Marokházi Csabáné Katával, a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark állatgondozójával beszélgettünk családról, munkáról, valamint az emberek és állatok közötti viszonyokról, szabályokról.


– Miért választotta az állatgondozói hivatást?

– Keresztszüleim Pápa mellett laktak egy faluban, a nyaraimat általában ott töltöttem náluk. Természetesen tartottak állatokat,  azt hiszem, tőlük tanultam az állatok iránti tiszteletet. Evidens volt, hogy mezőgazdasági iskolába fogok menni, azért is, mert akkor Pápán volt ilyen intézmény. Ott egyik iskolatársam a veszprémi állatkert ösztöndíjasa volt, és én is bejártam vele mindig. Úgy gondoltam, egyszer itt fogok dolgozni, tehát tudatosan készültem erre a pályára, vonzottak az állatok. Mivel nő vagyok, elhatároztam, hogy ha lesz családom, csak azután leszek gondozó, ha a gyermekeim már megnőttek. Szerintem ezt a dolgot csak így lehet művelni, mivel teljes embert kíván.

– A családjának mi a véleménye a munkájáról?

– Most már mondhatom, hogy az állatkert az első családom. Lehet, hogy sokaknak furcsának tűnik – de felnőtt gyerekeim vannak, a férjem ugyanazt az iskolát végezte, mint én, mindenki állatszerető, így támogatnak. Nélkülük nem vihetnék haza egy állatot sem, mert olyankor mindenkinek felborul kicsit az élete. Nélkülük nem menne.

– Miből áll egy napja az állatkertben?

– Elég sokrétű a munkánk. A látogatók nagy többsége azt képzeli, nekünk csak az a dolgunk, hogy egész nap az állatokkal legyünk és szeretgessük őket, holott ez messze nem így van. Reggel bejövünk 7 órára, megnézzük, minden jószág rendben van-e, mert éjszaka bármi történhet. Utána zajlik a reggeliztetés, kitakarítjuk a kifutójukat, kijönnek az állatok, és ha egy kis idő még marad, foglalkozunk velük. Ez jó értelemben vett tréning, tehát nem cirkusz. Jelenleg a csimpánzokkal foglalkozom, így például ha szeretnénk altatás nélkül megszúrni őket, sok más dolog mellett a tréning során erre is rávehetők. Réveszem őket arra is, hogy például nyújtsák felém a kezüket és a lábukat, vagy kinyissák a szájukat, hogy a fogaikat meg tudjuk nézni. Ezekkel az állatorvosnak is segítünk, és jó a jószágnak is, mert nem kell altatni. A foglalkozás utána kimennek, kitisztítjuk a  belső kifutókat, majd figyeljük az egymás közötti viselkedésüket – ez főleg csapatállatoknál fontos. Ezután előkészítjük ételüket, ebédeltetünk, és minden kezdődik elölről. Mindezeken túl kommunikálunk a látogatókkal, akik soha nem a biológiára kíváncsiak, hanem az állat és az ember viszonyára, főleg a csimpánzok esetében.

– Több állatot is nevelt otthon. Milyen tapasztalatai és élményei vannak pótszülőként?

– Többek között neveltem mókust, ormányos medvét, mosómedvét, rókát, páviánt, huszármajmot, szibériai tigrist, két tevét, vadmalacokat, őzet és egy picit fekete párducot is. Fontos, hogy csak akkor nevelek, ha a mama nem képes rá – soha nem vesszük el tőle. Hatalmas élményt ad, de ügyelni kell rá, hogy ne embergyereknek, hanem állatgyereknek neveljük, mert ha nem ezt tesszük, akkor viselkedési problémákkal fog küszködni, amikor visszahelyezzük a társai közé. Mindig kihívásnak számít, hogy megfejtsük, miért ilyen a jószág, mit akar, és dönteni kell. Vagy jól döntök vagy rosszul, de eddig nem volt olyan állatom, akinek bármi viselkedési problémája lett volna a későbbiekben. Amikor nevelek, kizárok mindent, a lakásomba a közvetlen családtagjaim jöhetnek csak be. Minél kevesebb emberhez szokik, annál jobb. Sajnos az ember kicsit önző – erre jó példa, hogy ha meglátsz egy kiskutyát, azonnal odamész megsimogatni. A kutyát soha nem kérdezi senki, hogy akarod-e, hogy megsimogassalak? Ezt a fajta szeretetbombát ésszel kellene párosítani.

