Volt egyszer egy Index Veszprém nevű internetes újság. Szinte nulla anyagi támogatásból működött, mégis minőségi cikkeket tett le az asztalra. Ha kellett, odamondott, de közben értéket teremtett. A kulcsszó: független volt. Pethő Imrével és Szaksz Balázzsal, az egykori szerkesztőkkel beszélgettünk.

– Mikor és hogyan fogalmazódott meg a gondolat, hogy létrejöjjön az Index Veszprém?

Pethő Imre: – Muraközi Péter találta ki az Index veszprémi mutációját 2001-ben. Elképzelése szerint a „nagy” Index reklámmal és tartalmi segítséggel is ellátott volna minket, a szerkesztőséget pedig az akkor veszprémi szabad erők, a Radio Jam újságírói, Vági Barbara, László Vera, Hordós Csabi és én alkottuk volna. Elmentünk a „nagy” Indexhez, ők rendkívül jó ötletnek tartották az elképzelést, de egy forinttal nem járultak hozzá a munkánkhoz. Innentől kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy ha valamilyen újság létrejön, az teljes mértékben független lesz a nagy Indextől, maximum a nevét kapja onnan. A munkát Horváth Karcsival, Weinhoffer Csabival – ők akkor az ESTnél dolgoztak – és Áfrány Gabival, a Napló fotósával kezdtük el. Az első arculatot Áfi tervezte: a címlapon egy középső ujj újra és újra lenyomta a húszemeletest, amely újra és újra kinőtt a földből. Ez a képi világ pontosan kifejezte, milyen újságot is szerettünk volna. Volt programunk, grafikánk, de nem volt szerkesztőségünk, mert többen visszamondták, vagy csak félvállról vették az egészet. Akkor kaptunk lendületet, amikor Balázs megjelent a színen. Kezdetben az övé volt a kulturális rovat, Veráé a közélet, Komlósi Petié a sport – ám még így sem működtünk hatékonyan. Ezért felszámoltuk a rovatokat, és egy ember, a felelős szerkesztő kezébe tettük le az újság gyakorlati, mindennapos munkáját. Ez lett Balázs. Ezzel párhuzamosan elkezdtünk tagokat toborozni, és 2003-ra kialakult egy jó szerkesztőség, dinamikusan nőtt a társaság, és innentől kezdve beszélhetünk igazán az újságról.

– Mi vezérelt titeket a megalapításnál, kikhez akartatok szólni?

Szaksz Balázs: – Konkrét célközönséget nem határoztunk meg, inkább magunknak akartunk újságot. A célunk az volt, hogy legyen index.veszprem.hu, és megmutassuk a városnak: van véleményünk. Veszprém akkoriban unalmas kisváros volt gyönyörű adottságokkal és új, csíra-állapotban lévő ötletekkel, és mi fel akartuk kavarni az állóvizet.

– Az internetes újságírás milyen feladatok elé állított titeket?

Pethő Imre: – Az internet azért nagyon jó találmány, mert olcsó és gyors. Egy nyomtatott laphoz rengeteg pénz kell, nekünk viszont egy vasunk sem volt. Kezdetben a Veszprémi EST fogadott volna be minket, de amint Murak megérezte, hogy önállósodik a társaság, kiszállt, és nekünk ki kellett vonulnunk onnan. Innentől kezdve gyakorlatilag a semmiből kellett létrehoznunk valamit – ez volt a legnehezebb az indulásban, de annyira hittünk benne, hogy az akadályokat nem is figyeltük.

Szaksz Balázs: – Ahhoz, hogy az egész működjön, az újságírókból és a szimpatizánsokból létrehoztuk a Szabad Sajtó Kulturális és Ifjúsági Egyesületet. Hatalmas nehézséget okozott, hogy a szerkesztőség tagjai munka mellett dolgoztak az újságban. Igazi változást az eredményezett, amikor 2003 nyarán – részben egy hatalmas nagy városi és még azon is túlnyúló pályázatnak köszönhetően – le tudtam szakadni korábbi munkahelyemről, és minimálbérért, de teljes munkaidőben dolgozhattam az újság felelős szerkesztőjeként.
– Miről szólt ez a pályázat?

