Beszéljünk róla…
Ignácz Adrienn pszichológus és Kuntár Ferenc gyógypedagógus rovata
2008/09/05

„Nyolcéves kisfiam az utóbbi hónapokban elkezdett dadogni. Eleinte csak néha vettük észre a beszédében, mostanában viszont egyre gyakrabban jelentkezik nála. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, és kihez fordulhatnánk segítségért. Ebben szeretném a tanácsát kérni.”

A dadogás eléggé közismert jelenség. Hétköznapi értelemben az dadog, aki beszéd közben elakad, ezért nehezen fejezi ki magát. A beszéd ritmusa megbomlik, a beszéd görcsösen szaggatott lesz. A görcsös megakadások a dadogás legjellemzőbb tünetei. Ez a görcs többféle lehet: klónusos dadogásnál leginkább a szavak kezdő hangját, szótagját, esetleg az egész szót ismétli a dadogó; ha tónusos a görcs, akkor a beszéd elkezdése nehéz, ez leginkább a szavak kezdő hangjának elnyújtásában nyilvánul meg. A kétfajta nehézség vegyesen is előfordul. Ha a légzéstechnika helytelen, a görcs valamennyi hangképző szervre kiterjedhet.

A dadogók hangképzésében a gégeizmok fokozottabb izomműködése a jellemző. Az artikulációs hibák nem annyira az egyes hangok formálásában, hanem inkább a hangok egymáshoz kapcsolásánál jelentkeznek. A dadogással – mint beszédbeli tünettel – együtt több, ún. másodlagos tünet is megjelenik. Ilyenek lehetnek: önkéntelen mozdulatok, céltalan szemmozgások, izomremegés, tenyérizzadás, elpirulás stb. A tünetekhez tartoznak a súlyosabb esetben megnyilvánuló együttmozgások is. Ezek a görcsös beszédmegszakítások pillanatában a test bizonyos részein jelentkező látható izomrángások, kimozdulások. Leggyakoribbak az arc, a nyak, a száj, súlyosabb esetekben a váll, a karok, sőt a lábak együttmozgásai. Jellemző tünet még a beszédfélelem (logofóbia): a beszédhelyzetek, bizonyos „nehéz” hangok kiejtésének kerülése. A logofóbia szerepet játszik a dadogás súlyosabbá válásában is: minél jobban növekszik az egyén félelme attól, hogy rosszul fog beszélni, és minél hibásabbnak érzékeli hallása a kiejtést, annál fokozottabban sérül a beszéd önirányítása.

A dadogás gyakori rendellenesség. A felmérések szerint a lakosság közel egy százaléka szenved benne, az iskoláskor előtti gyakorisága eléri a 3–5 százalékot is. A fiúk körében négyszer olyan gyakran fordul elő, mint a lányoknál, ám e nemi különbség oka nem ismeretes. A rendellenesség kialakulásában az örökletesség szerepét igazolja, hogy a legközelebbi hozzátartozók között háromszor annyi a dadogós, mint az átlag lakosságban.

Bár gyakori és közismert rendellenességről van szó, ennek ellenére a dadogás tényleges okairól, illetve a gyógyítására, megszüntetésére irányuló módszerekről sokféle – gyakran nagyon eltérő – állásponttal találkozhatunk. A dadogással három szemszögből szoktak foglalkozni. Egyrészt a logopédus, aki a dadogást beszédhibának vagy kommunikációs zavarnak fogja fel, így a hibásan kialakult beszédfolyamatot igyekszik helyreállítani, korrigálni. Másrészt a pszichológus, aki a lelki problémák egyik lehetséges kifejeződésének gondolja a dadogást, ezért a beszédtől vagy beszédhelyzettől való félelmet igyekszik oldani, illetve a mélyebben lévő belső konfliktusokat feloldani. Illetve létezik még az orvos szemszöge, aki az idegrendszer hibás működésében keresi a bajok okát, amelyek a beszéd és a légzőizmok akadozását eredményezik, és ezeket az organikus okokat igyekszik orvosolni.

A dadogás kialakulásában számos pszichés okot tártak fel a klinikai megfigyelések során. Gyakoriság szempontjából feltétlenül az első helyre kívánkozik a pszichés traumák köre: az ijedtség, a félelem. A hosszabb ideig tartó szorongás következtében az idegrendszer egyensúlya megbomlik, a különböző kóros, neurotikus tünetek a dadogással együtt jelentkeznek. Különösen a hosszabb ideig tartó traumák okoznak súlyosabb fokú dadogást. Például kistestvér születése, a gyermek óvodai, iskolai közösségbe való bekerülése, feldolgozhatatlan elhagyatottság érzése, a családon belüli érzelmi konfliktusok, válás, betegség, haláleset mind-mind kiválthatják a dadogást.

A rendellenesség kialakulásának lehetséges okait tekintetbe véve megállapítható, hogy a pszichés kiegyensúlyozottság, a harmonikus szülő-, elsősorban anya-gyermek kapcsolat biztosítása, a helyes beszédfejlődés feltételeinek megteremtése és a különböző betegségek szövődményeinek lehetőség szerinti megakadályozása elengedhetetlen a dadogás megelőzésében.

