Embernek látszó tárgyak
Az F-csoport kiállítása a Várgalériában
2004/06/14

A figurativitás jó. Könnyen olvasom. Képes vagyok egy pillanat alatt eldönteni, mi van a vásznon: ló-e vagy kutya, nő-e vagy kanál; és általában még arra is rájövök, mi történik a képen. Azért is jó, mert szöveghez szokott agyamat nem kell átkapcsolni arra, hogy másfajta impulzusok is bebocsátást nyerjenek, mert a képeken kimerevített mozdulatot egy eseménysor részeként fogom fel, mesét gyártok hozzá – a pillanat paradox módon történetet mesél. A történeteket pedig értem.

Az F-csoport kiállításán nem gyanús foltok és kriksz-krakszok állítják magukról, hogy ők a Művészet képviselői. Megnyugszom és megállapítom: a csoport a figura szóból kapta nevét. Dienes Attila, Filep Sándor, Horváth Lajos, Kádár Tibor, Párkányi Raab Péter, Ughy István Tibor munkáin emberszerű alakok vannak. Persze mivel a művészet fontos funkciója, hogy az életnek azon részeiről beszél, amelyeket csak ritmusként, színként, formaként ismerünk föl, azaz a mindennapokban láthatatlant teszik érzékszerveinkkel felfoghatóvá, máshogyan ábrázolják a dolgokat, mint ahogyan megszoktuk őket.

Jellegzetes, a képek világát meghatározó különbség a csoport művészei között saját képeiken elfoglalt pozíciójuk. Érdemes összehasonlítani, ki honnan nézi a világot, honnan figyel: Kádár Tibor és Ughy István alkotásain lehet leginkább érezni a külső szemlélő távolságtartását és a történetmesélés szándékát. Párkányi gondolkodó fejei, fejrészletei csak egy mozdulattöredékre összpontosítanak, ő közelről vizsgál és elemez. Horváth Lajos ugyanazt az apokaliptikus vihart látja mindig, és a központban csupasz alakjainak teljességét, Dienes bronzmunkái embertöredékekből építenek fel szimbolikus kompozíciókat, ő részletekből montírozza össze saját világát. Filep Sándor Tolnay-Baudelaire című műve pedig képi és szöveges idézettel dolgozik, így talán ezzel a képpel ő rejti el önmagát mint mesélőt leginkább.

Egy ágy szélén ülve öltöző nő, önmagával szembenéző fej, fiúk a rossz lányok között, Európa testén osztozkodó férfiak, állat támasztó kéz – a befejezést, az egyedüllétet, az önmagunkba zártságot, az önzést jelentik; és még ezer értelmezésük van. Ha keretbe vagy talapzatra teszik az alakokat és kirakják egy kiállítóterembe, nemcsak önmagukat jelentik, hanem attól kezdve egy gondolat jelképévé válnak. Az ember tehát nem csupán ember a kiállítás műtárgyain.

 

Kamil

 

Karoton
Faludy regényéről és miegymásról
2007/03/13

Faludy György több mint 40 évig nem publikálhatott Magyarországon, így legutolsó hazaköltözése után (1988) viharos gyorsasággal jelentek meg művei nagyrészt hiánypótló céllal, hiszen a nagyvilágban (illetve itthon szamizdat formában) napvilágot látott könyveket nálunk is illett végre kiadni. A hiánypótló kiadványok egyik sajátos darabja a Karoton.

A Karoton valóban sajátos történettel bír, hiszen az 1966-os londoni angol kiadás magyar nyelvű alapregénye elveszett, így a művet angolról kellett újra magyarra fordítani.  Érdekesség, hogy nem az író tette ezt meg, hanem Szűcs Noémi Imola, akinek szövegét Orbán János Dénes dolgozta át – és végül természetesen Faludy hagyta jóvá. E tény ismeretében felmerül a kérdés: mennyire jön át Faludy gördülékeny, könnyed és mégis szikáran megkomponált elbeszélői stílusa a művön. Nos, a fordítók jó munkát végeztek: a Karoton tényleg olyan, mintha „Faludy írta volna”.

Kérdésekkel teli kíváncsisággal álltam neki Faludy Karotonjának, mert az önéletrajzi magra épülő próza (a Pokol-trilógia, Jegyzetek az esőerdőből), a publicisztika (Jegyzetek a kor margójára, A forradalom emlékezete), a líra (Villon balladái, Börtönversek, Viharos évszázad), a műfordítások (Európai gyöngyszemek, Faludy tárlata sorozat, Test és lélek) után először került kezembe Faludy regény, amely ráadásul valami történelmi regény-félének tűnik, hiszen Constantinus idejében játszódik Alexandriában. A mű elolvasása után a kérdések megválaszolódtak, a kíváncsiság kielégült.