Pethő Imre: – Óriási szerencsénk volt, mert a társaságunkba került Király Viktor, aki ismerte Wéber Lászlót, Dióssy László akkori polgármester civil tanácsadóját. Laci nagyon sokat dolgozott azon, hogy a Soros Alapítvány égisze alatt működő Nyílt Társadalom Intézet támogassa Veszprémben a digitális város projektet. Ez egyrészt jelentette azt, hogy minél több helyre eljusson az internet, másrészt történjenek olyan közéleti megnyilvánulások, amikor nyílt kommunikáció alakulhat ki a politikai döntéshozók és az emberek között, harmadrészt pedig szükség volt egy „referenciaújságra” a minket ellenőrző brightoniaknak. Mi kapóra jöttünk, mert szabadok voltunk, nem soroltak bennünket semelyik oldalra, így aztán a projekt tagjaivá váltunk. Ennek köszönhetően került Balázs főállásba az újsághoz. Három éven keresztül biztosíthattuk neki a minimálbért, Cseh Zoltán hírszerkesztőnknek pedig havonta egy minimális összeget.

Szaksz Balázs: – Érdekes és tanulságos helyzet alakult ki, amikor a brightoniak egy év múlva lejöttek hozzánk. Imre akkoriban a színházban is dolgozott, és az ő irodájában fogadtuk az angolokat, mert az Index „szerkesztőségben” nem volt akkora hely, hogy öten elfértünk volna. Kezdetben Sári Lajoséknál, az Infornax emeletén dolgoztunk nyáron negyven fokban, később a színészház tetején egy ablaktalan, sötét manzárdban, aztán kicsit konszolidálódtunk, és a régi TIT épületben kaptunk egy helyiséget. Tehát a színházban megmutattuk a brightoniaknak az oldalt, ez rendben is volt, nagyon tetszett nekik, de megemlítettük, hogy sajnos nincs benne igazából pénz. Ők nem értették, ez hogy lehet, merthogy Angliában egy ilyen (civil) újság tökéletesen megélne, és még nyereséget is termelne. Átbeszéltük ezt a témát, és rá kellett jönniük, hogy Magyarország más világ, nálunk teljesen más a marketingszemlélet. Mindenesetre értetlenül álltak a helyzet előtt.

– Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek a marketing területén?

Pethő Imre: – Az Index Veszprém neuralgikus pontja a marketing volt, merthogy a lapnak elvileg minimum önfenntartónak kellett volna lennie, ám a biznisz- és  pártszimpátia erősen befolyásolja a függetlenséget. Folyamatosan próbálkoztunk hirdetők toborzásával, jártuk az ismerősöket, vállalkozókat, de nagyon kevés cég vállalta be, hogy reklámfelületet vesz nálunk, mert sokszor kellemetlen témákat hoztunk fel. Pedig tudtuk, hogy eladhatók lennénk. Erre jó példa, hogy egyszer kopogtatott nálunk egy autómárka fővárosi képviselete, amely az országos kampánya során a mi „kis” Indexünkben is hirdetni kívánt. A cég csak a számokat nézte, és nem a helyi köröket gyakran felzaklató tartalmat. A helyzetünk egyszerűen összefoglalható: a vállalkozások féltek, hogy ha nálunk hirdetnek, akkor esetleg magukra haragítják a városvezetést.

– Hogy nézett ki a szerkesztőség élete, mi alapján lehetett bekerülni?

