Minden veszprémi ismeri a Reider illetve a Szemeszter Optikát: vagy már járt ott, vagy majd ezután fog. Minden veszprémi ismeri a veszprémi életérzés himnuszát, a Rubber Puppet zenekar emblematikus slágerét, ami így szól: Ha végig sétálsz a Kossuth utcán… De kevés veszprémi tudja, hogy Reider László (Reidi) optikus, ex-popsztár kevés megmaradt szabad idejében nem henyél, üdül, hanem földet túr, metsz, permetez egy kis somlói borászat fő- (azaz egyetlen) borászaként.

– A te családod – mondhatjuk – eléggé közismert optikus család, és nem csak Veszprémben. Nehéz volt így nem optikusnak lenni, vagy nagyon könnyű volt optikusnak lenni?

– Az út igazából nem kitaposva volt, hanem le volt aszfaltozva. Eléggé egyértelműnek tűnt, hogy optikus leszek, bár senki sem ragaszkodott ehhez a családban. Mellesleg azt láttam otthon, hogy ez egész napos elfoglaltság, nincs hétvége, rengeteg a munka, és ez nekem – mint fiatalembernek – finoman szólva nem volt motiváló tényező. Senki se szeretne egész nap dolgozni, minden nap, és mindig ugyanazt… De végül is kisebb kitérők után úgy alakult, hogy én is itt kötöttem ki.

– Kitérők?

– Alu-ipari technikumba jártam érettségi után, nem mintha óriási késztetést éreztem volna, hogy kohóban dolgozzak, de gondoltam, legyen egy szakma a kezemben. Ezután olyan területen próbáltam tanulni, amely egyrészt műszaki, de használhatom benne a művészetek felé érzett affinitásomat is, ilyen pl. az építészet. Így kerültem Pécsre magasépítő üzemmérnök szakra, ahol elég gyorsan kiderült, hogy ez sem testhezálló. Miután kisebb-nagyobb konfliktusok árán sikerült közös megegyezéssel – diploma átvétele előtt – megszüntetni a jogviszonyomat a felsőoktatási intézménnyel, hazatértem, és beálltam az optikába. És ha már valamit csinálok, azt szeretem jól csinálni, ezért elvégeztem a szükséges iskolákat, és folyamatosan a mai napig tanulok.

– A Rubber Puppet zenekar is kitérő volt?

– Nem. Az mindenen átívelő történet. A szalagavatónkra szerettünk volna készíteni egy paródiát, de a tanárunk (a paródia tárgya) megneszelte ezt, és kilátásba helyezte, hogy mindenkit megbuktat, aki ezt megpróbálja. Ezért más műsort kellett kitalálni, ezért álltunk össze báli zenekarrá. Majd úgy maradtunk, gyönyörű 23 évig. Jó volt, de mára már elfáradtam. Tavasszal lesz egy búcsúkoncert, aztán úgy tűnik, letesszük a lantot.

– Hogyan lehet egy optikusból borász?

– Nagyon egyszerűen: be kell nősülni. El kell venni egy borosgazda lányát. Ennyi.

– Jó, de ezt te nem előre megfontolt szándékkal követted el.

– De, előre megfontolt szándékkal vettem el a felségemet, csak ahhoz egy borászat is társult. Aztán elkezdtem segíteni apósomnak, ketten csinálgattunk finomabbnál finomabb borokat, majd ő elhunyt, és azóta kénytelen vagyok egyedül helytállni. Igaz, van egy segítőm, együtt „visszük” a borászatot.

– Ezt hogyan lehet időben beosztani?

– Nehezen. Az amúgy sem nagyon létező pihenőidőből megy el. Más ember nyaral – én telelek. Régen még működött nálunk is az a „ugorjatok át a hétvégén egy kicsit sütögetni, fröccsözni”, de ma már nem: nyáron sokat kell dolgozni, a szőlő nagyon szigorú főnök. Nem akkor látogatja meg az ember, amikor ráér, hanem amikor kell. A svábok meg olyanok, hogy ha meg kell csinálni, akkor megcsinálják. Ezt a Bozsik Peti mondta.

– Hol tart most a borászatotok?

– Az elkeseredés határán. Tervezgetünk, de hát nagyon nehéz. Mindig pont az a 10 % energia hiányzik, amitől előreléphetnénk. Pont az fogy el, és pont akkor, amikor még kellene. 1,6 hektárról van szó: megélni kevés, szenvedni meg sok. Igaz, hogy akadtak szakmai sikerek is, jártunk borversenyekre, megfordultunk rengeteg fesztiválon, de az teljesen más világ, rengeteg furcsa jelenséggel és emberrel. Másmilyen szemléletet követel meg az, ha valaki a szőlővel vagy a borral foglalkozik, és másmilyent, ha az értékesítéssel. És sokszor a jó borásznak esze ágában sincs olyasmikre vetemedni, amivel a jó borát el tudná adni. Az kevés, hogy jó borod van, az csak egy szeletkéje a sikerhez vezető útnak.

