Szikkadt Tom, a tél és a nosztalgia
2005/12/09
(Dé-nek)

Különleges eredettörténet, amelyben Szikkadt Tom múltjából villantunk fel intim és szívbemarkoló részleteket, miközben a tiszteletreméltó olvasó hősünk pályafutásának kezdeteiről szerezhet értékes információkat.

Szikkadt Tom szereti a telet. Szereti, amikor a hótakaró fehérbe borít mindent, és azt is, amikor az utakon gesztenyepürévé változik. Szereti a hóembereket, és szereti őket vidám fejesugrással lenyomni. Szereti a didergő galambok látványát, és azt, hogy ilyenkor könnyebb őket csapdába ejteni. Szeret a lefagyott járdákon visongva piruettezni, nomeg imádja kiröhögni a hasraeső embereket. De leginkább a nosztalgiázást szereti a télben.

Hidegtől szikrázó estéken kiül a háztetőre egy termosz forró gombalekvárral, hallgatja a vacogó denevérek álmát, és régmúlt időkre gondol. A gyermekkorára, amikor mérgezett-mazsolás sütit tett az ablakba a Télapónak, és hosszú rajongói leveleket írt a Grinch-nek. Visszaemlékezik fiatal éveire, amikor magányos sétákat tett az alvó városok utcáin, és tele volt reményekkel, tervekkel, célokkal. És persze eszébe jutnak a hajdanvolt szerelmek. A hóesés mindig romantikus hangulatba ringatja. Ezen az éjjelen is, bár csak köd és eső jutott, elragadta a múltba merengő hangulat, és első szerelmére gondolt.

Mondhatni a közös hobbijuk révén ismerkedtek meg. Szikkadt Tom épp egy különösen ronda, fél lábon ugráló galambot cserkészett be, ám megelőzte egy különösen ronda, háromlábú macska. Tom nem szívesen mondott le zsákmányáról, de vetődés közben látta, hogy újabb vetélytársa akadt, aki ugyancsak vad hévvel csap le áldozatára. Sajnos mindketten elhibázták, így a galamb és a macska is eliszkolt. Egy fiatal lány volt a másik vadász, sötét hajú, világos szemű, aki Dé néven mutatkozott be. Hamar kiderült, hogy nem ugyanarra szakosodtak, Dé a macskát hajkurászta, így a kezdeti tartózkodást hamar felváltotta a szakmai érdeklődés.

Megbeszélték, miért űzik ezt a hobbit („Utálom a fajtájukat”/ „Unaloműzésként”), mit kezdenek a zsákmánnyal („Van egy örökké éhes velociraptor fiókám”/ „Ecsetet fonok a bajszukból”), és tanácsokkal látták el egymást, miként csiszolhatnának technikájukon. A kölcsönös vonzalom hamar kialakult, és ahogy egyre több időt töltöttek el együtt, még több közös vonást fedeztek fel egymásban. Szikkadt Tomot bámulattal töltötte el, hogy Dé egy igazi kísértetházban lakik, és hogy képzőművészettel foglalkozik. Nyugdíjas párok otthonába lopózott be, lemásolta a nappalijukban lógó festményeket, majd módosításokat végezve rajtuk, kicserélte őket. A változtatások aprók voltak, és fokozatosan cserélte őket, hogy legyen idejük megszokni, így tudatosan észre sem vették az átalakulást („Apus, ez a pásztorlányka mindig szájpecket és latexruhát viselt? És mindig korbáccsal terelte a bárányokat?”). Dének csiklandós hasa volt, örökké hűvös keze, és Tom odavolt érte. Lépcsők alá bújtak csókolózni, nagyokat sétáltak, vagy összegabalyodott lábbal ültek egy padon, gondtalanul, boldogan. Ha hideg volt, könyvtárak csendes melegébe menekültek, és kétes értelmű üzeneteket firkáltak a könyvek páratlan oldalaira.

Szikkadt Tom nagyot sóhajtott. A lekvár elfogyott, akárcsak a szép emlékek. Ma estére elég volt a nosztalgiázásból. Komótosan mászott le a tetőről, vissza a pincébe aludni, és álmodni. Álmodni arról, hogy mennyire szereti is a telet, amikor a hótakaró fehérbe borít mindent, az utakon pedig gesztenyepürévé változik…

Ágya alatt pedig új gombák nőnek, amelyekből a következő télen finom lekvárt főzhet.