Szaksz Balázs: – Igyekeztünk folyamatosan új tagokat beépíteni a közösségbe, figyelve arra, hogy ne újságírók legyenek. Az volt az alapgondolatunk, hogy: teljes szabadságban, önmagadat megvalósítva, ne újságírói panelekben, hanem a saját stílusodban írhass arról, ami érdekel, és ne a pénz számítson. Figyeltünk arra, hogy értő emberek foglalkozzanak az adott témákkal: esztéta és dramaturg (Király Viktor, Szikra Ági, Kőváry Ági) írta a színházkritikákat, Novics János Libri üzletvezető (amúgy író) foglalkozott az irodalommal, a zenéről Márfi Miki cikkezett. Hogyan lehetett bekerülni? El kellett jönni egy szerkesztőségire, aztán írni, és hamar kiderült, ki alkalmas csapatagnak, és ki nem.

Pethő Imre: – Egy focicsapatnak a legnagyobb értéke a játékosaiban van. Ehhez hasonlóan egy szerkesztőség értékét is az ott dolgozók adják meg. Az index.veszprem.hu szellemileg nagyon gazdag, mondhatni milliárdos csapat volt. Értelmiségi, gondolkodó emberek alkották a közösséget, akik szépen ki tudták fejezni magukat. Sokan nem tartották magukat újságírónak – én sem tartottam magam annak.

– A szabadság mellett mennyire volt jelen a szerkesztői szigor?

Pethő Imre: – Közös munka folyt komoly irányítással. Balázs volt a lap szíve, ő tudta, mit hova kell tenni, technikailag is szerkesztette az oldalt, és ő volt az olvasószerkesztő is – mi pedig a lelkét, a cikkeket adtuk az újságnak.

Szaksz Balázs: – Imivel minden hétfőn összeállítottuk az aktuális hét tartalmi vázát, meghatároztuk a keretet – és ezen belül aránylag szabadon mozoghattak az újságírók. Persze állandóan adódtak események, történések, amelyekről be kellett számolni, de megpróbáltunk nem parancsokat osztogatni, hanem megkérni az újságírót a cikk elkészítésére, és törekedtünk arra, hogy minden szükséges információ a birtokában legyen. Sokszor nevettünk azon Imivel, hogy szinte szociális intézményként működött a szerkesztőség, hiszen mindenki véleményét végighallgattuk, megbeszéltük a közös problémákat stb. De épp’ ez volt a szerkesztőségik lényege: együtt raktuk össze az újságot, együtt méltatlankodtunk, borongtunk, nevettünk, ettünk, ittunk. A közösség inspirálóan hatott a tagjaira, és a tagok a közösségre.

– Az összetartás miben nyilvánult még meg?

Pethő Imre: – Az összetartozás, a közösségi lét volt a lap egyik legnagyobb értéke. Sokan csak ezért jártak le, mert jó hangulatú szerkesztőségik zajlottak, ahol nem csak a munkáról, hanem szinte mindenről szót váltottunk. Az Index mindig is az örömről és a tartalomról szólt, önmagunk és mások megismeréséről. Hagyományokat, közös ünnepeket hoztunk létre. Karácsony előtt tartottuk az éves nagy bulinkat sok beszélgetéssel, erős poharazással, énekléssel. Utána mindig felvonultunk a Nivegyből az érseki palota, majd az önkormányzat elé énekelni. Nagyon fontos ünnepünk volt a sajtónap, március 15-én. Létrehoztuk a Nyilván-díjat – a város alapított egy Nyilvánosság-díjat, ezt mi soha nem kaphattuk volna meg, ezért csináltunk magunknak sajátot. A díjazott mindig kapott egy oklevelet és egy deci Unicumot, amit húzóra kellett meginni.

Szaksz Balázs: – Imivel ketten – értelemszerűen – nem kaphattunk Nyilván-díjat, úgyhogy a szerkesztőség spéci indexes pólóval lepett meg minket, majd amikor keményebb lett a városi (városházi) hangulat, Imi indexes egy baseballütőt, én pedig egy géppisztolyt kaptam. Március 15-én é jjel készítettünk egy baseballütős csoportképet a Szabadság téri infopontnál, és elküldtük Asztalos István alpolgármester úrnak – egykori tanáromnak – azzal a címszóval, hogy „Boldog szabad sajtó napját”. Nos, fogalmazzak úgy: erősen meglepődött.