A már kialakult dadogás pontos diagnosztizálásában és terápiájában a területileg illetékes logopédiai szakszolgálat, nevelési tanácsadó szakembereihez fordulhatnak a szülők és a gyermekek.

 

Ignácz Adrienn
pszichológus

 

 

Palatinus hírek, szemelvények
Drámai gyorsasággal tűnnek el bolygónk fajai
2006/12/04

A legújabb kutatások szerint az emberi tevékenység mintegy ezerszeresére felgyorsította a fajok kihalásának természetes ütemét. A természetvédők egy, a fajok kihalásának „epicentrumait” bemutató térképet mutattak be.

Fokozatosan erősödik a szakmai körök figyelmeztetése, miszerint a fajok sokféleségét tekintve bolygónk globális válság előtt áll. „Annak ellenére, hogy a növény- és állatfajok megmentése önmagában véve is létfontosságú, ennél mégis jóval többről van szó, ugyanis a földi ökoszisztéma jövőbeni genetikai sokfélesége forog kockán” – hangsúlyozta Mike Parr, az 52 ország természet- és állatvédelmi szervezeteit tömörítő Alliance for Zero Extinction szervezet munkatársa.

A fajok kihalási rátája az emberi tevékenység következtében a természetes dinamika 100–1000-szeresére gyorsult – állítják a WWF kutatói a Proceedings of the National Academy of Sciences című tudományos szaklapban. A biológusok olyan emlősöket, madarakat, kétéltűek és hüllőket, illetve a növények közül fenyőféléket vizsgáltak, amelyekről már a korábbi kutatások alapján széles körben rendelkeztek adatokkal.

A vizsgálat kimutatta, hogy a legveszélyeztetettebb mintegy 794 faj többsége mára már csak egy-egy élőhelyre szorult vissza, ráadásul csak alig egyharmaduk áll törvényi védelem alatt. A másik kategóriába tartozó, vagyis a jelentősen veszélyeztetett élőhelyen található 595 faj védelme érdekében viszont a lehető leghamarabb lépéseket kell tenni. Az eredmények alapján az Alliance for Zero Extinction egy térképet állított össze a „fajok kihalásának epicentrumairól”. Az érintett fajok többsége a fejlődő országokban található, megmentésük sok esetben a fejlett ipari országok hathatós segítsége nélkül elképzelhetetlen – teszik hozzá a kutatók.

Az 1500-as évek óta mintegy 245 faj kihalását jegyezték fel. Ma közel háromszor ennyi fajt fenyeget a kipusztulás veszélye. „Erkölcsi kötelességünk cselekedni, a tudományos ismeretek ugyanis rendelkezésünkre állnak, de már nincs sok időnk” – tette hozzá Parr.

A WWF a 2004. évi Az Élő Bolygó Jelentése (Living Planet Report 2004) felhívja a figyelmet arra, hogy az ökológia lábnyomunk 1961 óta két és félszeresére nőtt. (Az ökológiai lábnyom egy számszerű mutató, amely azt fejezi ki, hogy az életmódunk milyen környezeti terheléssel jár.) Ennek eredményeként 2004-ben az egy főre eső átlagos ökológiai lábnyom 2,2 hektár, ami természetesen különbözőképpen oszlik meg az egyes országok között. Míg egy átlag észak-amerikai ökológiai lábnyoma kétszerese egy európaiénak, egy afrikai vagy ázsiai lakosénak már hétszerese. Az ökológiai lábnyom hatása elsősorban az energia, valamint a növény- és állatfajok terén mutat gyors növekedést. A növekvő energia, víz és élelem iránti igény miatt 1970 és 2000 között a szárazföldi és a tengeri fajok populációinak állománya 30, az édesvízieké pedig 50 százalékkal csökkent.

 

Összeállította: Szacsky Mihály

 

 

Háztörténetek
Német sorsok a Duna mentén
2004/07/29

Az ulmi Donauschwäbisches Zentralmuseum, azaz a Dunai Svábok Központi Múzeuma azzal a céllal alakult meg, hogy az 1700-as évektől Közép-Európa különböző vidékeire települt németek történetét, életét és kultúráját összegyűjtse, megőrizze és bemutassa. A múzeum nemcsak etnográfiai, történeti, hanem képzőművészeti kiállításoknak is helyet ad.

A mostanában Európában oly népszerű jelenkutatáshoz kapcsolódóan született meg a „Háztörténetek. Német sorsok a Duna mentén” című kiállítás ötlete. A Dunai Svábok Központi Múzeuma által tervezett, és Henrike Hampe projektvezető által összefogott kiállítás kilenc magyar, román és jugoszláv múzeum „határt nem ismerő” együttműködésének az eredménye, amely a 18. és a 19. században Dél- Európába bevándorolt németek történelmét és kultúráját tizenkét Duna menti lakóház példáján kívánja bemutatni. Célja a négy dunai országban egyszerre interkulturális összehasonlításban is dokumentálni az emberek mai életkörülményeit.