A Karoton természetesen nem történelmi regény, sokkal inkább egyfajta életfilozófia sajátos tükröződése – mondhatni etikai, erkölcsi parabola. Persze Faludy aprólékosan kibontja a történelmi szálat, miszerint lassan vége a keresztényüldözéseknek, hatalomra kerül Constantinus császár, aki államvallássá teszi a kereszténységet, így az üldözések alatt is egymást maró keresztény felekezetek most nagy külső ellenség nélkül végre szabadon gyötörhetik egymást, a nicaeai zsinaton (325) például egymásnak eshet Arius (az ariánusok vezetője) és Athanasius (a trinitarius képviselője) – de nem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy miként alakul a regény „főszereplőjének”, Karotonnak, a fiatal, vagyonos alexandriai úrfinak a sorsa, aki még az üldözések alatt tér keresztény hitre.

A Faludy életmű olvasásakor sajnos gyakori élményünk lehet, hogy egyes témák, anekdoták, gondolatok újra és újra feltünedeznek más-más művekben – ez többnyire zavaró, de néha sajátos értékkel bír. A Karoton esetében két ilyen motívummal találkoztam. Az első maga a főszereplő, Karoton. A Pokol tornácán című művében Faludy maga fejti meg a főszereplő alakját, ugyanis Karotont régi ismerőséről, Havas Bandiról formázta, aki hithű kommunistaként emigrációba kényszerült, majd reményekkel és világmegváltó eszmékkel érkezett haza 1945 után, hogy aztán az ÁVH börtönében végezze (úgy, hogy kínzása közben Sztálin és Rákosi elvtársat éltesse). Havas Bandi hajaszíne pedig vörös volt, mint a sárgarépa – vö. Karoton. A mű tehát Karoton sorsát követi végig a tinédzser korszaktól egészen tragikus és megrázó haláláig, s azt vizsgálja, miként falja fel és semmisíti meg az eszme az embert.

A regény lineárisan halad előre, mondhatni, egy szálon fut a cselekmény, azonban a mű vége felé hirtelen megváltozik a szerkezet, ugyanis az író a narrációt – egy fejezet erejéig –Alexiasnak, a fiatal és „eretnek” költőnek adja át. Alexias ellentéte Karotonnak – a kereszténység helyett a római-görög kultúra és vallás szerelmese, az aszkétizmus helyett az élet örömeinek él, az eszme szolgálata helyett az individuum mindenek fölöttiségét vallja. Mondhatni, epikureista jellem. A mű olvasásakor gyökeret vert bennem a gondolat, miszerint Alexias Faludy alteregója, és az életmű újabb darabjának megismerésekor a felvetésem bebizonyosodott. A Karotonban Alexias egy bő oldalon vallja meg világnézetét, és e prózai szövegnek szinte pontos mását olvashatjuk A forradalom emlékezete című könyvben verses formában, Monológ életre-halálra címmel.

A mű tehát két világnézet összecsapásáról szól (kora-kereszténység és római-görög kultúra), és emellett az örök emberi értékek boncolgatásáról – ahogy Faludy minden művében tapasztalhatjuk. Szerencsés körülmény, hogy a megformáltság egy szintre helyeződik a tartalommal – így igazi esztétikai és szellemi élményt nyújt a könyv. Természetesen nem mindenkinek. Faludy nagyon könnyen befogadható, de éppoly riasztó is lehet. Itt most nem egyik ismerősöm megjegyzésére gondolok („Faludy? A liberális zsidó biszex?”), hanem arra, hogy Faludy világnézete egyre inkább idegen korunktól. Az elhunyt költő-író megszállottan imádta az ókori kultúrát (talán ő volt a régi lateiner műveltségű magyar írók utolsó mohikánja) és a reneszánszt, és nem titkoltan Epikurosz filozófiáját vallotta. E tények pedig visszatükröződnek műveiben.

Költészete – kapcsolódva az ókori és reneszánsz hagyományokhoz – a megformáltság művészete, aprólékosan el tudott bíbelődni egy-egy petrarcai szonettel, egy-egy szapphói-strófával stb., ami teljesen idegen korunk kultúrájától. Ahogy fordítói munkássága is nagyrészt bizonyítja, Faludy a „múltban élt”, ezt tükrözik önéletrajzi írásai is. Ez azonban nem hitvány magatartás, hanem korrektül megfogalmazott, markánsan felépített személyes világkép, amely abból fakad, hogy Faludy a XX. századot barbár korszaknak tekintette, ahol az értékek negligálódnak. A Karoton pedig épp ezt a gondolatot fejti ki – egy teljesen más közegbe helyezve.

Faludynak halála óta nagy „reneszánsza” van. A kérdés, mikor lesz erkölcsi és világfelfogásának, értékrendjének „reneszánsza”– bár a válasz is adott. Korunk nem róla és az ő értékeiről szól, nekünk lassan a poszt utáni posztmodern kell. (Csak halkan jegyzem meg, volt egy Babitsunk, aki ezt vallotta neoklasszicistaként 1927-ben: „Kertem, ódd/ a magvat ami megmaradt kincses tavaly/ füvéből és barbár szelekkel ne törődj!” )

 

sax

 

Mindennapi kenyerünk
Szász János Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmjéről
2007/11/09

Nehéz írni a tökélyről, a teljességről. Különösen nehéz, ha olyasvalamiről kell írni, ami ráadásul a hiányról szól, s a hiányérzetet jeleníti meg a maga teljességében, a maga tökéletességében. Egyáltalán! Írni nehéz, írni és élni.