– Miben volt az Index Veszprém úttörő, igazán egyedi?

Szaksz Balázs: – Totális szabadság jellemezte a társaságot, különféle politikai beállítottságú ember dolgozott együtt, akiket az a cél hozott össze, hogy Veszprémet meg kell mozgatni. Úgy gondolom, a témák felvetésében és a kulturális kritikák megfogalmazásában hoztunk új színt a veszprémi médiavilágba. Az Ügykontroll rovatban igyekeztünk olyan kérdéseket felvetni, amelyek mindenkit érdekeltek, de más médiumok nem mertek velük foglalkozni. Egy témához általában három cikket készítettünk: megkérdeztük az adott problémáról a városvezetést, az ellenzéket és egy szakértőt. Ám a végén nem írtunk hozzá összegzést, konklúziót – a szakma szerint kellett volna –, mert szerintünk egy gondolkodó emberben három cikkből össze tudja állni a kép, és mindenkiben más kép áll össze, és ez a jó. Nem kívántuk az emberek szájába rágni a mi igazságunkat, hanem gondolkodásra akartuk őket késztetni. Azóta se láttunk ilyet senkinél.

Pethő Imre: – Kőkemény rovatszerkezetre épült az újság, s ez feszes munkát feltételezett. Munkastílusát tekintve a lap gyakorlatilag konzervatív volt – meghatározta a szerkesztőségi fegyelem, tárcákat írtunk és hittünk a szó mágiájában. Másrészt viszont a modern és változatos újságírást képviseltük: az interneten dolgoztunk, bárki kipróbálhatott bármit, széles kínálatot adtunk, pl. mi kezdtünk el először igazi kritikákat írni a városban, megjelent a lapban a politika, az oknyomozó újságírás, a tárcák, glosszák sokasága, a szépirodalom, a hírhedt Illegál Kommandó képekkel… minden.

– Az Index Veszprémet olvasgatva feltűnt, hogy az átlag sajtóhoz képest ti nem finomkodtatok, leírtatok olyasmit is, amire más már esetleg a szemöldökét húzogatná.

Szaksz Balázs: – Mindig azt mondtuk a tagoknak, hogy olyat írjanak le, amit a nevükkel vállalni mernek, még akkor is, ha álnév alatt született az írás. Ez volt a mérce. Aztán, ha úgy éreztem, hogy valami túl kemény, egyeztettem Imivel, ő pedig többnyire azt javasolta, ne húzzunk, ha mégis, azt megbeszéltük az újságíróval. Igyekeztünk maximálisan toleránsak lenni. A cikkeket nem cenzúráztuk, tudtuk, hogy egy-egy mondatból baj lehet, de bevállaltuk. Sokszor „sajnáltam” is Imit, hiszen az újságírói szabadság miatt állandóan neki kellett elvinni a balhékat, ő ütközött, ő volt az újság „arca”.

Pethő Imre: – A szerkesztőség tagjai arról írtak és úgy, ahogy szerettek volna. Minimális szinten szóltunk bele ebbe. Mi, szerkesztők, inkább ötleteket, témákat dobtunk fel, és indirekt módon irányítottuk a lapot. Hagytuk élni, gondolkodni a többieket, hiszen pénz nélkül, a saját örömükre dolgoztak – és ezt az örömöt nem volt szabad elvenni tőlük. Sokat, nagyon sokat vitatkoztunk, beszélgettünk, csiszoltuk az ötleteket. Segítettük egymást. Élő, egymást segítő, ötletes újság voltunk.

– Az olvasótábor is ilyen toleráns volt? Független sajtóként milyen volt a viszonyotok a várossal?