A kiállítás 2002. július 5-től szeptember 29-ig Ulmban volt megtekinthető, október 25-től 2003. február 25-ig pedig Budapesten a Néprajzi Múzeum mutatta be. A kiállítás nemzetközi jelentőséget nyer azáltal, hogy 2003–2005-ben valamennyi partnermúzeumban sor kerül a bemutatására. 2004 júliusától szeptember végéig a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban tekinthető meg.

A kiállításon tizenkét lakóház és család életét, történetét ismerhetik meg az érdeklődők. A stilizált házak belsejében régi fényképek, emlékeket idéző tárgyak révén a múlt jelenik meg, külsejükön – a 2001 őszén Martin Rosswog német fotóművész megörökítette fényképeken –pedig a jelen.

Az Index Veszprém hasábjain hetente egy-egy lakóház és család történetét mutatjuk be, remélve, hogy ezzel is hozzájárulhatunk a „határt nem ismerő” együttműködés sikeréhez.
A Ferch házaspár háza
Waiblingen, Beim Wasserturm 30

Mélyen a Rems folyó völgymélyedésében fekszik Waiblingen, egy 52 000 lakost számláló nagy járási székhely. Az 1990-es években a város fölötti zöldterületen jött létre az új lakónegyed, a „Beim Wasserturm” /A víztoronynál/. Az újonnan épült lakótömbök majdnem 2000 ember számára biztosítottak új otthont.

1996-ban Barbara és Adam Ferch elhatározták, hogy vásárolnak itt egy kétszobás lakást, hogy Gerlinde lányuk szomszédságában lakhassanak. A lakás a harmadik emeleten van, és erkélyéről szép kilátás nyílik, aminek Ferchék különösen örülnek.

A házaspár azelőtt hosszú évekig egy mannheimi toronyházban lakott egy szociális bérlakásban. Ferchék kitelepültek: 1978-ban, illetve 1979-ben jöttek át Romániából Németországba. Felmenőik a XVIII. században vándoroltak oda. A Ceausescu-diktatúra idején alkalmazott megszorító intézkedések miatt Adam Ferch súlyosan megbetegedett, és ezért menekülésre kényszerültek szülőfalujukból, a bánáti Guttenbrunnból (románul Zabraniból).

Barbara Ferch tanárnőnek az volt a szerencséje, hogy Németországban folytathatta hivatását. Gyermekeik itt teljesen otthon érzik magukat, romániai múltjuk iránt már semmi érdeklődést nem tanúsítanak. Ezzel szemben anyjuk, amikor Németországba jött, még sokáig viselte otthon a guttenbrunni népviseletet.

Debreczenyi Jánosné háza
Veszprém, Szikra utca 2.

A 65 000 lakosú Veszprém megyeszékhely a Balatontól északra, az osztrák határ és Budapest között fekszik. A Temetőhegy (Friedhofsberg) városrészben a XVIII. századtól kezdve telepedtek le a német földművesek. Ez a városrész egészen a második világháborút követő időkig megőrizte német arculatát.

Itt született Keller Teréz 1929-ben, paraszti családból. Húszéves korában feleségül ment Debreczenyi János ácshoz. A házaspár először az asszony szüleinél lakott, majd Teréz terhessége alatt elkezdték saját házuk építését. A ház először csak egy szobából és egy konyhából állt, csak az 1960-as években engedhették meg maguknak Debreczenyiék, hogy kibővítsék az épületet.

Debreczenyi Jánosné 1982-ben megözvegyült, egyedül él a házban. Építész fia, János 1997-ben renoválta, és egy tipikus XIX. századi német parasztház mintájára átépíttette a házat, melyet azóta oszlopos tornác övez.


A Schuckert család háza

Harta község (németül Hartau) a Duna mentén fekszik, Budapesttől 98 kilométerre délre. Jellegzetes népművészetéről, elsősorban festett parasztbútorairól híres. Harta ma 4000 lakost számlál, német lakosságának ősei a XVIII. században érkeztek Hessenből, illetve Pfalzból. A később odaköltöző magyarok és szlovákok a német többségű lakosság nyelvéhez és kultúrájához alkalmazkodtak. A második világháború után a német lakosság 20 százalékát kitelepítették, házaikba felvidéki magyar családok költöztek, akik előtte szintén elvesztették otthonukat.

A Petőfi utcában 1982-ig állt az a ház, amelyben özvegy Markó Henrikné lakott. Háza a XIX. századi helyi építészeti stílusnak felelt meg. Nem volt bevezetve sem a villany, sem a víz. Az ilyen épületek – minthogy nehezen lehetett felújítani, korszerűsíteni őket – 1960 után egyre ritkábbá váltak Hartán, inkább lebontották őket, és helyükre újakat építettek. Az új házak építésében szerepet játszott az is, hogy a fiatalok szemében a régi a szegénységgel, a küzdelmes élettel asszociálódott.

Markóné 1981-ben lányaihoz költözött, távoli rokonai, Schuckert Boldizsár és felesége, Mária vették meg tőle a házat. Mint minden fiatal, ők is új és modern házat szerettek volna, ezért lebontották a régit, és helyére kétszintes családi házat építettek.

 

Mészáros Veronika
néprajzos muzeológus

impresszum