A hiány, a hiányérzet torzóvá tesz, olyan cselekedetekre sarkall bennünket, ami tovább rombolja egyébként sem teljes létünket,  teremtőnket gyalázza, s mindennek a végén nyomorba, pusztulásba dönt. Nincs mentség. Egy élet, egy életmű lehet teljes tőle, de az emlékezet csak szánalmat őriz meg belőle. A csodálat nem neki szól, élmény jellegét abban találja meg, hogy szemlélője reménykedik, hogy legalább neki sikerülni fog, ő nem kerülhet hasonló helyzetbe.

Minden alkotás kegyetlen, brutális, amely saját sorsunkkal, életünkkel szembesít, s ha ráadásul mindezt szinte hiba nélkül teszi még, egy okkal több a csodálatra, még egy okkal több a félelemre. Félni attól, hogy tudunk-e beszélni az élményről, s ha megszólalunk, vajon nem magunkat leplezzük-e le, nem saját életünkkel, sorsunkkal szembesülünk-e rajta keresztül?

Szász filmje ilyen. Mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt a rendezőnek, Csáth Géza életművét filmre vinni magától értetődő siker, azonban a szándék még nem feltétlenül ok a minőségre. Azon dolgozni kell, és mi tagadás, egyáltalán nem kell szégyenkeznie alkotójának az eredmény láttán. Tökéletes képek, hibátlan színészi játékok sora a film, hatást is kelt, és ami a legdöbbenetesebb benne, hogy bár maga is a hiányérzetről szól, mégsem hagy megválaszolatlan kérdéseket, egyáltalán nem kelt hiányérzetet. Mindennek és mindenkinek megtalálja a helyét, lezár és összegez, kerek egész dolgot tesz le elénk.

Helyszínei stilizált, metaforikus helyszínek is egyben. A filmbeli elmegyógyintézet egyes jelenetei a komáromi monostori erődben játszódnak, amitől az egyes helyzetek még stilizáltabbak, még szuggesztívebbek lesznek. A bezártságérzetet tovább fokozza, hogy a kevés épületen kívüli jelenet közül az egyetlen, hosszabb külső rész szintén egy sziklafalas, zárt térben játszódik, a háttérben elérhetetlennek tűnő magasságban egy kápolnával és a hozzá tartozó kálváriával.

A történet szereplői rabok maguk is. Gizella, az elmeháborodott nő saját kényszerképzetei és grafomániája rabja, az intézetbe érkező dr. Brenner pedig szerteágazó szenvedélyeinek  a foglya. Hogy ki segít kin, nézőpont kérdése, de aligha kérdéses, hogy mindkét ember hat a másikra, s mindkettőjük sorsában lényeges változásokat hoz találkozásuk.

A Gizellát alakító Kirsti Stubo finoman szólva is a székhez szögezi nézőjét, s a doktort megformáló Ulrich Thomsen sem a tehetségtelen játszók közül való. Brenner, aki írásképtelensége miatt szenved leginkább, Gizellában megtalálja a folyamatosan íráskész nőt, s hogy Gizella kit talál meg Brennerben? A doktortól várja, hogy segítsen rajta, szabadítsa meg az emlékezetétől, az agyától, s attól, amit még ő sem tud, és amit nézőként bár szeretnénk, de mi sem merünk kitalálni.

Sajnos már nem igazán emlékszem, hogy Naplójában Csáth tényleg beszámol-e arról, hogy beteg és orvosa között kialakult-e az a kötelék, ami a filmben megjelenik, azonban kettejük sorsának az ilyen összehozása a film szempontjából mindenféleképpen szerencsés. A századelő hazai elmeklinikáinak rettenetes viszonyait feltételezhetően hűen visszaadja a film, aminél már csak szereplőinek a története jelenik meg hitelesebbnek tűnő módon: Brenner konfliktusa főnökével, Moravcsik doktorral, az intézet személyzetéhez fűződő kalandjai, kilengései, s mindaz a gondolati világ, ami Csáth Ópium című novellájának az adaptációjából, s más a témát érintő műveinek a filmbe emeléséről szól.

Külön örömteli dolog volt látni, hogy nemcsak ötöd-hatod magammal voltam kíváncsi a filmre. Hogy Csáth Géza vagy Szász János neve hozta-e el az embereket a HEMO-ba – ahol vetítették a filmet –, szinte lényegtelen, azonban hogy ennyien voltunk kíváncsiak a műre, és hogy kíváncsiságunk mindenképpen indokolt volt, ez szintén mindenképpen jó érzés.

Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, rendezte: Szász János, magyar film, készült 2007-ben.

 

ernő

impresszum