Pethő Imre: – Amikor belevágtunk, nem mértük fel, hogy a városban lebeg egy kapcsolati háló, ami mindent átsző. Talán ezért is tudtunk elindulni. De kétségtelen, hogy amikor hirtelen megjelentünk, és odavágtunk a közepébe, minden megreccsent. Leginkább a politika területén, ott indultak el leghamarabb a telefonok.

Szaksz Balázs: – A város bizonyos döntéshozói nagyon nehezen fogadtak el minket, mert nem voltunk szabálykövetők, és ez sok emberben félelmet keltett. A másik oldalon viszont megszerettek és elismertek bennünket. Akik a kultúrában dolgoztak, tudták, hogy következetesek vagyunk, nem személyeskedünk, csupán volt véleményünk, de ettől még nem utáltuk az adott intézményt vagy személyt. Vállaltuk, amit mondtunk, mert hittünk abban, hogy a kritika az, ami előre visz és felemel.

– Mi volt a legnagyobb ütközésetek?

Pethő Imre: – A legnagyobb probléma a városvezetéssel volt, ami Dióssy László polgármesterből, valamint Asztalos István és Hartmann Ferenc alpolgármesterekből állt. A legelső nagy „botrány” a Tacepao rovatban megjelent Rosé Kúra cikkünk körül alakult ki. Akkoriban indult a Veszprémi Ünnepi Játékok, a mai VeszprémFest, amit Dióssy László, Mészáros Zoli vállalkozó és Vándorfi László, a Pannon Várszínház igazgatója hozott létre. Az Ünnepi Játékokon fellépett José Cura, és ebből született az ominózus cikk, amelyben rendkívül humorosan és cinikusan leírtuk, hogy az egész fesztivált a biznisz mozgatja. Ebből lett a baj. Tudtuk, hogy az lesz, de akkor is megcsináltuk. Az lett a vége, hogy kiraktak minket a veszprem.hu-ból, amelynek mi voltunk a tartalomszolgáltatói a Soros-pályázatban. Hiába volt három éves szerződésünk, amiből csak egy év telt el, azonnali hatállyal felmondtak nekünk. A döntésről már tudtunk, hiszen Wéber Laci jelezte. A hivatalos felmondást Hartmann alpolgármesternek osztották le. Ő sokatmondó mosollyal azt mondta: átszervezik a városi honlapot, nekünk ezért kell mennünk. Természetesen semmi nem változott tartalomban. Ez csak duma volt, az igazi ok a Rozé Kúra tárca volt. Ezt óriási arculcsapásként élte meg a szerkesztőség, és azok az emberek is, akik kötődtek hozzánk. A szerkesztőség döntő többsége pártpolitikailag szimpatizált az akkori MSZP, SZDSZ vezetéssel, és megdöbbentek, hogy a sajtószabadság csak addig létezik, amíg a politikusok úgy gondolják, konkrétan az akkori vezetők. A 2006-os választásokkor volt még egy nagyobb vitánk Dióssy polgármester úrral, amikor a blogjában csúnyán minősített bennünket. Egy ideig kemény szópárbaj dúlt kettőnk között, írtam egy Tisztelt Polgármester Úr! című tárcát, de végül leálltam, ő megbukott a választásokon, és ezzel a vita is lezárult.

– A következő városvezetéssel milyen volt a viszonyotok?

Pethő Imre: – Debreczeni Jánossal, a következő polgármesterrel is összekülönböztünk. A Nyilvánosság Díj után született egy új sajtós elismerés, a Szabad Sajtó Díj, amit én kaptam meg először. Valószínűleg az új vezetésnek tetszett, hogy vitáztunk a régi polgármesterrel, így kapott a mindig ellenzékinek számító Index Veszprém is díjat. De mi ezután is ugyanúgy folytattuk a munkát, mint előtte. Írtam egy tárcát a kabinetirodával kapcsolatban, majd felhívott a polgármester, hogy hogyan mertem ilyen lejárató cikket írni, mikor most adott nekem díjat. Valójában semmi kínos nem volt a cikkben, csak éppen az, hogy ő nem olvasta a tárcát. Rossz súgói voltak. És amikor ez kiderült számára is, akkor sem tudott változtatni rajta. Szerettem volna vele ezt tisztázni, de ő nem volt hajlandó szóba állni velem. Azóta sem köszön. Ezt sem nevezhetjük demokratikus magatartásnak, ami kötelező lenne minden közéleti szereplőnek. Mivel ennek egy telefonon kívül – amit csak én hallottam – nem volt nyoma, nem tudtam reagálni rá.

