Forncsorfrász I.
2003/01/07

 

Foncsorfrász

Mintha azt mondanád, facsari, esetleg felfokozottabb érzelmi tónusban: szarifacsari. Pedig hát a foncsor maga a blokád. A világ megfelezése. Ráadásul a világ visszaadásának illúziójával.

A foncsorozott üveg a tükör. Az üveg, amelyen ahelyett, hogy átlátnál, visszaköszön az innenső oldal. Pedig kétséges, hogy mindig azért bámulunk a tükörbe, mert a kerek-egésznek ezen felére vagyunk kíváncsiak. Erre döbbenhet rá, aki észreveszi: na, most kap frászt a foncsor, a talmi ragyogás hold-hidegén mégis egy igazi napfolt forró árnyéka kínál pengevékony átlátást a túlsó oldalra.

Milyen egyszerű elhessenteni a kísértést: óh, az csak egy elhanyagolható tükörhiba. Ez igenis foncsorfrász. Amikor felvillan az evilágiság hibája; a hiba, ami a bagatellizált karcolás helyett maga az egész csúszós és sima foncsorfelület. Látszik is ez minden tükör hátán. Nagy, seszínű kietlen sivatag üvegre feszítve. Ugye, milyen mély a különbség a kietlen és a kies között? A foncsor attól kap frászt: kiderül az igazság. A lényegesnek mutatkozó felszín sekélyessége szembe szökik; az ismétléses körforgás ellenében létezik kitörési pont, a zárt helyett a nyitott, az egyszerűsítésekhez képest a finomabb és türelmesebb kíváncsiság. Ez olykor szemlélődés, de inkább együttérzés és áldozatkészség vagy felelősség.

A bizonytalanok attribútuma a tükör. Aki tud, aki hisz, attól frászt kap a foncsor. Most még bizonytalan vagyok: lám hallatszik is a vékonyka foncsor-réteg zizegése. De ha azt mondom: jelen, akkor inkább tudni és hinni akarom azt, ami igaz, azt, ami szabaddá tesz

 

Foncsorfrász V.
2003/02/06

A szél haja

A „szél haja” csodálatos kifejezésével J. Rousselot egy versében találkoztam először. Rabul is ejtett. Ott, az öreg francia a felette könnyű hasonlataként használja, számomra mégis sokkal több lehetőség villan elő. Érdemes szemezgetni közülük.

Látom a nagy szél-allegória maszkját. Most, a maszkabálok idején, a viselője az egyik vezérszereplő a karnevál fővárosában, Velencében. Gömbölyödőn felfújt pofáján, csücsörített száján a derű, mint tünékeny sugárnyaláb iramlik. Haját saját maga bodorítja felhőrengeteggé. Látható, itt az álarcon, a figura tépett gallérján, köpenyén is, ami a figyelő elől is elillan: foncsorfrász. Egy foncsorfrász, hogy felhőként látható a szél haja.

És mi van, ha ez a maszkra feszített kumulusz amolyan giccsesen élénk lökött, a XVII. századi zaklatottság felszínessé laposított torzítása a szél hajának?

Mi van, ha a szél hajába keverednek a hópihék, a böjti szelek vagy a Medárd pora és homokja? Mi van, ha ez a levegőtől lobogó, térbeli cirka-firka hálózza be az őszi leveleket, karmolja fel az avart a ligetekben, az erdőkben?

Így, a farsangban, úgy hullámzik a szél haja, hogy vadregényes, vad-romantikus szagokat, illatokat is felkap és elejt. Gyakran jön a szél. Ami csak egyszer is a hajába akadt, az orrodban ocsúdik fel: áporodottan vagy dermedtségéből üdeségére csodálkozva. Felötlik a szél hajából a bálok szilánk-sokaságú foncsorfrászaként: a kalóz lehelete, az ázott vitorlák zúgása, az édes, lágy vizek párája, a rekkenő augusztus gyanúja a fagyos szalonnában, a fenyvesek gyantája, a lápi nádak fanyar buga-pora.

Lobog és hullámzik a szél haja.

Tűz alatt és víz felett.

 

Foncsorfrász XXI.
2003/05/27

Az istennő színei

Ha azt mondom: Afrodité, a tiszta szerelem lelke és teste bizsereg, sőt sajdul a levegőben. A ligetek fácskái alatt hűvös források ízeit idézik a szertelen és könnyű szelek. Megkísért Hamvas Béla bűvös látomása, hogy furcsamód Rómeót akkor sorolja be eszementnek a laikus fáma, amikor Júlia igézi meg.

Afrodité tiszta, mégis szenvedélyfűtött nevetése mindig annak ragyog fel, aki gondol rá.

Ha azt mondom: Vénusz, a szépsége másodvirágzásának is végjátéka körül örömködő szajha képe rémlik fel a bordély szegletén. Örömszerző ugyan, de unatkozik. Unja a sok kéjencet, akik Róma alkonya óta a rokokóig, aztán tovább is csak az óaranyfényű üzekvést kérték tőle. Unja, de vétke mégis az, hogy folytatja, űzi a mesterséget. Templomai romba döntve, a kuncsaftok is mind röhögnek rajta, miután sietve megüresedhettek, de ring, egyre ring a döglött-piros közepén.

Micsoda foncsorfrász. Egyazon remegésnek két színe. Mintha az épp csak elmúlt Bika-jegy jelképes totemállatának két szarva más-más színe lenne az. Az egyik az égre mutat, akár loboghatna is egyetlen lángjával, mint a néhai szent tüzek élő maradéka. A másik szarv letörve. Vérzik a hajszolt tehénszerző csaták nyomán.

És a bika jött. Ereje még fél szarvval is elsővé emelte, átporoszkált a réten, a mezőn, keresztülvágott bozóton és sötét erdőn.

Többnyire lomha, mert tudja: győzni jött. Aztán elüget mellettünk. Szemében meg kéne látni Afroditét. Mikor elhagy a tavasz ura, rá kellene eszmélni: Vénusz haldoklik, Afrodité az édes a gyümölcsben.

 

Ibna Zimut

impresszum