Mélyhűtött operakonzerv
Mozart és A varázsfuvola a Veszprémi Ünnepi Játékok nyitóestjén
2006/08/03

Mozart zenéjét nem lehet elrontani – ezzel az optimista jelszóval indultam útnak szerda este, hogy megnézzem Kocsis Zoltánt, Miklósa Erikát és a Nemzeti Filharmonikusokat. A zene tetszett, de a kellemetlen hidegre és a zenemű verbális szétboncolására nem számítottam.

Egészen hétfőig tartós kánikula tombolt az országban, ám lassan hagyománnyá válik, hogy amint beköszönt a Veszprémi Ünnepi Játékok első napja, elromlik az idő, gonosz esőfellegek gyülekeznek a város felett, és latolgatni kell, vajon a várban vagy a Március 15. úti sportcsarnokban rendezzék-e meg a koncerteket. Szerda délben végül a szervezők úgy döntöttek, maradjon az eredeti helyszín, mert a csapadék elkerülhetőnek tűnt – de a levegő lehűlt, és jött a dermesztő hideg. Leginkább a fogvacogtató időjárásnak köszönhetem a rázós perceket, hiszen a műsor és az est sztárjai nevükhöz méltón szerepeltek. Mégsem lettem maradéktalanul elégedett.

A varázsfuvola Mozart legnépszerűbb operája, kultikus mű, a zeneirodalomban populáris darab, szívmelengető, könnyű muzsika, minden perce tiszta élvezet, egyaránt örömszerzésre javallt felnőttnek és gyereknek. Szövegkönyvét a legendás ripacs, valójában profi színházi rendező és üzletember, Emanuel Schikaneder írta. A varázsfuvola története – amelyről Mozart felesége Forman Amadeusában azt állítja, hogy infantilis zűrzavar – az utókor egyes elemzői szerint a felvilágosodás foglalata. Sarastro és az Éj királynője csatájában a fény és a sötétség kel birokra, de a kerettörténet nélkül is érthető egy jó fül számára minden kottája. Mozart operasztorijai legtöbbször ugyanis egy közepes lektűr vagy butuska mese színvonalán maradnak, a zene mögöttük azonban szívtépő szépség, felfoghatatlan tökély és kristályos harmónia. Ha valaki ügyesen színpadra viszi bármelyiket is, akárcsak puritán jelmezek, díszletek segítségével vagy színpompás kavalkáddal, esetleg valami rendhagyó stilizáció mentén, tanult énekesekkel és kitűnő zenekarral, az már majdnem biztos siker. Veszprémbe ezúttal egy komolyzenei sztárokból álló ígéretes vegyescsapat hozta el.

A félelmem, hogy az „operaszerű koncertelőadás” fogalma nem bírja majd átadni a varázslatot, sajnos nem volt alaptalan, és újra azt a nézetet erősítette meg bennem, hogy a Veszprémi Ünnepi Játékok továbbra sincsen összhangban az önmagáról sugárzott imázsával. Pedig Kocsis Zoltán és zenekara mindent megtettek, hogy belehúzzanak a 250 éve friss Amadeus legjavába. A külföldön is sikeres Miklósa Erika koloratúr szopránja tényleg hátborzongató az Éjkirálynő torkában. Külön kiemelendő ajándék és ínyencfalat Anton Scharinger Papageno szerepében, aki a nyolcvanas években Harnoncourt historikus partizánjaival is számtalanszor fellépett. A zeneművészek teljesítményével tehát nincsen gondom, csak az előadás szerkezetével és helyszínével.

Először is nem értem, ha már ennyi nagyszerű előadó lett összetoborozva, miért nem egy igazi, teljes operát láthat a közönség. Hiszen az opera lényege nemcsak a zene, hanem a színészi teljesítmény és dramaturgia, az operaelőadás egyszerre színművészet és muzsika. Szegény Papageno próbált a legtöbbet kihozni szerepéből, széles gesztusokkal igyekezett a dobogóra lopni mókás figuráját, de a zenekar közé szorulva így is csak néhány lépésre, mozdulatra és csekély arcjátékra futotta. Ám ha már bele kell nyugodnunk ebbe a kétes megoldásba – amire talán egy erre alkalmas helyszín hiánya lehet a magyarázat –, akkor legalább nem kellene szétcincálni a zenét egy narrátorral.

Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki tud németül, és sokak számára ismeretlen a Zauberflöte története. Sőt még azt is elfogadom, hogy néhány mondatban érdemes összefoglalni a forgatókönyvet. Ám Mozart operája gyors, pergő műdarab, amit teljesen tönkretesz, lelassít és elfáraszt, ha ötpercenként félbeszakítja egy bariton hang, hogy ismertesse a cselekményt. Vándorfi László felolvasott szavalatai bennem azt az érzést keltették, mintha valamilyen gimnáziumi énekóra padsoraiban ülnék, vagy az esti mesét hallgatnám a Kossuth rádióban. A jó hangú tanár úr elregéli a tudatlan diáknak, miről dalolnak énekmondó bárdjai, miközben Kocsis Zoltán felemelt pálcával vár, a következő szcéna szereplői már a színpadon állnak énekelni kész ajkakkal, a hegedűsök rajtvonalban tartják vonóikat, de Vándorfi elbeszélése újra és újra feltűnik, néha hosszú percekig nem lankad. Az opera kohéziója ezzel a módszerrel összeomlik, az egymásba cseppkövesedett jelenetek mesteri láncolata szétszakad, a szomorú áriákra válaszoló gyors dalok közé akkora szakadékot ékel a népmesemondói hang, hogy az egész fuvola építménye mindenestül belezuhan. Nem tudom, ki találta ki ezt a módszert, de ha maga Mozart adta parancsba végrendeletében, akkor sem értek egyet vele, mert engem iszonyúan zavart.

Megfontolnám még azt is, vajon érdemes-e a Szentháromság téren komolyzenét játszani. A klasszikus muzsika ereje szerintem ugyanis egy tökéletes akusztikájú operaházban vagy hangversenyteremben érvényesül igazán, a Várban olykor elúszik néhány finom hang a levegőben, a hangszerek ármádiája pedig nem tudja teljes rohammal bevenni a hallgatóság fülboltozatát. Említhetném még az érthetetlenül hosszúra nyúlt szünetet a két felvonás között, amely összesen negyven percig tartott – háromszor kellett felszólítani a szaloncsevegésbe merült nagypolgári társaságot, hogy végre foglaljon helyet, mert folytatódik az előadás.

Panaszkodhatnék az időjárásra is, hiszen az utolsó fél órában szinte már vacogtam a hirtelen támadt nyáréji hidegben, de nem teszem, mert a szervezők ígéretükhöz híven bőséggel osztogatták a plédeket és takarókat, csak magamat okolhatom, amiért nem éltem a lehetőséggel. Bár a katarzis gyönyöre nem érintett meg, a tényleg tehetséges, nagy múltú, profi zenészeknek köszönhetően a veszprémi varázsfuvola így is félsiker.

Ha majd a szervezők egyszer rájönnek, hogy nem elég az országos marketing, teljes opera helyett pedig nem elégszenek meg a kicsiny „operaszerű koncerttel”, akkor majd valóban nagy formátumú fesztivállá nőhet a Veszprémi Ünnepi Játékok. Szerda este még aligha nemzetközi horderejű csemegét láttunk, csak elismerésre méltó előadóművészeket egy zanzásított, mélyhűtött operakonzervben.

 

Novics János

 

 

A személyiség hitelesíti a művészetet
Beszélgetés Hobóval
2004/12/10

Hobo több mint negyed százada jelen van a magyar művészet palettáján. Nem lehet mondani, hogy csak a rockzenéjén, hiszen tevékenységét nem csak a Hobo Blues Bandben fejti ki, hanem költői esteken lép fel, ír, műfordításokat készít, és filmekben is szerepelt már. (Agitátorok, Kopaszkutya, Eszkimó asszony fázik) Mostanában mutatta be új Faludy György estjét. A budapesti Új Színház büféjében ültünk le vele, hogy egy kicsit a múltról, egy kicsit a jelenről beszélgessünk.

 

Index: – A rock and roll mellett neked József Attila a mindened. Milyen párhuzamok vannak a rock and roll filozófiája és József Attila között?

Hobo: – Mára a rock and roll nagyobb részben elveszítette a filozófiáját, melyet a hatvanas évek végére alakított ki, összefonódva az akkori „ellenkultúrával” és ifjúsági mozgalmakkal. Ma már nem találok párhuzamot a két dolog között. Amennyire József Attilában megmaradt, a rock and rollból az újabb nemzedékek színre lépésével és a hatalmas üzlet megjelenésével kiköltözött a filozófia. Nekem ma is elsősorban a BLUES a fontos. Ez a műfaj nem változott. Néhány jó év után kiment a divatból, így megőrizte függetlenségét. József Attilát nem a rockkal való összefüggés miatt szeretem, hanem mert a magyar kultúra híve vagyok. Ő az egyik legnagyobb magyar kulturális személyiség és az egyik legnagyobb magyar költő. A hetvenes-nyolcvanas években a rockban még benne volt a szabadságvágy. Ez a vágy benne élt József Attilában is. Nos, ez a zenére ma már nem jellemző.