– Az ütközések és a pénzhiány miatt volt pillanat, amikor egy időre megtörtetek, de mégis folytattátok? Mi volt az a húzóerő, ami előrébb lökött titeket?

Pethő Imre: – Az újság folyamatosan keljfeljancsi játékot űzött. Ez a hat év kőkemény munkát jelentett, de az új tagok és az új ötletek mindig előrébb vittek bennünket. Iszonyatosan jó gárda gyűlt össze, akiket nem pénzügyi, hanem szellemi egzisztenciális kényszer tartott össze. Mindig tudtunk mondani valami újat egymásnak, és amikor új tag jött, új lendületet adott, bizsergetően megmozgatott minket, és mentünk előre.

Szaksz Balázs: – Mindig egyfajta önfenntartásra törekedtünk, és mindig lebegett a szemünk előtt valamilyen cél. Amikor az Index már szakmailag már stabilan állt, belevágtunk a nyomtatott lapokba. Ez óriási lökést adott a társaságnak, volt is egy kis reccsenés, amikor onnét kiszálltunk, de új lendülettel mentünk tovább. Ha kellett, egymásban tartottuk a lelket.

– Az eredeti célotokat, hogy megmozgassátok a várost, sikerült elérni?

 

Pethő Imre: – Nehéz ezt lemérni. Elkezdtek megismerni minket a városban – erre soha nem számítottunk. A kívülálló értelmiségieknek tetszett a dolog, mert volt mit olvasni. Elindult egy reakciók sora. Kultikussá váltunk abban az időben, reggel a politikai döntéshozók első dolga az volt, hogy rápillantsanak az Indexre.

Szaksz Balázs: – Akkor kezdett el pezsegni a város, és ennek a pezsgésnek mi is a része voltunk. Azt tudtuk mérni, hogy hányan néztek bennünket: a nulláról elértük a napi 1500 letöltést. Ez szép eredményként éltük meg, jó volt tudni, hogy olvasnak minket, még külföldről is.

– Mindez hozzájárult ahhoz, hogy sínen érezzétek magatokat?

Pethő Imre: – Mindig hittünk abban, hogy egyszer önfenntartó lesz az újság, ez mutatja is a naivitásunkat kissé. Meg voltam győződve arról, hogy ha elérünk egy bizonyos szintet, akkor majd jön a pénz – de nem így lett.

– Az internetes felületen kívül milyen nyomtatott lapokkal voltatok jelen?

Szaksz Balázs: – Hat hónapig szerkesztettük a Veszprém Presztízs kulturális havilapot, és utána pár hónapig a Veszprém Presszó nyomtatott városi közéleti hetilapot. Ez az újságíróknak is nagyon fontos volt, hiszen anyagilag tudtuk őket valamennyire kompenzálni, másrészt emocionálisan is emel, amikor a nyomtatott sajtóban meglátod a neved és a képed.

– Ezekben a lapokban is ugyanúgy élt az Index Veszprém kritikai szelleme?

