Pálffy Géza történész a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban érettségizett, majd az egyetem elvégzése után a Történettudományi Intézetben kapott kutatói állást. Már fiatal, pályakezdő történészként önálló kötetei jelentek meg, jelenleg a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetője.

– Hosszútávfutó voltál.

– Pontos dátumokra nem emlékszem, de negyedikes koromban elküldtek a szüleim a Bakony Vegyész Atlétikai Club sportnapközijébe, ahol a Cooper-teszten 2460 métert futottam. Ez elsőre nagyon jó teljesítménynek számított. Onnantól kezdve tulajdonképpen az érettségiig a klubban futottam, általában hosszútávon, vagyis 800 métertől a maratoniig. Kiváló társaságba kerültem, Nagy Zoltán és Koós László voltak az edzőim, és többször nyertünk országos bajnokságot. Külön élmény, hogy azokat a sportolókat mind személyesen ismertem, akik a klubból országos vagy világhírre tettek szert, például Kiss Balázs olimpiai bajnok kalapácsvetőt. 1987-ben még a maratonit is lefutottam 2 óra 28 perc alatt, ami jó időnek számított, mivel az akkori női világcsúcs közelében volt. Nagyon sokat köszönhetek a sportnak – a fegyelmet, a kitartást, a csapatszellemet és a nyitottságot. Aztán az egyetemen döntenem kellett, hogy futok vagy tanulok. A tanulást választottam, és nem bántam meg.

– Mit jelentett ez váltást az életedben? Mennyiben volt más az egyetemi élet a kilencvenes évek elején?

– Mi még olyan időszakban jártunk egyetemre, amikor sok óránk, szám szerint negyven valahány volt hetente. Bátyámhoz – Zoltán ma a Lovassy László Gimnázium igazgatóhelyettese – hasonlóan én is a Budaörsi úti kollégiumban laktam. Nagyon jó társaság alakult itt is ki, a szobatársam például az a Hegedüs András volt, aki jelenleg a Prímási Levéltár igazgatója Esztergomban. Korán keltünk, bejártunk az órákra, utána pedig az OSZK-ban, a Parlamenti és az Akadémiai Könyvtárakban készültünk. Kötöttebb, feszesebb volt a tanmenet, mint ma, amikor egy átlagos hallgató keddtől csütörtökig jár órákra, és szigorúbbak is voltak a követelmények. Emlékszem, akadt olyan tanárom, aki az összes világnyelven adott föl irodalmat. A kollégiumnak az az előnye is megvolt, hogy nem volt olyan nyelv a lengyeltől a perzsáig, amin ne tudott volna valaki a folyosón. Második félévben pedig görög történelemből már olyan szemináriumi dolgozatot kellett írnom, amelyhez csak franciául volt szakirodalom. Tanulmányaimat történelem-orosz szakon kezdtem, majd utána jártam levéltár és török szakokra. Bár az orosz szakból csak egy évet végeztem, de a második félévet az akkori Leningrádban tölthettem – a bukó Szovjetunió utolsó napjaiban, – és annyira megtanultam oroszul, hogy ennek révén ma szinte az összes szláv nyelvet tudom olvasni. Ez egy magyar történésznek alapvető fontosságú, hiszen részben szláv szomszédok vesznek minket körbe.

– Hogyan jött a török szak ötlete?

– Az akkori képzési rendszerben még főszakok, illetve B és C-szakok voltak. A történelemhez akkor vagy magyart, vagy valamilyen  nyelvet lehetett választani főszakként. A régészet sem volt fő diszciplína, ezért a történelemmel nem lehetett akkor párban végezni, hiába vonzott engem a történelem és a régészet egyszerre. Az első év során aztán hamar rájöttem, hogy nem akarok az orosz irodalommal mélységében foglalkozni, ezért fölvettem az orosz helyett a levéltár szakot a történelem mellé. Aki ugyanis komolyan akar a történelemmel foglalkozni, annak ismernie kell a levéltárakban őrzött dokumentumokat. A török pedig úgy jött, hogy ez a korszak érdekelt már gimnázium alatt is, vagyis a 16–17. század, a török hódítás korszaka. Ebből azonban csak három évet végeztem el. Akkor még tudtam török iratokat olvasni, azonban ez ma már nehézséget okozna. Azt szerettem volna, hogy ismerjem a másik felet is, de végül úgymond mégis a keresztény oldalon maradtam. Mondhatni, hogy én Közép-Európából szemlélem az Oszmán Török Birodalmat, nem úgy, mint például intézeti igazgatóm, a kiváló oszmanista, Fodor Pál – aki egyébként szintén Veszprém megyéből, Aszófőről származik –, s aki szakmájának megfelelően elsősorban Isztambulból nézi a magyar végvidék történetét.

– Hogyan kerültél első és azóta is meglévő munkahelyedre, a Történettudományi Intézetbe?