 

Szikkadt Tom elveszíti
2006/08/28
- avagy a Hétköznapi Katasztrófa -

Izgalom és rémület! Halálos veszedelem és szörnyű veszteség! Szikkadt Tom talán legnagyobb kalandja, melyben a fél város romba dől! Ne hagyja ki!

Szikkadt Tom vidám, szikrázó napra ébredt, végtagjai statikus feszültségtől és várakozástól vibráltak. Izgatottan reggelizett, galambcsapdáit csak felületesen nézte át, és tűkön ülve várta a délutánt. Bár érzett valami baljóslatút és fenyegetőt lógni a levegőben – mint ismerősei, Taknyos-Satnyáék orrából az a bizonyos –, elhessegette a rossz érzéseket, hiszen ma végre találkozik kedvesével. Sajnos a körülmények úgy hozták, hogy hosszú napokig nem élvezhette a társaságát (lásd Szikkadt Tom és a Köcsi Királyság sárkánya, még kiadatlan, és Szikkadt Tom újra a Szigeten), így érthető volt lelkesedése. A hátralévő percek nyikorgó lassúsággal vánszorogtak, eközben Szikkadt Tomnak volt ideje olyasmiken rágódni, hogy vigyen-e virágot, netán kandírozott fehéregeret, vagy ez túl giccsesen romantikus lenne, valamint azon, hogy miért mindenki a sétálóutca órájánál beszél meg randevút, és van-e ennek valami misztikus magyarázata, melyben szerelmesek kísértetei, vagy az embereket tanulmányozó földönkívüliek szerepelnek. De végül csak eljött a pillanat, amikor Tom ott állt a megbeszélt helyen, és már fel is tűnt ő, mosolyával és göndör fürtjeivel.

Ekkor kezdődött.

Megremegett a föld, mintha valaki a távolban leejtett volna egy hatalmas kosárlabdát, mondjuk pár tonnásat. Kis szünet után megismétlődött, majd újra és újra, egyre erősebben. Az emberek megálltak, kíváncsian forgatták fejüket, és még a nagyseggű Gráciák is abbahagyták a folytonos trécselést. A rengés egyre erősödött, a fák ágai megrázkódtak, leveleket és bogarakat potyogtatva, a posta ablakai remegtek, néhány kisgyerek elesett, és pár érzékenyebb idegzetű nő elengedett egy bizonytalan „még nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, félek”-típusú sikolyt. A rázkódáshoz most már ütemes döngés is csatlakozott, és valami távoli csikorgás. A remegés erősödött, egyre többen igyekeztek megkapaszkodni valamiben, és végül az egyik üzlet kirakata nem bírta tovább. Szinte kirobbant keretéből, csillogó üvegszilánkok záporával borította be az utcát, és felhangzott az első, szívből jövő, velőtrázó sikoly. Mintha ez lett volna a jel, az emberek ordítva kezdtek rohangálni fel s alá, mint a megzakkant hangyák.

Rémületük szúrós szaga betöltötte a levegőt, és aki csak beszippantotta, még zavarodottabb lett. Egymásra taposva menekültek a közelgő veszedelem elől, miközben mással nem törődtek, csak magukkal. Nem számított semmi, csak a túlélés. Szikkadt Tomot is meglegyintette az őrület szele, de nagyapjától tanult galambvadász-mantrákat mormolt magában, amiket a lesre várók duruzsolnak, hogy megőrizzék éberségüket, és ez segített, hogy ne veszítse el hidegvérét. Tekintete máris kedvesét kereste a kusza embertömegben, hogy kimenekítse a bajból, és néhány pillanatra meg is látta, ahogyan rémülten és szörnyen magányosan áll a kavargó áradatban. Tom megpróbált közelebb furakodni hozzá, de egy jajveszékelő kövér nő fellökte, egy holtsápadt biztosítási ügynök a kezére taposott, valaki pedig a fejére ejtett egy zacskó ropit. Mire feltápászkodott, és hajából kirázta a sóspálcikákat, szem elől tévesztette. A nevét ordította, bár nem sokat ért vele a szétrobbanó ablaküvegek, egyre hangosodó döndülések, sikolyok, szirénák és artikulátlan üvöltések egymásra kevert kavalkádjában. Megpróbálta félrelökdösni a menekülőket, és a nyakát nyújtogatta, de hirtelen minden erő elszállt a karjaiból, amikor meglátta, hogy mi közeledik felé.

