2008-ban szűnt meg a Szabad-Sajtó Egyesület által működtetett, immár legendává vált Index Veszprém internetes napilap. 2006-ban és 2007-ben Németh Viktória kollégánk számos állatmesével szórakoztatta az újság olvasóit. Most az archívumból előástunk annyi állatmesét, amennyit bírtunk, és újra közkinccsé tesszük. Olvassák őket figyelmesen és nyitottan!

Az orángután – bűbáj, vörös szőrbe csomagolva

Szerintem kevés olyan ember van, kinek szíve ne lágyulna meg egy orángután bébit látván, kinek ne csavarna egy jó nagyot ott bent az a lélek, egy orángután arcát nézve. Lomha tunyaság, erős bölcselettel és kimértséggel. Őszintén irigylem azokat, akiknek megadatik  egy túra Borneóra vagy Szumátrára, vagy akár csak egy másodpercre is megérinthetik az „Erdei Embert”. Nos, kedves olvasóink, csomagoljunk hát lélekben, és fedezzük fel együtt ezt a vörös szőrcsomót!

Akárhogy is hasonlít ránk ez az „úri majom”, az orángutánok az embertől a legtávolabbra eső emberszabású majmok, cirka 14 millió éve váltak le fejlődésileg a többi emberszabásútól. Egy-egy erőteljesebb hím puszta kézzel való legyőzése indonéz barátainknál a férfiasság próbája volt, most pedig a megmentésük tekinthető annak.

Orángutánék két alfaját (a szumátriait és a borneóit) újabban két külön fajnak tekintik a tudósok, tetézve ezt még mindazzal, hogy a borneói orángutánok berkein belül elkülönítik az északnyugaton, az északkeleten és a délnyugaton élőket, úgy, ahogy dukál, külön alfajokba.

Valamikor, réges-régen egész Délkelet-Ázsiában koptatták a fákat, ám napjainkra, ugye mondanom sem kell, hogy életterük jelentősen lecsökkent. Ma már csak a fent említett Szumátra és Borneó területén találkozhatnak velük szabadon a szerencsésebbek, no és az állatkertekben. (Hazánkban talán ha kettőben.)

Az orángután legeket tartó állat: először is az egyetlen emberszabású ázsiai majom, másodszor pedig a legnagyobb fán élő állat, valamint azon kevés állathoz tartozik, amelyekről elmondható, hogy nemi erőszakra képesek (ilyen bűnöző lélek lakozik még pl. az emberben és a tőkés récében is). Ha véletlenül találkozunk egy orángutánnal, már az első pillantásra meg tudjuk állapítani, hogy nősténnyel vagy hímmel van-e dolgunk, ugyanis a hím 1,5 méter magas és kb. 100 kg súlyú, míg a nőstény feleakkora. Amennyiben az orángutánnak az arcára furcsa lemezek nőttek oldalt, akkor pedig egy idősebb hím néz velünk szembe.

Az orángután lefegyverzésének legegyszerűbb formája, ha legyümölcsözzük. Ugyanis ez a fő tápláléka, de szereti még a leveleket, rügyeket, virágokat, no és a rovarokat, a tojást és a kisebb gerinceseket sem veti meg. Frissítőül pedig a fák odvaiban megbúvó esővíz szolgál. Orángutánnal csak nappal hozhat össze minket a szerencse, hiszen ekkor élik ki mozgásigényüket – ágról ágra himbálózva –, éjszaka pedig az igazak álmát alusszák maguk építette fészkükben.

A hímek – úgy, ahogy az már lenni szokott – területet és nőstényt birtokolnak. Nem válogatósak, aki a területükön él, az az utódjaik anyja. (2–10 négyzetkilométeres területükön rendületlenül járőröznek.) A fiatalabb hímek vándorlásra és erőszakos közösülésre vannak hivatva, amíg el nem nyerik egy terület tulajdonjogát. A hímek egymáshoz való viszonya elég viharos, gyakran mennek birokra.

A nőstények sokkal nyugisabbak, szépen éldegélnek egymással vagy egyedül, és hímet csak párzás idején látnak. 233–263 nap csodavárás után jön világra a világ talán  legédesebb bébije, mindössze 2,5 kilogrammal, majd 42 hónapig csimpaszkodik anyján, és 6–7 évesen válik önállóvá. Mivel rendkívül gondos anya tud lenni egy orángután, így a csecsemőhalandóság alacsony: a bébik 91%-a éri meg az 1 éves kort. A nőstények már 6–7 évesen elérik felnőtt méretüket, és nemcsak méretben, hanem ivarilag is felnőtté válnak ekkor. Első kölyküknek 15 évesen adnak életet, majd várnak 8 évet, aztán megint 8-at. A hímek lemaradást mutatnak e tekintetben, hiszen fizikailag és szociálisan kb. 14 évesen lehet náluk felnőttségről beszélni. A halál kb. 45 évesen látogat el értük, de az állatkertekben jóval tovább, akár 60 évig is eléldegélnek.

Rendszeres eszközhasználókká váltak az idő folyamán, akár a természetben, akár fogságban élnek, imádják a tárgyakat, szeretnek velük tenni-venni, főleg, ha rájönnek, mire is való. Ez, pedig hamar bekövetkezik, hiszen rendkívüli a megfigyelőképességük, magas az intelligenciájuk, nemhiába neveztem őket a cikk elején „úri majomnak”.

Azonban akárhogyan is elvakít minket ennek a bűbáj-majomnak a fénye, tudomásul kell vennünk, hogy őket is majdnem kiirtottuk. A világi nagy figyelemnek köszönhetően ma már mintegy 25 ezer orángután él szabadon, és bízzunk benne, hogy még ennél is több erdei emberrel találkozhatunk majd egyszer Borneón, ha éppen arra vet majd minket a sors.

 

Németh Viktória

impresszum