Index: – József Attila így ír a Nagyon fáj című versében: „A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben.” Szerintem ez az idézet nagyon jól jellemzi a mai kor és a kultúra viszonyát. Ha hozzátesszük a Blues Jim Morrisonnak című dalodból azt a részt, hogy „Költő nem jár kamatlábon”, akkor sajátos képet kapunk a világlátásodról. Kérdezem, ebben a mai, nem éppen értékálló korban hogyan lehet értékeket, például költészet közvetíteni?

Hobo: – Nincs erre recept. A legfontosabb dolog a hitelesség és a személyiség. A Hobo Blues Band koncertjein – amelyek a legfontosabbak számomra – vagy a költői estjeimen többen vannak, mint öt-nyolc évvel ezelőtt. Egymásnak adják át a híreket és az internet is sokat segít. Az fajta kultúra, amit most zúdítanak az emberekre, nem éri el a célját mindenkinél. Minden generációból kiválik egy réteg, amely elkezdi keresni az értékeket. A legpozitívabb ebben a helyzetben, hogy manapság mindenhez hozzá lehet jutni, így egészen fiatal emberek is megtapasztalhatnak harminc-negyven évvel ezelőtti dolgokat, és kialakíthatják a saját ízlésüket. Régen ez nem így volt. Például teljes József Attila kötet először csak – azt hiszem – 1976-ban jelenhetett meg a politikai cenzúra miatt. A személyiség hitelesíti a művészetet. Ez az, ami a legjobban hiányzik a mostani kultúrából. Számomra ma egy újfajta „ellenkultúra” a természetes létezési mód. Nem veszek részt a média-kultúrában. (Ha egyáltalán van ilyen.)

Index: – Jövőre lesz József Attila születésének századik évfordulója. Tervezel valami nagy dobást erre az alkalomra?

Hobo: – Hogyne. Már próbálom Vidnyánszky Attilával az új József Attila estemet. „Tudod, hogy nincs bocsánat” a címe. Január hetedikén, Attila napján lesz a premier. Ez az esemény indítja a József Attila évet. Várhatóan több mint száz estet játszom majd az egész országban és a határon túl.

Index: – 1981-ben a következőt nyilatkoztad Sebők Jánosnak: „a jelenlegi kulturális struktúrában világszerte a rockzene vállalta fel annak a hídnak a szerepét, amit a művészetek és a tömeg között kell betölteni. Erre a szerepre ma Magyarországon – az adott körülmények között – a rockzene alkalmatlan. Én elhatároztam, hogy a lehetőségekhez mérten a felnövekvő fiataloknak megmutatjuk, honnan indult el rock.” Két dolgot kérdeznék ezzel kapcsolatban: ma hol tart a rock hazánkban? Másodszor: az idézet második felében megfogalmazott missziót érzésed szerint hogyan sikerült teljesíteni?

Hobo: – Ha belenézünk a Hobo Blues Band első, 1978-as műsorába, találunk néger bluesokat, nagy rock-klasszikusokat a Stonestól és a Doorstól, de vannak Ginsberg és József Attila versek is. Ezt a dolgot így terveztem. Megpróbáltam összefüggéseket keresni más kultúrákkal, más zenékkel, irodalommal és egy kicsit a színházzal. Ez a bizonyos hídteremtés nem sikerült: nem szélesedett ki, nem lettek folytatói, csupán énrám maradt. Írtam hét könyvet, rengeteg orosz és angol nyelvű dalt lefordítottam, azokat az értékeket, amelyeket megközelítettem, megpróbáltam behozni ide. Több tematikus estet csináltam, amelyek a költészet és a rock határán mozognak. Ezekre még mindig van igény, így természetesen újabb esteknek is állok elébe. De elsődlegesnek tartom azokat a dalokat, amelyeket magam írtam. Így a Vadászatot, melynek a teljes változatát most adjuk ki.

Index: – Nem voltál a régi hatalom kedvence: tűrtek, tiltottak, de semmi esetre sem támogattak. Ma mennyire vesz tudomást rólad a hivatalos kultúrpolitika?