 

A nevelési folyamatot úgy kell elképzelni, mint egy kisgyereknél. Először kétóránként kell etetni éjjel-nappal, aztán háromóránként, és így csökkentve rászoktatni arra az ételre, amit éppen ő eszik. Ugyanazokat a hangokat próbálom utánozni, mint amit a mama tesz, ugyanúgy próbálok viselkedni, mint a mama, így néha néznek rám bután, hogy kicsit akcentussal beszélek, nem értik, amit mondani akarok. A folyamat végén pedig csak fokozatosan lehet leválasztani az állatot. Először elhozom a kifutóban lévő állatokhoz rácson kívülre, majd próbálunk olyan jószágot kiválasztani, aki kicsit barátságosabb, és azzal összeszoktatjuk. Így megy ez először egy órát, aztán két órát..., és mindig többet. Hosszú folyamat, nem lehet a szoptatás lezárása után azonnal visszahelyezni a társai közé.

– Melyik állatot volt a legemlékezetesebb otthon nevelni?

– A legnagyobb kihívás talán a szibériai tigris volt. Ő egy kihalófélben lévő faj, természetben 500 példány él, állatkertekben körülbelül 2500. A legnagyobb macskafaj a világon, így mindkét okból komoly kihívás volt. Talán az ő nevelésénél tartottam leginkább, hogy mennyire fog jól sikerülni, de aki járt már az állatkertben, láthatja, hogy Szása már  250 kilogramm körüli jószág, már udvarol a lányoknak, így szerencsére a munkám ebből a szempontból sikeres volt. Amikor meglátogatom, odajön, üdvözöl, majd jelzi, hogy jó hogy voltál, de én ide tartozom. Véleményem szerint ez a csillagos ötös eredmény. Amikor otthon nevelem az állatot, külön szobában alszom vele, megvan mindenkinek a maga kis helye. Aranyos volt a tigris, amikor úgy gondolta, hogy a mama mellett sokkal jobb és kényelmesebb lenne... Amikor lekapcsoltam a villanyt, a sötétben már csak azt lehetett hallani, hogy valami szuszog a nyakamnál, ugyanis a lépései olyanok, hogy nem lehet észrevenni. Éjszakai állat révén úgy gondolta, kelnem kellene, vadászni kell indulni. Ilyenkor próbált felébreszteni, ha nem reagáltam, akkor beleharapott abba a részembe, ami a takaró alól kilógott. Ezt egyébként finoman tette, nem járt nagy sérülésekkel.

– Kitől kap szakmai segítséget?

– Az elmúlt 17 év alatt sokféle jószággal dolgoztam. Mondhatom, hogy itt élek az állatkertben, tehát elég sok mindent megfigyelhetek. Amikor nevelek, akkor felhívom azokat az embereket Magyarországon vagy éppen külföldön, akik már csináltak ilyet, és az egészből összegyúrok valamit, és amiről úgy gondolom, hogy ez jó, azt úgy teszem. Tudok levelezni külföldi vagy hazai kollégákkal folyamatosan.  A sokadik állatnál az ember már tudja, mikor mit kell tennie.

– Meg tudná fogalmazni, mi a munkája szépsége?

– Aki állatokkal dolgozik, abban legyen hatalmas alázat az állatok, és hatalmas tisztelet a törvényeik iránt. Beszélhetünk itt csimpánzról, tigrisről vagy éppen mókusról, amit te teszel vele, azt kapod vissza. Például hatalmas dolog, amikor a csimpánzok csapattaggá engednek válni. Egy más lénnyel kommunikálni vagy éppen azt mondani, hogy te ide tartozol, nagyon szép dolog, de ugyanakkor veszélyes játék is. Mindig arra kell koncentrálni: úgy legyél csapattag, hogy ne avatkozzál az életükbe, ugyanis akkor rossz dolgot teszel.