– Értem: palack, címke, dugó, forgalmazó… A végén a termék árában a bor kerül a legkevesebbe. Mi a kiút? Van? A somlói a legkisebb borvidék – területre – a legtöbb pincével szinte…

– Ez is Somló bája. De ami az előnye, az a hátránya is: nagyon elaprózódott, az átlagterület az 1–2 ezer négyzetméter, a kis pincék a családi szükségleteket elégítik ki, nagyon finom borokkal, amit nagyon helyesen: megisznak. Mindenki a saját elképzelését valósítja meg: ez Somlóban a legizgalmasabb. De amikor be kellene vezetni a vezetékes vizet, vagy a csatornázást, akkor az elképzelések sokszínűsége gyakorlatilag mindent meghiúsít: elég egy gazda, hogy nemet mondjon, és fejlesztés nélkül marad a fél hegy. Nagyon nehéz összefogni. Szövetkezetre meg nem is merek gondolni, Magyarországon ennek rossz felhangja van, amitől a magyar berzenkedik. Ausztriába nincs ilyen gondjuk. Ott összefognak, közösen permeteznek, szüretelnek, palackoznak. Így sokkal költséghatékonyabbak. Itt négy ember ötfélét mond. Persze vannak nagyobbak, ők megoldják valahogy, de ők értelemszerűen a saját érdekeiket tartják szem előtt: jogosan.

– Egyre többször találkozunk somlói reduktív borokkal, ami finoman szólva nem hagyományos somlói hozzáállás.

– Nézd, a kőkorszaknak sem azért lett vége, mert elfogyott a kő. Ha valaki ki akar próbálni valamit, akkor próbálja ki! Persze ha egy kicsit is ragaszkodunk a hagyományokhoz, akkor nem nagyon rugaszkodunk el tőlük – pl. Somlón nem készítünk vörösbort –, de hogy milyen technológiát alkalmazunk, az a szívünk joga. A piac határozza meg, hogy mit kell csinálnunk. Ha valaki a reduktív eljárással kísérletezik, az nem baj, legfeljebb majd kiderül, hogy a termőterületnek nem áll jól. A bortörvény Somlón elég szigorú, nem javasol sok fajtát, ami nem is baj, nem hiszem, hogy érdemes lenne 258 fajtával elaprózni a termést. Nem hiszem hogy bővíteni kellene azt a fajtaválasztékot, amely 500 éve bevált. Igazából az infrastruktúrával van baj. Ezt a bort a hegyen kéne eladni. Egy nagy borász mondta, hogy ha itt minden jól működne, akkor már februárban ki kellene tenni a táblát, hogy: Köszönjük az érdeklődést, a bor elfogyott! Mert a mennyiség kicsi, a minőség pedig kiváló. Ezt a bort Somlón kellene eladni a vendéglátásban. De amíg nincs vezetékes víz, csatornázás, rendes út, addig ez lehetetlen, mert jönnek a „Hivatalok”, és mindenféle szigorú követelményeknek kell megfelelni – joggal. Van, ahol ezt komoly befektetésekkel meg tudták oldani – ilyen Villány, Eger meg talán Badacsony –: ott működik is. Mi kicsik vagyunk ehhez. Egy korszerű prés hajszálpontosan annyiba kerül, ha 30 hektárt lát el, mintha csak másfelet.

– A Juhfark hagyomány vagy divat?

– A Juhfark rettenetesen kemény, savas, különleges bort adó, elképesztően finnyás, rothadásra hajlamos fajta, amely nagyon sok odafigyelést igényel. Ha megkérdezzük a somlói gazdát, melyik a kedvenc bora, nem ugyanazt fogja mondani, mint a turista. Ha fesztiválra mentünk, mindenki a Juhfarkot kereste, ha egy somlóit kérdezünk meg, egyértelműen az Olaszrizlinget nevezi meg. A Juhfark régen azért volt fontos, mert nem tudtak bemenni a borászati szaküzletbe, hogy vegyenek ként, hanem a Juhfark savaival tartósították a bort. Aztán a filoxéra elvitte, szerencsére a Nivegy-völgyi svábok megmentették a fajtát – a filoxéra nem szerette a kvarcos talajt. Innen került vissza Somlóra ez a régi fajta. De én Furmint párti vagyok. Nálunk a Furmint és az Olaszrizling a legfinomabb. De amíg a pincében ilyen párbeszédek hangzanak el, hogy „– Édes boruk van? – Nincs, csak száraz. – Azt nem szeretem, mert savanyú. – Nem savanyú, kóstolja meg. – Tényleg, ez finom.”; addig a helyzet reménytelennek tűnik. Ugyanakkor az elmúlt 10 évben a magyar borászat nagyot lépett előre. Minden fesztiválon ott vannak a borászok, kóstoltatnak. Talán az emberek leemelik egyszer a polcról azt, ami ízlett nekik ezeken a kóstolókon.

– A hivatalos vélemény a 2014-es szüretről az, hogy kevés, de jó minőségű lesz az évjárat.

– Erről nem kívánok nyilatkozni, a véleményem természetesen ettől függetlenül megvan róla. Maradjunk annyiban, hogy nem ez volt mostanában a legkönnyebb év a borászok számára. És akkor nagyon finoman fogalmaztam.

 

Névjegy
Reider László – 1974. július 2.

Iskolák
Ipari szakközépiskola, Alumíniumipari Technikum
Látszerész Szakmunkásképző Iskola
Semmelweis Egyetem Optometrista szak

Munkahelyek
1991–1993 utcazenész számtalan helyen
Reider Optika
Szemeszter Optika
Szabóvári Pincészet Somló
Optika Egyesület

Szakmai elismerések
Szerencsére van néhány papír, de a megelégedett ügyfélnél nincs nagyobb elismerés.

 

gasztronauta
Fotó: Babják Tamás

impresszum