– Nagy szerencsém volt, a levéltár szakot még el sem végeztem, amikor állást kaptam az intézetben. Ma csaknem szinte lehetetlennek számít, hogy egy frissen végzett azonnal állást kapjon itt, azaz részben a szerencsén is múlt ez. Másodévben írtam egy szemináriumi dolgozatot Szigetvár 16. századi történetéből Ágoston Gáborhoz. Ő egyébként jelenleg a Georgetown University professzora Washingtonban, de akkor még az ELTE-n a török elleni határvédelmi rendszerről tartott kiváló szemináriumokat. Veszprémiként, azaz egy egykori végvár szülötteként ez a téma amúgy is szívügyem volt. Szerencsére megtaláltam az Országos Levéltárban Szigetvár legkorábbi várleltárát, és ezt dolgoztam föl a beadandó dolgozatban, amely aztán Szakály Ferenchez került, aki az oszmanista Ágostonnál jobban értett a keresztény oldalhoz. Megtetszett neki a dolgozat, így meg is jelenhetett a Hadtörténelmi Közleményekben. Hatalmas megtiszteltetés jelentett ez egyetemistaként. Később Szakály Ferenc lett a 16–17. századi katonai igazgatásról írt egyetemi szakdolgozatom konzulense, és rajta keresztül jutottam álláshoz rögtön az egyetem elvégzése után. Azt tartom, ahhoz, hogy valaki jó állást kapjon, még a tudomány terén is szerencse kell.

– Mi adta az ötletet a korszakválasztáshoz?

– Szakály Ferenc mesterem és mások is mondták, hogy aki a 16–17. század kutatója lesz, azoknál szinte kivétel nélkül az Egri csillagok adta meg ehhez az első impulzust.  Én nem tudom ilyen konkrétan ehhez kötni, de tény, hogy a veszprémi megyei könyvtár ifjúsági részlegének szinte valamennyi történelmi regényét elolvastam. Aztán az egyetem alatt Ágoston Gábor szemináriuma ebben megerősített, az vezetett tovább Szakály Ferenchez, ő pedig a Történettudományi Intézethez.

– Bár az intézmény budai Úri utcai épülete – egyelőre – nem változott, nemrég mintha kicsit eltávolodtál volna eredeti kutatási témádtól.

– Most is ugyanott dolgozom, de az átszervezések után már más az intézmény neve: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet (röviden MTA BTK TTI), ennek Kora Újkori Osztályán van a munkahelyem, ahol egy ideig voltam osztályvezető is. Néhány éve viszont önálló kutatócsoportom van, és mindenekelőtt ennek a vezetésével foglalkozom: ez az MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport. Azért foglalkozom ezzel a meghatározó témával, mert nincs mélységében kikutatva és feldolgozva az 1526. évi mohácsi vész, vagyis a középkor utáni koronázások és magának a Szent Koronának a története sem. De ugyanígy nem ismerjük kellőképpen a veszprémi püspökök által végzett 1526 utáni királyné-koronázások menetét sem. Jellemző, hogy a magyar uralkodók kora újkori, 16–18. századi koronázásainak történetét eddig összegző jelleggel egy szlovák történész dolgozta fel. Ugyanakkor sok áltudományos mendemonda kering a Szent Koronával kapcsolatban, és a korona újkori történetét sem vizsgálták eddig szisztematikusan. Először akkor szembesültem ezzel a problémával, amikor a 2000-es évek elején a Bajor Állami Levéltárból előkerült I. Ferdinánd király 1527. novemberi koronázási lakomájának ülésrendje. Ez felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire nem ismerjük sem ezt, sem a későbbi koronázások históriáját. Megdöbbentem, hogy bár tömegével maradtak fenn ezekről források, mennyire nem tárta ezeket fel senki a koronázások, illetve a Szent Korona történetének vonatkozásában. A kutatási projekt jól kapcsolódik egyébként korábbi kutatásaim témájához, a Habsburg-magyar viszonyhoz, hiszen ebben a korszakban – Szapolyai János király után – minden uralkodónk ebből a dinasztiából származott.

– Miként telik ma egy történész kutató napja?

– Jóval szabadabban, mint egyetemistaként. Egy kutató szerencsére maga osztja be az idejét. Kedden és pénteken kell hivatali napot töltenem az intézetben, és ekkorra igyekszem összpontosítani a kutatócsoport adminisztratív feladatait. Jelentős összegű támogatást kapunk, de ennek ügyintézése sok energiát is kíván. A többi nap a kutatásé és az alkotásé. Persze, ha az ember szorgalmas és megteheti, nem napi nyolc órát dolgozik. Bár sok az egyéb feladat, így a konferencia-részvételek, előadások tartása, de szeretek olyan napokat tartani, amikor csak a tudománnyal és az írással foglakozom. Színvonalas tanulmányokat és könyveket csak nyugalomban lehet alkotni. Bár a munkahelyemen is nagyon jók a körülmények, én azért jobban szeretek otthon dolgozni. Szerencsére megtehetem ezt, mert van egy külön dolgozószobám, a másik szobában pedig legfeljebb kedves felségem, Friedler Magdolna (aki szintén veszprémi származású) gyakorol az orgonán, de Bach gyönyörű zenéje kifejezetten segíti az alkotást.

