Aki nem tud, az ártalmatlan
A tudatlanság kora
2006/11/21

Modern rabszolgatartó provincia, ez is a mi hazánk. A gyerek, aki nem akar tanulni, maradjon csak tudatlan. Ne tanuljon, ne gondolkozzon, és persze ne is tudjon. Többet semmiképpen se, hanem csak annyit vegyen magára, amennyiről azt gondolja, hogy egyszer szüksége lesz rá.

Hagyjuk meg a hitében. Mert azt hiszi, hogy ennyi elég az emberi létezéshez – az önmagát kibontakoztató, a világ sokféleségében lubickoló és feloldó boldogsághoz, vagy az átokkal és szerencsétlenséggel megvert boldogtalansághoz. Így könnyebb eligazodni a világban. Tudás nélkül. Az lesz az állása, ami adódik, annyiért, amennyit fizetnek. Aztán vehet hitelre bármit, és dolgozhat, amíg törleszti a részleteket a világ végezetéig. Hallgathatja és nézheti a zajos világ médiacirkuszát, amelyben elhitetik velük, hogy ő fontos, hogy érdekeset, igazat, szépet hall, és legalább olyan boldog, mint a reklámban mobilon csivitelő mosolygós családfő.

Elhitetik vele, ha vesz, ha szerez, ha részt vesz, ha szavaz, ha felvonul, ha levonul, ha mikrofont dugnak az orra alá, és ha márkás cuccokba bújtatják, akkor ő él, és izgalmas. Elhiszi, ha autót gyújt fel, vagy ajtót tör be, akkor valaki, aki számít. Pedig unalmas csupán, mint a szórakoztató plazmák vagy az egzotikus utazások. Egyik a másikra kicserélhető. Megszülhető és eltemethető. Elfogadja olyannak a világot, amilyen. Akár utcára vezetik, akárha elhitetik vele, hogy tök mindegy, mit csinál reggel, délben, este

Elhiszi, hogy az egész világ hazug, és tőle függetlenül olyan, amilyen. Legalább nyugton marad. Elhiszi, hogy polgár, és ez a világok legjobbika, pedig tűzzel menne a világnak.

Higgye is csak el. Mert aki nem tud, az ártalmatlan. Ámen.

 

Várnai L.

 

Magyarország nekem nem pálya!
Magyar diplomával Cipruson
2008/02/13

Egyetemen, főiskolán tanulni komoly anyagi áldozatokkal jár, nem beszélve az energia-befektetésekről. De vajon megtérül-e a sok éves invesztálás, vajon mi van azokkal, akik a felsőoktatásból kikerülve pályakezdőkké válnak? Két évvel ezelőtt magam is pályakezdő voltam, majd pályaelhagyó lettem, és mára már az országot is elhagytam. Magyarország nekem nem pálya!

Mint minden frissdiplomás, lelkesen vágtam bele a munkakeresésbe, professzionális életrajzommal jelentkeztem álláshirdetésekre, regisztráltattam magam fejvadász cégeknél, bevetettem összes potenciális ismerősömet. Semmi. Kommunikáció-művelődésszervező végzettségemmel jelentkeztem asszisztensnek, kommunikációs munkatársnak, értékesítési munkatársnak, kapcsolattartónak, közművelődési szervezőnek, közművelő-szakembernek, oktatásszervezőnek, több tucat akárkinek, aki dolgozik, és pénzt keres. Általában túlképzettnek bizonyultam, de a probléma leginkább a (többéves) munkatapasztalat hiánya volt. Vagyis az, hogy nem dolgoztam, hanem tanultam.

Az összes A-terv kipipálása után a B-terv lett a nyelvtanulás. Pályakezdőként anyagi juttatásban nem részesültem, de arra volt lehetőségem, hogy nyelvi képzésre és nyelvvizsgára támogatást kérjek a munkaügyi központtól. A diplomaosztást követő évben egy cég alkalmazott, hat hónap munkaviszony után azonban létszámleépítés miatt megszüntették a szerződésem. Mert nekem volt a legkevesebb munkatapasztalatom.

