fejlesztőmérnökként kezdtem, majd megjárva a létrát, csoportvezetőként fejeztem be. Aztán következett a már említett váltás. Új helyen, egy teljesen más világ. Kicsit északabbra költöztünk. Itt már más beosztásban, főmérnökként folytatom. A technológia részben ugyanaz, az alkalmazás viszont teljesen más. Ipari, elsősorban energetikai légcserélőkhöz használt ventillátor-fokozatok tervezésével, rendszerszintű optimalizálásával foglalkozom.

– Elég felelősségteljes beosztásban dolgozol. Mi a legérdekesebb, legizgalmasabb benne?

– Csoportommal a fejlesztési divízión belül numerikus áramlási, termikus, zaj és szilárdsági szimulációk tervezéséért és végrehajtásáért felelek, mind szoftveres és hardveres oldalon. Mivel a cégen belül az összes üzletágat támogatjuk, ez változatos kihívást jelent az adott fizikai probléma modellezését illetően. A másik aspektus inkább személyes. Mindannyian ismerjük a mondást, hogy az USA a nemzetek olvasztótégelye. Ez hatványozottan igaz a kutatás-fejlesztésben. Kollégáim a világ minden tájáról jöttek és jönnek. Közös bennük, hogy diplomájukat már vagy itt, vagy Kanadában szerezték. Nyilván vannak ebből eredő kihívások, de összességében feltétlenül az előnyök dominálnak. Mindenki teljesen másfajta szemléletet, élettapasztalatot hoz magával, és ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a fejlesztésben oly gyakran szükséges ötletekből állandóan túlkínálat van.

– Nincs közvetlen repülőjárat Veszprémből az USA-ba. Hogyan jutottál oda? Az egyetem alatt már látszott, hogy külföldön fogod kamatoztatni a tudásodat?

– 1991-ben érettségiztem a Lovassyban, majd a „fél” évfolyammal együtt én is Budapesten folytattam – személy szerint a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ott aztán negyedik évben jött a hír, hogy sikeres diplomavédés után van lehetőség az USA-ban másoddiplomázni. Ez amerikai finanszírozású ösztöndíjat jelent az adott egyetemen, és nem jár megkötésekkel, „röghöz kötéssel”. Tudomásom szerint ez mind a mai napig inkább műszaki vonalon járható út, hiszen jó mérnökökből ugyanúgy nagy a hiány itt is, mint Magyarországon. Az egyetemen – ez a ’90-es évek közepe-vége – aki külföldre akart menni ösztöndíjjal, azok nagy része Németországba pályázott. Mi ilyen szempontból kilógtunk a sorból. Az egész olyan távolinak tűnt, talán azért is volt olyan vonzó a lehetőség. Végül is két évet kellett készülni, hogy megkapjuk a szükséges ajánlásokat, meglegyen a megkövetelt angol tudást bizonyító vizsga, és természetesen az előfeltételként szabott mérnöki diploma. Négyen pályáztunk, de végül csak egy győri tankörtársammal ketten jutottunk ki az Ohio állambeli Cincinnatiba. Azóta mindkettőnknek itt, Amerikában van családunk, munkánk. Így aztán maradtunk, igaz más-más államban.

– Mi a végzettséged? Mikor alakult ki benned, hogy ez a foglalkozás vonz?

– Magyarországon mint repülőmérnök végeztem. Ohióban mint „Aerospace Engineer”, amit magyarul „áramlások dinamikájával foglalkozó mérnök”-nek lehet fordítani. Itt elsősorban gázturbinák, repülőgép-hajtóművek aerodinamikájának tervezésére specializálódtam. Szüleim veszprémi tanárok, de a műszaki érdeklődés már kiskorom óta megvolt bennem – hogy pontosan honnan, azt nem tudom. A fentiekből is kitűnik, hogy a repülés mindig is vonzott, aktívan vitorlázórepültem az egyetemi évek alatt. Hétvégéimet Dunakeszin, a repülőtéren töltöttem. Így állt össze az egész.

– Mennyiben más az élet kint, mint itthon? Vannak elképzeléseink az „amerikai életformáról”, de valójában milyen?