Szaksz Balázs: – A politikai elitnek és a városi média vetélytársaknak igencsak kellemetlen pillanat volt, amikor megjelentünk a nyomtatott sajtóban is, mert minden, ami eddig csak az internet világában élt, egyik napról a másikra bekerült a város összes postaládájába. A Presszó tartalma indexes volt, az Ügykontrollhoz kapcsolódó címlap hangulata és keménysége pedig a HVG-t idézte. A képi világ Kiss Sándor zsenialitását hordozta magán. Szinte minden címlap „botrányt” kavart: érdekes volt például a szemétügy sztori, amely a címlapon úgy festett, hogy egy hatalmas dózer tolta rá a városházára a szemetet, és felülre csak annyit írtunk: Szemét-ügy. Azt hiszem, nem kell elmondanom, milyen reakciókat kapunk a városházától. Mindazonáltal nagyon jó szellemi mozgás alakult ki körülöttünk, mert beszédtémákat adtunk a városnak.

Pethő Imre: – Viszont itt szembesültünk végérvényesen a veszprémi marketinghelyzettel. Rengeteget ötleteltünk, de hiába. Próbálkoztunk mecénásokat gyűjteni, nem  jött össze, úgy tűnt, sikerül szerződést kötnünk egy városi céggel, végül ott is visszaléptek. Volt olyan hirdető, aki azt kérte, hogy azon a lapon, ahol a cége hirdetése megjelenik, ne legyen semmilyen szöveg, inkább csak üres fehér lap, nehogy a leírtakkal azonosítsák.

– Hogyan festett a végidő?

Szaksz Balázs: – Gyakorlatilag az utolsó pillanatig próbálkoztunk. Volt egy ötletünk, hogy Kárpáti Zoltán anyagilag beszáll a lapba, de rájöttünk, hogy nem fog működni, mert teljesen mások az elképzeléseink. Akkor leültünk, és azt mondtuk: vége. Sok minden közrejátszott ebben, a Debreczeni-féle ütközés, a marketingtervek összeomlása, és maga a társaság is új utakat keresett már. Ifjúsági egyesületként indultunk, de idővel persze „felnőttünk”, megházasodtunk, családot alapítottunk, és előtérbe kerültek azok a teljesen természetes anyagi igények és időbeli korlátok, amelyek miatt elfáradtunk, egyre nehezebben jöttek az új ötletek, és nem tudtuk úgy megmozgatni egymást, mint előtte.

Pethő Imre: – Akkor határoztunk a lap megszüntetése mellett, amikor még büszkék lehettünk az olvasottságunkra. A lapot eladtuk Kárpáti Zoltánnak, és egyből elindítottuk a vpress.hu-t, amely korszakalkotó netes vitaoldal volt. A társaság egy része még csinálta azt egy ideig, aztán amikor az is elfáradt, azt mondtuk, pihenünk. Amikor eladtuk az indexet, a pénzt nem osztottuk szét, hanem benntartottuk az egyesületben, és a mai napig ebből az alapból működünk.

– Benne volt a pakliban, hogy ellenszolgáltatás nélkül kifutja magát egy idő után a dolog?

Pethő Imre: – Valószínűleg akkor is véget ért volna, ha a végén bejön pénz. Amikor nagyon kevés csurgott innen-onnan, az is szült vitákat, mert az ember egyszerűen úgy van összerakva, hogy a pénz új szituációt teremt. Egészen biztos, hogy gazdasági vállalkozásként egy más Index Veszprém született volna.

– Ha ki kellene ragadnotok egy legszebb és egy legrosszabb pillanatot a hét évből, mi lenne az?

Pethő Imre: – A legrosszabb az volt, amikor lementem egy szerkesztőségi ülésre, és láttam mindenkin, milyen iszonyatosan fáradt, és megéreztem: közeledik a vége. Egy ideig még küszködtünk, aztán ésszel felfogtuk, hogy ennyi volt , szívvel már nehezebben. A legjobb emlékem a géppisztolyhoz és a baseballütőhöz kötődik, mert abban látszott, hogy fontosak vagyunk csapatnak, és egységet alkotunk.