Úgy egy évvel ezelőtt telt be az a bizonyos pohár. Olyasmi érzés ez, mint amikor már tényleg minden mindegy, amikor már rosszabb anyagi helyzetet nem tudsz elképzelni, amikor több sajnálkozó arcot magad körül már nem bírsz elviselni. Amikor századszor teszik fel a kérdéseket: Miért tanult ennyit? Akar a következő öt évben családot, gyerekeket? Fel tudná sorolni a rossz tulajdonságait? Miért gondolja, hogy Ön alkalmas arra, hogy (itt és itt) dolgozzon? Önnek megfelel a minimálbér?

Végül, a századik elutasító válasz, kudarc után elpattan az utolsó cérna, és nincs más megoldás, mint menni. Jó messzire. Oda, ahol elolvassák az életrajzod, nem számítasz túlképzettnek, sőt lehetőséget kapsz arra, hogy dolgozz. Így kerültem – baráti segítséggel – Ciprusra, ahol a helyi Intercontinentalban egy éves munkaszerződést kaptam. A magyarországi diplomámmal. A munkaügyi központ által 90 %-ban támogatott angol középfokú nyelvvizsgámmal. Cipruson fizetek adót és társadalombiztosítást – a ciprusi államnak.

A felsőoktatásban történt változásokról szóló cikkeket olvasva sokszor megfordul a fejemben, hogy talán nem azt kellett volna tanulnom, ami igazán érdekel, hanem jogász vagy ügyvéd szakra kellett volna jelentkeznem. Talán akkor Magyarországon is boldogultam volna, és nem kellett volna elhagynom azt az országot, ahol születtem, ahol a barátaim és a családtagjaim élnek.

Sosem gondoltam volna, hogy külföldön fogok élni, azonban egyelőre – rendkívül kedvező munkabérem miatt – nem tervezem a hazatérést. Nem mártírnak tartom magam, hanem szerencsés embernek, mert volt lehetőségem eljönni, és talán egyszer lesz lehetőségem hazamenni.

 

Juzy

 

Nyálas szotyihéj a hajban
Avagy miért szoktam le a focimeccsre járásról
2008/02/22

Hogyaszongya itt a tavasz, dagad a … izé, a zenbéegy, tyuhajj, kezdődik a bajnokság! Fociról leszen itten szó, ugyanis hétvégén rajtol a labdarúgás hazai változata, amelynek honi csúcsát enbéegynek nevezik. Lesz itt minden, hondurasi gólvágó, kétszáz kilométerre költözött csapat, és persze jön föl a Fradika is, mint a talajvíz.

Persze ennél sokkal fontosabb dolgok is megmozgatták a héten kis buksimat, hogy csak néhány példát említsek meg: itt van az új európai állam, Koszovó és az ő helyzete. Persze erről már megírt a szemfüles kolléga a nagytestvérnél mindent, amit meg lehetett itt. A másik érdekes dolog számomra az a végehossza mellé- és elbeszélés, ami kampány címen folyik ma itthon. Gondolok itt a népszavazás igenjei és nemjei melletti pro és kontra „megalapozott” és kikezdhetetlen érvekre. Biztos csak nekem tűnik úgy, hogy valójában az egész népbutítás nem szól másról, minthogy éppen ki hasít nagyobbat – egy remek képzavarral élve – a húsos fazékból. Persze a megoldást már szintén lelőtték, annyi vigaszom van csupán, hogy ezt mi tettük meg.

Marad tehát a foci.

Múltkoriban olvashattunk egy kissé cinikus, de alapjában véve lelkes írást arról, hogy végre gólt lőttünk a tótoknak. Éljen, ennek örülhetünk – ugyanis lassan tényleg ott tartunk, hogy örülhetünk minden apró sikernek, amit a foci hazai változata jelent a megmaradt kevés itthoni fanatikusnak. Azért nem kell megijedni, nem kezdek elhomályosuló tekintetű múltidézésbe, hogy jaj, emlékszem, Jagodics Zoli így, meg Kiprich Jóska úgy. Az a nagy büdös igazság, hogy ezen már túlvagyok, és félek bevallani, de egyszerűen már nem érdekel az egész.

