Iratkozzon fel hírlevelünkre

Összes kiadásunk

 

 2017/2. szám

 

 2017/1. szám

 

 

 2016/1. szám

 

 2015/2. szám

 

  2015/1. szám

 

  2014/3. szám

 2014/2. szám

 

 2014/1. szám

 

 2013/3. szám

 

2013/2. szám

 

2013/1. szám



2012/4. szám

 


2012/3. szám

 


2012/2. szám

 


2012/1. szám

 


2011/2. szám

 


2011/1. szám

 

Veszprém kulturális életéről, a fiatalok helyzetéről, a közösség és közönség kérdéséről beszélgettünk Felhősi István festőművésszel.

– Aktív résztvevője a veszprémi életnek, de mostanában keveset lehet találkozni Önnel. Mivel foglalkozik, hogyan érzi magát?

– Kicsit tartózkodóvá tett, hogy nem a maradandó értékek felé tolódik a világ. Olyan fajta közéletben vagy társaságban, ahol a mulandóság köré csoportosulnak az együttállások, nem  érzem jól magam, de bárhol, ahol teremteni lehet, szívesen tevékenykedem. A közösség által létrehozott értékeket kedvelem, örülni tudok nekik, tudom, hogy épül rá egy jövő nemzedék, beépül a közakaratba. Azonban a dobálózások, a celebes megnyilvánulások és a félremagyarázások tartózkodóvá tettek. Jelenleg nagyon sok fiatal van körülöttem. Nehéz elmondani nekik, hogyan kezdjék el csinálni a dolgaikat; nem szabad belemenni a rövid távú csillogásba, mert az ugyanúgy múlik, ahogyan jött. Engem kicsit megijeszt, amikor nem a hagyományokra épülő értékrendeket preferálják, hanem valamilyen csoport köré rendeződnek. A grundharcosok, a pillanatnyi győzelmek nem vonzanak. Ezek sem az életben, sem a szerelemben nem működnek. Úgy gondolom, sosem a csatát kell megnyerni, hanem a békességet, amitől jól működik valami, amiben bárki jól érezheti magát, aki nyílt és tiszta szívű. Nem adtam fel, sőt, terveim is vannak. Dolgozom, vannak feladataim. Most is készülök egypár dologgal, például egy nagyobb falfestészeti munkát kezdek tavasszal.

– Régóta feszegeti a közösség és közönség kérdéskörét. Mit jelentenek az Ön számára ezek a fogalmak?

– Óriási a különbség a kettő között. A közösség gyakorlatilag az együttműködő emberek csoportja – és nem egyszeri alkalommal, nem csak egy célra létrejövő együttműködés, amelyben a közösség tagjai egymásra vannak utalva. Van egy tér és életforma, ahol szükség van a benne működő emberekre, akik részei a nagy egésznek, ritmusuk van. A közösségnek kialakulhatnak értékrendjei, s amint van értékrendje a dolognak, akkor van értéke, erkölcse, etikája, esztétikája. Ez így épül fel, nem visszafele. A közösségnek van kultúrája, a közönségnek nem, azt csak kiszolgálhatják. Lehet műélvezeteket létrehozni, de ezek felejthetők. A valódi érték az, amire épül valami, ami folytatódik. Akkor kap a következő nemzedék valamit, ha tudja, minek hol a helye. Nem lehet meghirdetni a művészetet, etikát és erkölcsöt, ha nincs, aki ezt működtetné. Ezért is mondom, hogy a művészet közösségi dolog, nem az egyéni akciók látványos kivitelezése. Ezt meg kell érezni minden művésznek. Emberek nélkül nincs művészet, hiszen valakinek szüksége van arra az érzésre, hogy vele legyen az a bizonyos műtárgy. Gondom van azzal, ha virtuális közösségeknek neveznek „valamiket”, és a lájkoláson múlik, hogy az milyen szép és milyen jó, és milyen tömegek értékrendje jelenik meg benne. Kicsit szomorú vagyok ilyenkor, mert ez mulandó – és nem olyan, amire a jövő épül,  nem olyan, ami a múltat is figyelembe veszi – ugyanis nem hoz létre értéket, csak a helyezkedésre alkalmas. A művészet sosem a mennyiségen, hanem a minőségen alapult – az érték teremtésén. És ennek van jövője – nem a divatnak, nem a külsőségnek, hiszen a külsőség mindig átírható, átfesthető. A tartalom a fontos – és ez kell a közösségtudat kialakulásához. Fontos, hogy újra feltételek nélkül működjenek az emberi kapcsolatok, mert akkor megjelenik a vágy azon része, amit a művészetnek kifejezésre kell juttatni.