Szaksz Balázs: – Nekem a lassú halál volt a legrosszabb, az, hogy anyagilag tulajdonképpen megbuktunk. A legpozitívabb élményem nagyon szubjektív, és az első időszakra nyúlik vissza. Rokonokhoz látogattunk Pécsre, majd a hazainduláskor az egyik családtag megszólalt, hogy „holnap akkor munka”. Én visszafordultam, és mondtam: „nem, holnap szórakozás”. Ezt a mondatot soha nem felejtem el.

– Próbálkoztatok az Index, a vpress után még újabb oldalakkal?

Pethő Imre: – Volt egy próbánk a palatinus.hu-val, ahol tudományról és a politikára, gazdaságra tett hatásairól akartunk írni. Kiváló szakemberrel, Szacsky Mihállyal dolgoztunk, de az elképzelés végül nem jött össze. Később foglalkoztunk a civil szféra kommunikációs képzésével, állandóan járt az agyunk, hogy mi módon tudunk értelmeset és maradandót alkotni.

– A Veszprém Portré tekinthető tulajdonképpen az Index Veszprém jogutódjának?

Szaksz Balázs: – A szerkesztőségi gárda nagy részét az indexes munkatársak adják, kapaszkodunk egymásba – de a Portré nem jogutódja a Veszprém Indexnek. A Portrét teljesen a habitusunkhoz és a lehetőségekhez alakítottuk: negyedévente össze tudunk állítani egy számot, igyekszünk értéket felmutatni, és csak kultúrával foglalkozunk.

– Mit tanultatok a Veszprém Index évei alatt?

Szaksz Balázs: – Az Index önkéntes szervezet volt, amelyben az elvégzett munkát az ember a saját hasznára tudta fordítani. Az itt töltött idő alatt mindenki számtalan kihívással találta szembe magát, és ennek köszönhetően kiforrott, kikristályosodott a személyisége. Nekem személy szerint az újságírás finomságainak elsajátítása mellett mást is adott: meg kellett tanulnom koordinálni egy 10-15 főből álló szervezetet.

Pethő Imre: – Az Index nagy iskola volt, néha keserű, de tiszta forrás. Lehet utálni az Indexet, de megkérdőjelezni nem. Értéket teremtettünk a hihetetlen mennyiségű, minőségi, tartalmas, egyedi stílusú írásunkkal.

Szaksz Balázs: – Megtanultuk azt is, hogy az a fajta újságírás, amiben hittünk, gazdaságilag nem életképes. Ez Magyarország, ez Veszprém, a maga korlátaival, lehetőségeivel, de itt kell próbálkoznunk, mert innen nem megyünk el.

– Mennyiben változtatok azóta, csinálnátok ma már valamit másként?

Pethő Imre: – Nekem az tűnt fel és döbbentett meg az archívumot olvasgatva, hogy milyen harciasan álltunk ki az igazunkért, és mennyire próbáltunk gerincesek lenni. Akkor bőrdzsekis, utcai „kemény” gyerekek voltunk, akiknek bármit mondhatsz, akkor se engednek – azóta azért változtunk. Kevesebbet ütközünk, de a mai napig egyenes gerinccel, tisztán vállaljuk, amit mondunk. Ha most megkérdeznék, csinálnánk-e újra olyan újságot, mint az Index, ma is vállalnánk, csak az pénzügyileg mozogna, és más lenne a szerkesztőség rendje.

Szaksz Balázs: – Az Index nagy szerelem volt: a szépség, az önmegvalósítás, a boldogság időszaka. A szerelmen túl – kicsit talán abszurd példával élve – egy sokszereplős házassághoz hasonlítanám, ahol a tökéletességre törekedtünk, és amikor a tökéletesség lehetősége csökkent, meg is szűnt az összhang. Ez a szerelem és kapcsolat nem tűrte a tökéletlenséget. De mivel nagy szerelem volt, a mai napig mindent ehhez mérünk, ez az alap, ez az origó.

 

Bertalan Melinda
Fotó: Babják Tamás

impresszum