A csantavéri terrorista
Bozsik Péter: Az attentátor
2005/08/29

1931. szeptember 13-án egy Matuska Szilveszter nevezetű férfi a biatorbágyi viaduktnál vasúti merényletet követett el a bécsi expressz ellen. A hírhedt merénylő alakja, börtönbe kerülése és későbbi eltűnése hosszú évtizedekig élénken foglalkoztatta a közvéleményt. Bozsik Péter új könyve nem csupán a mítosz posztmodern újrateremtése, hanem egy beteg lélek izgalmas kórképe is, amely az emberi psziché legsötétebb járataiba vezet.

Az attentátor első ránézésre látszólag világos, tiszta munka, a szerző előszava pontos tájékoztatást nyújt a könyv megszületésének körülményeiről és az írói szándékról, az olvasó tehát szinte készen kapott stratégiával vághat bele Matuska Szilveszter történetébe. Ilyen nyugodt magabiztossággal  kezdtem el én is a könyvet, de már néhány oldal után rájöttem, hogy Bozsik kisregénye mégsem könnyen megfejthető olvasmány. Részben valóságos, korabeli dokumentum-elemekkel átszőtt életrajz, részben viszont egy minden ízében átgondolt és elbizonytalanító fikciós regény, amely a Matuska-legenda átfogó, stilizált megragadására irányul.

A regény három különböző szövegtípust variálva, mozaikos szerkezetű felépítésben ered a „biatorbágyi rém” nyomába. Egykori tanúvallomásokból, rendőrségi iratokból és magánlevelekből, valamint Matuska állítólagos álomleírásainak és önéletrajzi jegyzeteinek feldolgozásából áll össze. Néha úgy működik, akár egy krimi: a szövegekből megismerhetjük a bűntény valós elemeit, a tettes személyét, és részint magát a kort is. A századelő világának megteremtésében a kimunkált nyelvezet, a korra jellemző szóhasználat és kifejezéskészlet is jelentős szerepet játszik. Az olvasó izgalmas, és néhol nyomasztó dekektívtörténetet tart a kezében, részese lehet a nyomozásnak, ám végül ugyanoda jut, ahonnan elindult: Matuska alakja továbbra is kiismerhetetlen, a rejtély továbbra is megoldatlan marad. A szerzői szándék következetesen érvényesül: az oknyomozó újságírói attitűd a mítoszt még vaskosabb balladai homállyal ruházza fel, Matuskát pedig most teszi valóban halhatatlan irodalmi figurává.

Érzésem szerint azonban ez csupán a mű egyik rétege. Beszédes az a tény is, hogy író és hőse ugyanannak a településnek, mégpedig a vajdasági Csantavérnek szülötte. Bozsik Péter az előszóban azt írja, hogy mindig is érdekelte Matuska ellentmondásos alakjának kálváriája, illetve a terroristák gondolkodásmódja. Érdekes, hogy e mondata után rögvest a következő szavakat olvashatjuk: „Számomra az írás terápia (is). Önmegismerés. A józan ész megőrzése. Már ha van józan ész.”

Nagy kérdés, vajon Matuskának volt-e józan esze? A könyv erre vonatkozólag több választ is kínál. Egyes elmeszakértők normálisnak ítélték pszichés állapotát, mások éppen ellenkezőleg – degenerált, beteg embernek tartották. Bozsik nem kötelezi el magát egyik vélemény mellett sem, mindössze bemutatja a különféle érveket. A könyvben mindenesetre nagyon fontossá válik a címszereplő alakja, az Önmegszólító biográfiák és az Álommerények jókora teret szánnak Matuska belső világának. A legfontosabb kérdés számomra mindvégig az volt olvasás közben, vajon mennyi helyet foglalnak el a műben az eredeti kéziratoknak tulajdonított jegyzetek, a szerző milyen módon keresztezte őket a saját mondataival, és mindehhez mennyit rakott hozzá az írói képzelet. Persze a lényegen ez talán semmit sem változtat: Bozsik célja nem csupán a mitológia újraformálása, hanem a hőse pszichéjébe való belehelyezkedés is, ami arra utal, hogy komolyan foglalkoztatja Matuska személyisége.

Az álmok és a biografikus szövegek alapján egy sokrétű, bizarr lélek rajza bontakozik ki. Matuska egyszerre őrült és zseni, kifinomult művész és gyilkos terrorista, perverz hajlamokkal rendelkező, szexmániás, narcisztikus lény, aki önmagát vallásalapítónak tartja. Bár a szerző a Twin Peaks-et, David Lynch lidércnyomásos atmoszféráját nevezi meg egyik ihletadó forrásának, engem még inkább Luis Bunuel álomvízióinak szürreális szövetére emlékeztetett néhány Álommerény stílusa, s főként ezeknek a pillanatoknak köszönhetem a saját olvasatomat. A mű engem elsősorban a lélek sötét alagútjaiba vezetett, s Matuska figurája különösen alkalmasnak mutatkozott ehhez a nyugtalanító kiránduláshoz. A könyv mindezen felül különleges narrációs technikájával és kiérlelt nyelvi modorával is kényezteti olvasóját. A csantavéri terrorista újabb, ezúttal értékes művészi attentátot követett el Bozsik Péter meggyőző közreműködésével.