 

– Mi a véleménye a fiatalok szerepvállalásáról a mai világban?

– Nagyon szeretem, amikor a fiatalok kérdeznek. Most is több pályakezdő fiatal található körülöttem. Akadnak, akik külföldre mennének, mert itt gyökértelenné kezdenek válni, van plusz tudásuk, amire úgy látszik, itt nincs szükség. Vannak olyanok, akiknek segítettem munkát találni, de persze nem akartam diszponálni felettük. Segítettem, hogy önmaguk építsék fel hitelességüket, megmutassák, mit tudnak, miben érzékenyek. Olyan fiatalokkal tartom a kapcsolatot, akikben „van valami”, akik már indulnának, és nem olyan emberekkel, akik nem tudják, mit akarnak. Remélem, nem állok senki elé, nem akarom elvenni az érdemeiket. Szeretnék annak örülni, hogy sikerült nekik önmagukat megvalósítani. Ők nem engem folytatnak, hanem a munkájukat – én csupán erősítem őket, hogy tartsanak ki az elhatározásuk mellett, ne menjenek bele olyanba, amiből nehéz visszajönni. Ez nehéz most ennek a korosztálynak.

– Mi a véleménye Veszprém kulturális életéről, és hogy ebben a civilek mennyire vállalnak szerepet?

– Az a gondom, hogy nincs saját kultúrája Veszprémnek. Sokan veszünk részt benne, de nincs meg az a jellemzője, amely megkülönbözteti más településektől. A kimondott szóval –  Veszprém – egy saját értékrendnek kellene megjelennie, azonban ez jelenleg nem érezhető. Attól, hogy van művészeti fesztiválunk, az még csak díszlet marad. Helyben nem értjük a hagyományokat, nem tudjuk, miért jöttek létre, és mi működtette őket. Sok kísérlet tapasztalható – például betelepítettek gyűjteményeket a várba, de ezeknek igazából semmi közük Veszprémhez, a város történelméhez. Nincs is tömeges látogatottságuk, erre nem épül sajátos veszprémi kultúra. Szép leltári gyűjtemények, amelyek mellé szakvéleményeket tettek, de nem válnak veszprémivé. Ezeket csak birtokolhatom, de nem tekintem a sajátomnak. Akkor lennének a mieink, ha kialakulnának körülöttük, hozzájuk kapcsolódva művészeti stúdiók, amelyek gyökeret eresztenének, és az új generáció tagjai meghatározóvá válnának a helyi kultúrában. Itt kezdődne Veszprém művészeti élete. Nem izmusokhoz és iskolákhoz, hanem tervekhez kellene kötődnie a művészetnek. A városnak kellene azt mondani, hogy: rendelkezem egy sajátos arculattal, és ez nem a díszletekről szól, hanem arról, hogy én mit hoztam létre. A művésznek munkát, feladatot kellene adni, amiből most kevesebb van. Sok kulturális intézmény működik a városban, ami több százmillióba kerül, de igazából azt kellene nézni, hogy mi jött létre az elmúlt 20–30 évben, és vált veszprémivé? Kérdezzék meg az utca emberét, hogy mi az, ami az ő értékrendjéhez készül, amiről tudja, hogy az ő világához tartozik. Akkor rájönnek, hogy sok dolog jött létre, de azok csak díszletek, illusztrációk. A művészet nem tapéta. Nem díszleteket kellene gyártani, hanem azt kellene elérni, hogy a veszprémiség magatartássá váljon.

 

Névjegy


Felhősi István 1949-ben született Csepelen. A Magyar Képzőművészeti Főiskola festő-restaurátor tanszékének hallgatója volt 1972 és 1977 között. Szakmai mesterei: Blaski János, Barcsay Jenő, Patay Lásló, Entz Géza, Cifka György, Végvári Lajos és Varga Dezső. Jelenleg Veszprémben él.

Saját munkáiban egy-két szín változataival festi fák, erdők, egek szemlélése során átélt élményeit a barokk hatáseszközeinek mai szellemű alkalmazásával.

1989-ben Europa Nostra díjat kapott a pápai kastélykápolna helyreállításáért, 2002-ben pedig elnyerte a veszprémi Bakony-Balaton kiállítás fődíját.

 

Janni Anikó
Fotó: Vékony Balázs

impresszum