Hobo: – Abszolút kívül vagyok rajta. Nem tartozom egyik politikai brancsba sem, így egyik sem segít. Nem esküdtem fel országgyűlési képviselőnek, pedig lehettem volna akár három pártban is. Eltaposni nem tudnak, szabadság van. Néha akadnak hivatalos meghívások is: például az Orbán-kormány alatt meghívták a Hobo Blues Bandet a Műegyetem október 23-i ünnepélyére, de elhangzott Hiller miniszter úr részéről egy kérés, hogy jövőre vegyek részt a József Attila év kapcsán alakult bizottságban. Nem vagyok társasági ember, nem járok fogadásokra, estekre, abban a szűk környezetben mélyülök el, ami a családomat, a testvéreimet és a zenész barátaimat jelenti. Nem adminisztrálom magam. Szememre is vetették, hogy milyen nehéz engem szeretni. Megmondom a véleményem, és nem gazsulálok senkinek.

Index: – Amikor a nyolcvanas évek elején a Fekete Bárányokról beszéltek, akkor nem csak három zenekar – a P. Mobil, a Beatrice és a Hobo Blues Band – szövetségéről volt szó, hanem sokak szerint egy bizonyos ellenkulturális mozgalomról is.

Hobo: – Én ezt nem így látom. Mi soha nem céloztunk meg egyetlen társadalmi réteget vagy generációt sem. Ezeket az embereket érdekelte, hogy mit csinálunk. Nem a csöveseknek daloltam, mert sosem voltam csöves. Ők érezték, gondolták így. A Beatricének viszont volt egy felvállalt sorsközössége. Az ellenkulturális jelleget a közönség adta a zenekaroknak. A mi részünkről a dolog önkéntelen volt. Az akkori zenéhez képest más zenét játszottunk, más szöveggel. Ezt utasították el hivatalos részről, a közönség pedig lemez és tévészereplések nélkül elfogadta. Főleg pimasz, gúnyos dalok voltak ezek, aztán jött a fájdalom, a kétségbeesés és a tehetetlen düh, majd a hovatartozás – összetartozás. De ezek a dolgok nem szimbolikusan jelentkeztek. Nem céllal, hanem mert ez foglalkoztatott bennünket, ebben éltünk. Nem voltak előzményei a magyar zenében és folytatása sem lett. Ám tudomásul kell vennünk, hogy a rock – bármennyire is szeretnénk – nem gondolkodó zene. A zene az zene. A szöveg csak másodlagos. A muzsika – hála Istennek – elsősorban érzelmeket közvetít. Ez nem baj, ez az igazság. Mögötte lehet tartalom, vagy szándék, ami majd kiválasztja a közönségét, vagy nem. Ez a fantasztikus találkozás akkor – néhány ember zenéjének és gondolatainak köszönhetően – létre jött. A fekete bárányságnak ez volt a lényege, és az, hogy mocskot és szennyet írtak rólunk. Azok az újságírók ma is ugyanolyan szennyet írnak rólam, mint tették azt huszonöt évvel ezelőtt. Ezek az emberek túléltek és túlélnek mindent. Nem én választottam a hetvenes évek végén a „fekete bárányságot” – és ahol ma állok, egy másik világban, az kísértetiesen hasonlít a huszonöt évvel ezelőttihez. Nem hittem, hogy bárány lennék. Inkább csak kívülálló. Minden határon túli.

 

Kilgore

 

 

Kispál és a borz a hegyen...
Koncert a DC-ben
2002/04/17

Őrület, nincs jobb szó erre. Nem lehet azt mondani, hogy jó, vagy szenzációs, mert az kevés. Egész egyszerűen őrület, amit a Kispál és a borz művel a színpadon. Az, ahogy a 10 évvel ezelőtti számokat is ugyanúgy fújja a közönség, mint az újakat, ahogyan a most már bajuszos Kispál előre-hátra billeg a színpadon, ahogyan Lovasi grimaszol éneklés közben és meg-megújítja a dallamíveket…, és erre egytől egyig vevő a közönség. Őrület! S ahogyan Lovasi András a DC-s koncertjük előtt interjút ad: őrület!…

Index: – 15 évvel ezelőtt alakult a zenekar. Megünneplitek ezt az évfordulót?

Lovasi András: – Várjál, nem pontos! 14,5 éve jött létre a zenekar. A régi csapatból már csak az András van meg én. Tagok szempontjából 50%-ban történt változás, egyéb nem történt. A zene sem lett modernebb, olyan, mint volt, ugyanolyan rock&roll. Bár belekóstoltunk néhány  stílusba, a hozzáállás nem változott. Szóval abszolút nincs differencia, hacsak annyi nem, hogy magabiztosabbak vagyunk.

Index: – És milyen ünneplés lesz?