– Soha nem volt Önben félelem?

 

– Sokan felteszik ezt a kérdést, de ha tiszteled a törvényeiket, akkor az állatok is tisztelik majd a tiédet. Az állatgondozás nem bátorság, hanem ész kérdése. Bizonyos helyzetekben mindenkiben kell lennie egyfajta egészséges tartásnak a jószágtól, mert akiben nincs, az nem ide való.

– Mi a véleménye a látogatókról?

– A látogatóért is felelősséggel tartozunk. Értük van az állatkert, ha ők nem lennének, az állatkert sem működne. Sajnos néha figyelmeztetni kell őket, hogy miként viselkedjenek. Az emberek a szeretetüket azzal próbálják meg kifejezni, hogy etetik a jószágokat. Ez nem jó, mert egyrészről szigorú takarmányozási rend működik az állatkertben, így ezzel csak ártanak a jószágnak; másrészről állategészségügyi szempontból sem helyes. Ilyenkor balesetek is előfordulhatnak, mert hiába figyelmeztetem a látogatót, hogy ne nyúljon be a ketrecbe, mivel az aranyos, kedves jószág harap is. Azért az utóbbi években sokat javult a látogatók viselkedése. Nagyon sokat kérdeznek, ami jó dolog.

– Van olyan állat, amelyikkel a legszívesebben foglalkozik?

– Több is van, de a szívem csücskei az emberszabásúak, és azon belül a csimpánzok. A véletlen alakította úgy, hogy velük foglalkozom, mert amikor ide jelentkeztem, akkor három helyre volt felvétel. A régi állatkertben „lent” volt majdnem az összes majom, és az akkori direktor mondta, nézzem végig az állatkertet, és döntsem el, hol szeretnék dolgozni. A kapu mellett a csimpánzok kint voltak a kifutóban, és elkezdtek velem kommunikálni, így nem mentem tovább. A csimpánzok mellett nagyon szeretem az elefántokat. Szeretnénk az állatkertbe elefántot, és remélem, hogy a támogatók segítségével ez meg is valósulhat. Nem vagyok ezzel az álmommal egyedül, a veszprémi emberek is vágynak rá.

– Ha erre a pályára készül valaki, mit tanácsol neki?

– Nem könnyű pálya, ezt gondolja végig! Legyen ez a hobbija is, mert nagyon sok lemondással jár, de megéri. Ha az alázat és tisztelet nincs meg valakiben, akkor felesleges belekezdeni. Legyen példaképe, mert az viszi előre. Az válik jó gondozóvá, akiben van valami plusz. Tanulhatok rengeteget, hogy az állataimról sokat tudjak, de ha nincs bennem valami többlet – amire szerintem születni kell –, akkor nem fog működni, és az állatok azonnal észreveszik.

– Önnek ki a példaképe?

– Ha már csimpánzokról beszélünk, nekem egyértelműen Jane Goodall. Nagy álmom volt sok évvel ezelőtt, hogy találkozzak vele személyesen. Akkor még nem volt hihető, hogy egyszer Magyarországra jön, de azóta négyszer találkoztam vele, az összes könyvét névre szólón dedikálta, beszélhettem vele, ülhettem mellette. Nagy álmom, hogy eljussak a tanzániai Jane Goodall Intézetbe, és eltöltsek ott egy hetet. Ha valaki elolvassa a hölgy könyveit, azt gondolom, nem csodálkozik, hogy nekem miért ő a példaképem. Ő nekem a szakember, az ember, az anya és a nő.

 

Névjegy:
Marokházi Csabáné Kata 1960-ban született Lovászpatonán, 1989 óta Litéren él. A Pápai Mezőgazdasági Szakképző Iskola és Kollégiumban végzett középfokú állattenyésztő és növénytermesztő képzésen. Gyermekkora óta állatgondozónak készült, de csak 1997-ben kezdett a Veszprémi Állatkertben dolgozni, ahol jelenleg a csimpánzokkal foglalkozik.

 

Janni Anikó

Fotó: ZOO

impresszum