Marcel Proust: Albertine nincs többé

2006/02/15

A „proustomán” olvasóknak a 2006-os év ünnepi esztendő lesz: megkésve bár, de idén februártól végre olvasható magyar nyelven a legendás regényfolyam hatodik kötete.

 

Gyakran sajnálkozom, amiért Marcel Proust klasszikus műve a mai napig nem hozzáférhető magyarul teljes egészében. Hogy nehezen fordítható regény, abban sohasem kételkedtem, de a szerző halálától számított bő 80 évet elegendő időnek találtam egy jó magyar fordítás elkészítéséhez. Most azonban az új kötet utószavából kiderül, hogy a probléma nem csupán a fordító nyelvi erőfeszítéseiből ered.

Persze Az eltűnt idő nyomában itthon talán nem is emelkedett olyan kultikus szintre, mint például a másik két megkerülhetetlen modern íróhérosz, Joyce és Mann életműve. Nyugat-Európában például jóval nagyobb értelmezői kultusza van, nálunk – érzésem szerint – mindig az Ulysses nyert az Eltűnt idővel szemben. Hatása mégis óriási és jól nyomon követhető a magyar irodalomban, oldalakon át indázó hosszú mondatai, pillanatokba merevített bergsoni idősűrítménye, a psziché mikrorezdüléseit megragadó lélekelemzés nélkül nem írnánk ma úgy, ahogy, elég csak Nádas hangnemére, nyelvhasználatára gondolni.

Marcel Proust 1922-ben halt meg, hosszú éveken át tartó tüdőbetegségben. Életrajza közismert: az arisztokrata körökben  forgolódó gazdag és beteg fiatalember, akinek mindössze néhány rövid szövege jelent meg addig nyomtatásban, egyszer csak elszigetelte magát a külvilágtól, s haláláig dolgozott fő művén, amely aztán az európai irodalom egyik sarkköve lett. Bezárkózott szobájába, s ágyában, akár egy hálóját szövögető konok pók, utolsó percéig szöszmötölt ezen a hatalmas szövegen. A hét kötetre tervezett nagy mű utolsó részei kéziratban maradtak, ezzel óhatatlanul nagy feladat elé állítva az utókor filológusait. Még a nyolcvanas években is viták dúltak a hiteles szövegváltozatokat illetően, nem csoda hát, hogy a magyar nyelvre ültetés is jócskán megkésett.

Talán megérte várni. Részben most már biztosak lehetünk abban, hogy a kezünkben tartott könyv megfelel a szerző eredeti célkitűzéseinek, ezt hosszú évtizedek komoly francia irodalomkutatása garantálja, részben pedig, mert a harmadik kötet óta Proust megváltozott, szerintem előnyére. A Swann és a Bimbózó lányok még Gyergyai Albert vitathatatlanul bravúros, ámde kissé édeskés ízű, tizenkilencedik századi modorában fogant, a folytatás viszont Jancsó Júlia kitartó munkája révén határozottan mai szöveg lett.

De ne legyenek illúzióink, ma ugyanis Proustot olvasni aligha lehet büntetlenül. Aki belevág, annak számolnia kell azzal, hogy környezete baljós pillantással kezdi méregetni, s hacsak nem francia szakos egyetemista, legalábbis fanatikus szépléleknek bélyegzi majd.

Én mégis népszerűsíteni szeretném. Amikor az első kötetet olvastam, egyenesen beleizzadtam, s bevallhatom, akkora hatással volt rám, mint azóta semmilyen más prózai mű a világirodalomban. A regény híres narrátorának segítségével értettem meg, hogy a szenzibilis idegrendszer, amelyet addig bűntudatosan rejtegettem, egyáltalán nem jellemhiba, hanem a természet pazar ajándéka. Általa olyan valóságot ismerhetünk meg, amely mindörökké ismeretlen terület marad a reális világban élők számára, s ehhez a látásmódhoz Marcel Proust regényerdeje fontos támasznak bizonyulhat.

Aki őrülten féltékeny, halálosan szerelmes, vagy fixációs komplexusokban szenved, netán szomorú lesz a múló idő könyörtelen pusztítása láttán, és eksztázisba kerül egy kellemes dallam hallatára, romantikus bóvlik helyett vegye kezébe legalább egyszer a könyvet. Ha nem is érti majd, miért vitatkoznak róla napjainkig az irodalomprofesszorok, esetleg néha unná a múlt századi francia szalonélet aprólékos bemutatását, szégyen nélkül saját karakterére találhat Proust regényében.

Kóstoljuk meg a Madeline-süteményt, hallgassuk meg a Vinteuil-szonátát!

Legyünk csak bátran érzékenyek!