LA: – Pécsett szeretnénk egy szülinapi koncertet. Van egy nagyon jó ötletünk is, a kiadó nem t’om hogyan fogadja majd, annyira új az ötlet, hogy még ők sem tudják. Szeretnénk egy koncert-albumot kiadni, de csak azoknak, akik jegyet vesznek. Úgyis utána menni fog a másolás… Namost, ha ez nem jön be, akkor egy kislemezt adnánk ki 2–3 régi koncertfelvétellel, klippel.

Index: – A kiadók tekintetében mennyire történt változás?

LA: – Nézd, 1994 óta ugyanannál vagyunk. A régi kiadók mind ugyanolyanok voltak. Ott csaltak, ahol lehetett. A zenészek kb. tudták, hol akarják átvágni őket, de nem tudtak tenni ellene. Most elegendő szabadságot kapunk, mondjuk ennek megvan az ára. Számos félreértés, vita volt abból adódóan, hogy mennyit vagyunk a stúdióban. Mi a szokásos kiadó-zenekar struktúra helyett átvállaljuk a rizikót, a klip, a promóció költségeit annak fejében, hogy ne szóljanak bele a stúdióidőbe. Ezzel a megállapodással eggyel kevesebb súrlódási felületünk van.

Index: – Ilyen módon valamennyire függetlenek tudtok lenni. De milyen egy teljesen szabad, független zenész?

LA: – Ritka, mint a fehér holló. Piaci alapokon működik minden, és ha gazdagabb akarsz lenni, alá kell vetned az akaratodat valamilyen pártnak, alapítványnak. Mi erre a „barátkozásra” nem vagyunk hajlandók.

Index: – 14,5 év alatt mennyire fárad bele az ember a zenélésbe?

LA: – Belefásulna? Nem, nem hiszem. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy vannak rosszabbul sikerült koncertek. De ha a közönség eljön, kíváncsi rád, érdemes zenélni. Aztán meg ott vannak a váratlan dolgok, amiket nem tudsz előre kiszámítani. Egy-egy meglepő gitárszóló feldobja a hangulatot.  Persze előfordul, főleg a koncert végén, amikor az ember már baromira fáradt, hogy arra gondol, mi a fenének csinálja már 15 éve ugyanazt.

Index: – Ilyenkor kell egy kis újítás, nem igaz? Mennyire jó az önállóság? Beszélhetünk egyáltalán önállóságról a Bandi a hegyről kapcsán?

LA: – Nem egyértelműen. A Bandi a hegyről esetében én voltam a szerző, ilyen értelemben volt önálló a produkció. A Kispálban más az alkotás mechanizmusa: általában én írom a szöveget, míg a zenét az Andrással közösen. Ez az anyag egy kis kirándulás, kitérő volt, kár lett volna kihagyni ezt a lehetőséget, de nem tervezem azt, mint az Ákos. Ő nagyon okos, én meg nem.

Index: – Az interneten rengeteg kalóz Kispál-honlap van. Ez titeket hogyan érint?

LA: – Engem alapvetően nem zavar. Ilyen CD árak mellett nem csodálkozom azon, hogy vannak, akik veszik a fáradtságot arra, hogy feltegyék a Kispál-számokat MP3 formátumban. A kiadóknak, terjesztőknek össze kellene fogniuk, de ehelyett csak az árakat emelik, ami nyilván a kereslet csökkenéséhez vezet. A zene ma Magyarországon egyértelműen diszkrimináció áldozata: kivetnek rá egy 2%-os járulékot, aztán meg a 25%-os áfát, amikor minden más kulturális termék 12%-kal adózik. A fogyasztók elfogadták ezt az árképzést, de tenni kellene valamit, ha nem akarjuk, hogy az EU csatlakozást követően a magyar popzene hivatalosan eltűnjön, mivel ilyen árak mellett a műsoros CD nehezen tud konkurálni az írhatóval szemben!

Index: – Említetted az EU-csatlakozást. A politika mennyire nyomja rá bélyegét a zenélésre?

LA: – A politika minden pillanatban jelen van, mindenkit mozgat – a választási periódusban egész egyszerűen nem lehet nem számolni vele. A zenekar politikai álláspontját nem tudom ismertetni, mert megoszlanak a vélemények. Annyit azért mondanék, hogy mi nem játszunk Fidesz nagygyűléseken, mert ez a propagandahangulat inkább idegesítő, mint rokonszenvkeltő. Csupán abban bízom, hogy az új kormány preferálni fogja a popzene ügyét, már ha ezt ügynek lehet nevezni…

 Klausz Melinda

impresszum