– Sokan bestseller-történésznek tartanak.

– Hallottam már én is ezt, de azért látható, hogy közülünk a 20. századdal foglalkozók általában az ismertebbek. Hamar ismertséget hozott ugyanakkor, hogy fiatalon jelenhettek meg köteteim. Úgy gondolom, történészként kettős feladatunk van:  egyrészt hogy alapkutatásokat végezzünk – aminek nagy híve vagyok, és szerintem ez az igazi szakmai munka –, másrészt hogy népszerűsítő összefoglalókat is írjunk. Mi nem elefántcsonttoronyban élünk; akkor van értelme a munkánknak, ha azt valaki elolvassa. Ezért kell a nagyobb, átfogó témákkal is foglalkozni, mint például a Habsburg Monarchia viszonya Magyarországhoz, vagy akár a 16–17. század történetének sokrétű problematikája. Úgy gondolom, egy akadémiai intézetben dolgozó történésznek, aki államilag finanszírozott munkahelyen dolgozik, mindkettőt érdemes és kell is művelnie: a felfedező alapkutatást, illetve az újabb kutatások eredményeinek összefoglalását a nagyközönség számára is. Bár mindkettő más írásmódszert igényel, én megtalálom bennük az örömöt. Ha pedig a szakmonográfiák eredményeit be tudom építeni az összefoglalókba, akkor lesz az igazán újat mondó. Hogy sikeres vagyok a szakmában, az talán éppen ennek, az új kutatási eredmények összefoglalókba történő beépítésének köszönhető. Sok nyugat-európai vagy amerikai történész ezzel szemben úgy ír összefoglalót, hogy tíz másik kolléga kutatásainak eredményéből vagy rosszabb esetben összefoglalójából összeállítja a tizenegyediket. Engem elsősorban nem a tudományos címek érdekelnek, a szakmai sikert nem ezekben mérem. Az igazi elismerést szerintem a könyvek hozzák, illetve azok a visszajelzések, amikor azt mondja egy nem szakmabeli, hogy de jó ez a könyv, mennyit tanultam belőle, vagy hogy nem minden Habsburg-uralkodónk volt magyargyűlölő, esetleg netán tudja, hogy miért ferde a Szent Korona keresztje. A történésznek az a siker, ha felfedezései eljutnak a nagyközönségez, és beépülnek a közoktatásba is.

– Negyvenes éveid elejére sok mindent elértél. Milyen céljaid vannak még?

– Van remény és lehetőség a Lendület Kutatócsoport munkája meghosszabbítására. Több monográfiát lehet írni a korona és a koronázások történetéről – az egyik, a Szent Korona soproni tartózkodásainak és az itteni koronázásoknak a története éppen most van megjelenőben. Visszakanyarodva korábbi kutatási területemhez, ahol már írtam egy vaskos könyvet a Habsburg Monarchia és Magyarország 16. századi kapcsolatáról, szeretnék majd egyet írni a 17. századi viszonyukról is. Még sok távlati célom van, de már most látom, hogy amit összegyűjtöttem, azt nem fogom tudni mindet megírni. Remélem, a tanítványaim ezeket a kutatási témákat majd továbbviszik, nagy örömömre részben már meg is tették mind Pécsett, mind Budapesten, de még nekem is sok idő adatik említett terveim megvalósítására.

 

Névjegy

Pálffy Géza történész (1971, Veszprém)

 

Tanulmányok
Lovassy László Gimnázium, Veszprém, speciális matematika tagozat (érettségi: 1989)
ELTE BTK, történelem szak (diploma: 1994)
ELTE BTK, levéltár szak (diploma: 1995)
PhD, ELTE BTK, téma: Katonai igazságszolgáltatás Magyarországon a XVI–XVII. században (1999)
MTA doktora, téma: Szent István birodalma a Habsburgok közép-európai államában. A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században (2010)

Munkahelyek
MTA Történettudományi Intézete (1994–2011)
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet (2012–), jelenleg tudományos tanácsadó beosztásban

Kutatási terület
A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia története a kora újkorban, elsősorban a törökellenes védelmi rendszer, a királyság katonai elitje és arisztokráciája, a magyar rendek és a bécsi udvar kapcsolatrendszere. A politika-, had- és társadalomtörténet mellett kiemelten érdeklődik a Szent Korona históriája és a magyar uralkodó-koronázások, a ceremónia- és sírkőkutatás, a térképtörténet és a horvát–magyar, illetve szlovák–magyar kapcsolatok iránt.

Kb. 300 tudományos publikáció fűződik nevéhez, köztük angol, cseh, francia, horvát, német, szlovák nyelveken.

 

Karlinszky Balázs
Fotó: Babják Tamás

impresszum