– Nem tudom, hogy én vagyok-e a legalkalmasabb alany ezt megválaszolni, hiszen sosem dolgoztam, éltem felnőttként Magyarorszagon. Így a szükséges összehasonlítási alapom sem biztos, hogy teljes. Annyi viszont biztos, hogy az első benyomás, mikor az ember megérkezik a tengerentúlra, hogy minden egyszerűen csak „nagy”. Az autók, a poharak, a mosdók, a kanalak… szóval minden. Ugyanez fordítva is igaz. Európában minden olyan kicsinek, kompaktnak tűnik. Mások a léptékek. Az itteni életformáról…? Már diákként is teljesen más volt. Az egyetemen bulik már alig akadtak, csak versenyhelyzet a diákok között a jobb ösztöndíjért, tanulás minden éjszaka, beleértve a hétvégéket is. No meg ezen felül a fizetett kutatási munka. A leterhelés viszont nagyon jól felkészített az életre. Később, felnőttként szembetűnő, hogy mennyire az ember saját kezében van az élete, az állam nem szól bele szinte semmibe, de nem is támogat semmit. Például a saját döntésem, hogy beíratom-e a gyerekeimet iskolába, vagy nem. Aztán ott vannak a tipikus sárga iskolabuszos külvárosok – kerítések nélkül. A gyerekek a barátokkal csoportosan járnak egymás házaiba, ki-be. Ajtót, kocsit senki nem zár. Tudom, hogy idillikusan hangzik, de ez tényleg olyan, mint a filmekben.

– Milyen az életritmusod?

– Az előbb említettem, hogy minden „nagy”. Ez igaz a távolságokra is. Mivel állami támogatás nincsen, így gyakorlatilag nem létezik közösségi közlekedés. A külvárosok hatalmas kiterjedésűek, s eme kettőből adódik, hogy szinte mindenki autóval jár, azok futásteljesítménye hatalmas. Ez azt is jelenti, hogy naponta egy óra autópályán oda, majd egy óra vissza teljesen átlagos. Ehhez jön a napi minimum tíz óra munka, ami gyakran kitolódik a hétvégékre, ünnepekre is. Mindezen felül/mellett elég sokat utazom az USA-n belül a munkámból kifolyólag. Ugyanakkor az éves szabadság magyar szemmel nézve nagyon kevés, tíz-tizenöt nap évente.

– Örökre kint maradsz?

– Ezt nem tudom. A munka, a család, a sok barát, a megalapozott egzisztencia nyilvánvalóan a kint-maradásra mozdítja a mérleg nyelvét középtávon. Aztán majd meglátjuk. Egy időben, mikor még nem voltak gyerekek, évente kétszer jöttünk Magyarországra. Ez ma már túl sok lenne, és nyilván itt van a család amerikai fele is, akik megint kontinensnyi távolságra élnek egymástól az USA-n belül. Rájuk is szakítunk időt egyenlő mértékben.

– Kik vesznek körül? Hogyan alakult a családi életed?

– Feleségem amerikai, második generációs svéd. Őt meg Ohio-ban ismertem meg, az egyetemen. Aztan Illinois-ba költöztünk, és immár négy gyermekünk van. A nagymamának és a Chicagói Magyar Iskolának köszönhetően mindegyik nagyszerűen beszél magyarul is. Gyermekeink már abban a helyzetben lesznek, hogy eldönthetik, az Atlanti-óceán melyik oldalán szeretnének majd élni.

– Az elmondottakból kiderül, hogy komoly stresszel „megáldott” pozícióban dolgozol. Hogyan tudsz kikapcsolódni, miként tudod feltölteni magad?

– Reggelente úszom. Emellett nagyon szeretek síelni – és szerencsés vagyok, mert a mostani munkahelyemtől tíz perce található egy nagyobb pálya. Télen munka után egypár kollégával vagy hétvégén a családdal mindig kijárunk. Nyáron, otthon vízisíre váltunk. Csak az ember súlypontját kell hátrébb helyezni . Már a gyerekek is nagyon jól csinálják. Említettem korábban, hogy mindig is érdekelt a repülés. A vitorlázórepülést még Magyarországon tanultam, de itt kint feladtam. Pár éve újra kezdtem, de motoros gépre váltottam. Hetente legalább egyszer kirepülök „karbantartás” végett…

– Hiányzik valami Magyarországból vagy Veszprémből?

– Legjobb barátaim fele mindmáig a volt lovassys évfolyamom tagjai. Szétszóródtunk, többen is külföldön élünk, de évente egyszer mindig találkozunk. Életem legmeghatározóbb évei a veszprémi középiskolámhoz kötődnek. Nagyon jó alapokat kaptunk, amelyek sokszor segítettek az életben. Nem mondanék igazat, ha nem ismerném be, hogy még mindig vannak olyan napok, amikor honvágyat érzek Veszprém iránt. Nagyon szép város és előnyére változik.

 

Névjegy

Gyúró Márton 1987 és 1991 között a Lovassy László Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd 1998-ban szerzett okleveles repülőmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. 2000-ben másoddiplomázott a University of Cincinnatin, Ohio államban. Jelenleg az Amerikai Egyesult államokban él és dolgozik.

 

Szaksz Balázs

impresszum