 

Láthatatlan remekművek – 29. rész
2008/03/27
Miroslav Krleza: Filip Latinovicz hazatérése

Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik néhány páratlan alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek vagy kihulltak a kánonból, vagy különféle okokból ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Amikor mi, magyarok nyaranta Horvátországban pancsolunk az Adria partján, valószínűleg nem gondolunk a horvát irodalomra. Én sem henceghetek azzal, hogy ismerem. Mi több, korábban kimondottan idegenkedtem a Balkántól. Idén nyáron lesz három éve annak, hogy egy kis horvát üdülőfaluban, Vinjeracban töltöttem el hat napot, ekkor jártam Zadarban is. Az ottani hangulat a Balkánnal kapcsolatos sötét elképzeléseim átértékeléséhez vezetett, hiszen nekem a legrövidebb út egy nemzethez az adott náció irodalma. A horvát falu és Zadar – azaz az adriai hely szelleme – felkeltette az érdeklődésemet a horvát, s tágabban vett Balkán irodalma iránt, de azóta sem sikerült olyan könyvre bukkannom, amely egyszerre elégíti ki a horvát identitás iránti érdeklődésemet, nyelvi kalandban is részesít, miközben izgalmas, önmagam háborúságaira is vonatkoztatható, megtermékenyítő alkotás egyszerre.

Nemrégiben Scheinék irodalomtörténete felhívta figyelmemet Miroslav Krleza első regényére, amely 1932-ben született, Filip Latinovicz hazatérése címmel. Vonzott, mert művészregény, amelynek festő főhőse elveszve bolyong szülővárosában, érdekelt benne a balkáni világ vagy a régi monarchia atmoszférája, s ha ez még nem lenne elég: az is olvasásra buzdított, hogy magam is horvát származású vagyok, s a regényhős nevében a nevemet viseli: Novics – Latinovicz.

Krleza kétségkívül a huszadik századi modern horvát irodalom megteremtőjének tekinthető, ez a kötet pedig akkoriban revelációnak számított. Ugyanazt a feladatot hajtotta végre, amit Joyce vagy Mann Nyugat-Európában, azaz megújította hazájában az irodalmi nyelvet, létrehozta a közép-európai modern ember dilemmáit, súlyos kérdéseket vetett fel. Persze igazából horvát nemzetről akkoriban aligha beszélhettek. Krleza regénye is sokkal inkább hasonlít Musil A tulajdonságok nélküli emberéhez, amely célját keresi a soknemzetiségű, roskadozó, kaotikus Monarchiában. Engem a könyv azonban mégsem a történelmi horizont, hanem a regényhős zavarodott ődöngése miatt érdekelt.

Filip festőművész, aki negyvenévesen hazatér szülővárosába, Zágrábba, ahonnan annak idején szinte kamasz fejjel távozott, mert anyja egy átdorbézolt éjszaka után kidobta. Filip visszatér anyja birtokára, Konstanjevecbe, abban reménykedve, hogy a nyugati utazásai során szerzett világunalmára szülőföldjén gyógyszerre bukkan majd, és festői pályafutása is megújul, azaz végre sok éves hányattatás után önmagára talál. Ehelyett azonban egy zűrzavaros, szürke vidék fogadja, a „pannón mocsár” , ahol minden cél, haladás, józan ész és nemes érzés megfeneklik. Művészi megújhodása sem következik be: furcsa, fárasztó tétlenségben telnek napjai, nem képes festeni, és egész lénye, művészi tehetsége megkérdőjeleződik. Végül beleszeret egy Bobocka nevű, kétes erkölcsű férjes asszonyba, de a helyi emberi viszonyok megakadályozzák abban, hogy ez a kezdettől kudarcra ítélt, furcsa kapcsolat beteljesedjen. A regény legizgalmasabb fejezeteiben Filip belső monológjával, önkínzó gondolataival találkozunk, melyeket egy görög származású odatévedt idegen úr, Kyriales kijózanító szólama ellenpontoz, aki könyörtelenül ráébreszti hősünket élete hazugságaira, és úgy általában a létezés nevetségességére, tragikumára. Filip idealista elképzelései és művészetről vallott emelkedett nézetei, illetve önmagáról alkotott hazug képzete Kyriales materialista, könyörtelenül őszinte szavaival és mizantróp jellemével szemben menthetetlenek. Nincs orvosság, csak az újabb menekülés, az elutazás. A hős belebukott saját életébe.

Krleza regénye éppen abban az élethelyzetben talált meg engem, amikor pontosan efféle kérdések foglalkoztatnak. Hogy mi az én identitásom is valójában, önmagamban, bennem és a mások szemében, és ki az, aki szövetségesem lehet a megértésben. Ilyen és ehhez hasonló kétségeket ébresztett bennem a kötet, miközben az egész közép-európai identitás problémáira is rávilágított. S ennél több aligha kell. Talán még az, hogy a szerző polcomon rejlő elbeszéléseit is elolvassam.

 

Novics János

impresszum