Hatalmas volt, kocka formájú feje a részegen dülöngélő húszemeletes fölé magasodott. Törzse is jobbára kocka alakú volt, és kezei, lábai is szögletesek voltak. Testét csillogó, még olajtól nedves fém alkotta, a hajlatoknál csövek kígyóztak, és a feje búbján izgő-mozgó antennák meredeztek. Szemei két vörös luk, alatta egy garázsajtó méretű nyílás, ami a szája lehetett, mert ide tömködte be a menekülő tömegből elragadott, sikoltozó embereket. Kissé sután mozgott, mint aki még csak próbálkozik a járással, fejét is kíváncsian forgatta, és egyszer egy percre meg is állt, hogy leguggoljon egy vadul ugató kutyához, amit némi érdeklődő vizsgálódás után egyszerűen eltaposott, mint kisgyerek a földigilisztát.

Tom alig akart hinni a szemének. Sosem látott még óriásrobotot, és kíváncsisága egy kis időre elnyomta félelmét. A robot vadi újnak tűnt, mintha épp most hagyta volna el a szerelőcsarnokot, ahol megszületett. De hol lehetett az? Tomnak rémlett, hogy délkelet felé, a városon kívül látott egyszer egy nagyobb üzemet, ami a feliratok szerint gumicukorgyár volt, de most a gyanú befészkelte magát az agyába, hogy az csak álca lehetett. Gumicukor, persze. Inkább egy fémszörny techno-méhe. Ám a rémisztő valóság kizökkentette gondolataiból, mert a robot egyenesen felé tartott. Útjából szétspricceltek az emberek, ám nem mindenki elég gyorsan. Szikkadt Tom látta, amint a robot karjai egy megbotló lány felé nyúlnak. És ekkor iszonyodva ismerte fel, hogy kedvesét fenyegeti a halálos veszély! Eszét vesztve, szélmalomként csapkodva rohant, hogy megmentse, de az iszonyú balsejtelem már azt suttogta: nem érsz oda időben…
 
Az idő gonoszul lelassul, hogy az iszonyú látványt tisztán láthassa. Az óriási marok megragadja áldozatát. Tom mintha vízben próbálna futni, kínszenvedés minden lépés. A fémkar lassan felemelkedik. Tom kiált, de hangja csak elnyújtott dörmögés. A hatalmas száj kinyílik. Tom kétségbeesetten tesz egy újabb lépést. A tenyér szétnyílik, szinte játékosan hajítja tartalmát a szájba, mintha cukorka lenne. Tom még utoljára látja meglebbenni a göndör fürtöket, és vége.

Az idő felpörgött a normális sebességre, és Tom kifulladva ért a borzalom színhelyére. Ráugrott a robot lábára, hogy megpróbálkozzon a lehetetlennel, és azon másszon fel a szájig. Az óriásrobot azonban észrevette, és a levegőbe rúgott. Tom nem tudott megkapaszkodni a lábat borító hideg és csúszós fémlemezekben, így messzire repült. A levegőben is hadonászott, hogy valahogy lefékezzen, ám ekkor földet, pontosabban egy csodával határos módon épségben maradt kirakatot ért. Keresztülzúgott rajta, miközben a cserepek összevagdosták, kifröccsenő vére bonyolult mintát rajzolt a levegőbe, majd a falakra. Fogai összekoccantak, ahogy az üzlet padlójára esett, érezte, hogy tudata már nem sokáig bírja, és már csak pillanatok kérdése, hogy takarodót fújjon. A kirakat maradványain keresztül még látta az óriási lábakat elhaladni, majd Szikkadt Tom, a panelházi kobold, a galambok réme elájult.

 

Daoldin

impresszum