Sőt, tulajdonképpen nemcsak a magyar, hanem a külföldi sem hat meg. Több hónap után szerdán megnéztem a tévében egy meccset, és rá kellett jöjjek, hogy nem emlékeztem rosszul, és pontosan azt kaptam, amit vártam. Vagyis csúnya férfiak még csúnyább hajkoronával rohangáltak a pályán, de arra gondosan ügyeltek mindeközben, hogy nehogy véletlenül gólt rúgjanak. Tulajdonképpen semmi sem változott a 2006-os vébé óta. Persze az olasz focitól ne is várjunk bármi mást, mint divatos sérókat, arcszőrzetet és minimális erőkifejtést igénylő célfutballt. Ettől az Arsenaltól meg egyáltalán nem voltam hasra esve, de hát biztosan rossz napjuk volt.

Na, de térjünk csak vissza a Pannon-teknőbe. Olvasom a fogadkozásokat, az edzők értékelését a téli felkészülésről. Nyilván irigylem kicsit szegény lesajnált és sokat bántott focistáinkat, hogy az itthoni, egyébként nem is túl kellemetlen tél elől Török- meg Horvátországba mehettek edzőtáborozni. Oké, nyilván végigcsináltak egy fizikailag megterhelő felkészülést, ami elismerésre méltó, de komolyan felmerül bennem a kérdés, hogy ki az az elmebeteg, aki egy csapatnyi hülyegyerek osztálykirándulását pusztán passzióból évente többször kifizeti?

Nyilván mások a léptékek és az anyagi lehetőségek, de amíg egy „Bekem” öltönyben beszél hülyeségeket – ráadásul idegen nyelven, angolul… –, és sztájliszt próbálja emberi formába önteni, addig itthon csak plázákban találkozhat az ember a legutolsó suttyó divat szerint felöltözött „sportemberekkel”. Szóval értük én nem tudok lelkesedni, tehát egyrészt ezért sem érdekel a dolog.

És akkor elért a megvilágosodás, hogy miért nincs nekem ehhez semmi közöm már. Meccsen nem voltam ezer éve – na jó, tavaly kimentem a Fradi-Nyíregyházára (de minek?) – és tulajdonképpen nem is hiányzik az ottani miliő. Ugyanakkor többször elmerengtem azon, hogy vajon Angliában például miért járnak meccsre az emberek, miért van mondjuk harmincezer néző egy – megkockáztatom a magyar bajnokik színvonalán álló – angol másodosztályú meccsen is, és arra jutottam, hogy a közeg más. Nincsenek rosszindulatú újságírók – he-he –, de nem is ez a lényeg, és nem is meccs maga, hanem a társas interakció.

Valami pszichológiai műben olvastam, hogy sok embernek naponta bizonyos számú szociális simogatásra van szüksége ahhoz, hogy jól érezze a bőrében magát, és ezt elsősorban hasonlóan gondolkodó emberektől kaphatja meg. Nos, hát egy futballmeccs pont alkalmas erre. Vizuális élményt izzadtan rohangáló és nagyokat köpködő férfiak nekem nem okoznak – maximum, ha piros-sárga mezben teszik ezt a zöld gyepen a kék ég alatt fekete stoplisban –, így talán logikus a következtetés, hogy a hőn áhított szociális simogatások gyűjtőterülete a stadion. Ahol ezeket a simogatásokat kulturált körülmények között lehet begyűjteni, ott sokan vannak a stadionokban, ahol rohadó betonvályúban nyálas szotyihéjjal a hajamban tudom ezt megtenni, ott kevesen. Ilyen egyszerű ez.

Szociális simogatást viszont kaphatok máshol is. Ha szükségem van rá egyáltalán…

döbrögi

impresszum