„Minden állatnak saját mentalitása van, és mind nagyon odafigyel arra, hogy miként bánunk vele” – vallja Lódi Róbert, a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark állatgondozója. Úgy gondolja, az állatok esetében is az adok-kapok működési elv a meghatározó.


− Mikor fogalmazódott meg önben először, hogy állatokkal szeretne foglalkozni?

– Az általános iskola nyolcadik osztályára datálható a dolog, amikor a pályaválasztás során el kellett dönteni, hol szeretnék továbbtanulni. Én – székesfehérvári lévén – a Vántus Károly Szakközépiskola állategészségügyi és állattenyésztő szakát jelöltem meg. Akkoriban ez nagyon nagy  kuriózumnak számított, még működtek az mgtsz-ek, tsz-ek, tehát nem kifejezetten az egzotikus állatok gondozása jelentette a pályát. Ugyanakkor lehetőségem adódott 1992-ben gyakorlatra jelentkezni a veszprémi állatkertbe, onnantól kezdve pedig minden kötelező nyári gyakorlatomat itt töltöttem, majd ahogy az iskolát befejeztem, 1995–96-ban jelentkeztem dolgozónak. Hatalmas szerencsém volt mindjárt – akkor még élt Suzy, az eszéki elefánt, az ő gondozója, Takács Zoltán mellé kerültem, mint állatápoló. Emellett külön területen is elhelyezkedtem, a nagymacskáknál segítettem Saáry Károlyt.

− Ilyen fiatalon nem kis felelősséget jelenthetett egy ilyen komoly feladat.

– Valóban. Persze a gyakorlat alatt is meg kellett csinálni ugyanúgy a napi dolgokat, de ez még nem volt olyan komoly feladat, inkább könnyebb fizikai munkákat végeztem, például a takarmányozás, vagy ha bizonyos távolságra el volt zárva az állat, akkor beléphettem takarítani. Nyilván még nem rendelkeztem olyan képesítéssel és képességekkel, mint azok a dolgozók, akik már több tíz éve ott dolgoztak, és ismerték azt az állatot, amelyikhez bejártak, tudták, mikor milyen a reakciója, amikor például takarítottak nála, vagy éppen csak elmentek a kifutója mellett. Ez még inkább a megfigyelés időszaka volt, igyekeztem mindent megtanulni, hogy később majd én is úgy csináljam, mint a „nagy öregek”, akiknek az elkötelezettsége, az a szeretet és tudás, ahogyan az állatokról beszéltek, egyébként is nagyon motiváló volt. A nagymacskákkal foglalkozni már sokkal komolyabb, nehezebb feladatot jelentett, főleg hogy mellette az elefánt körül is segítettem. Érdekes is volt, hogy ezzel bíztak meg, mert a gyakorlat három éve alatt még csak a közelükbe se jutottam a macskáknak. Mindenesetre komoly lehetőségként tekintettem erre, hiszen valaki évekig dolgozik állatkerti berkekben, mire eljut egy olyan pozícióba, amikor azt mondják, te ezzel az állattal fogsz foglalkozni, mert megértél rá, megbízható vagy, van érzéked hozzá.

− Milyen volt akkoriban a nagymacskák helyzete?

– Egészen máshogy nézett ki az egész, külön területnek minősültek a nagymacskák. Sokféle nagymacska élt az állatkertben, szibériai tigris, bengáli tigris, oroszlán, fekete párduc, foltos párduc, jaguár, puma, az apróbb macskák részéről ocelotok, mocsári hiúz, kárpáti hiúz, tehát nagyon bő állományról beszélhetünk. A kifutók viszont nagyon szegényesek és kicsik voltak, ezért minden szaporulatot meg kellett gondolni, hiszen ilyenkor a kölyköket el kell különíteni, amíg picit nagyobbak nem lesznek, és ez elég nehézkesnek bizonyult már akkor is. Érdekes, hogy mégis nagyon szép sikereket ért el ezen a téren az állatkert, mindig lehetett számítani szaporulatra a párducoknál, mocsári hiúzoknál, az oroszlánoknál, a bengáli tigriseknél, ez utóbbi főleg nagy kincsnek számított.

− Később hogyan alakultak az évek?

– 1997-ben egy időre megszakadt az együttműködés az állatkerttel, jó néhány évet Székesfehérváron töltöttem a Vörösmarty MGTSZ-ben, ahol szintén állatokkal foglalkoztam. 2003 májusában tértem vissza az állatkertbe, és azóta minden állatfajjal foglalkozom, nemcsak a nagymacskákkal, ők már csak töredékét teszik ki a munkámnak. Volt ugyan felajánlás többször is, de nekem jobban tetszik az a felállás, hogy az egész állatkert vérkeringésében részt veszek, és kellő odafigyeléssel gyakorlatilag mindenről tudok és mindent átlátok, így nagyobb a változatosság. Persze még mindig előfordul olyan, hogy ha az egyik területen valaki kiesik a munkából, akkor besegítek, és több időt töltök el az adott állatfajjal. De mire visszakerültem az állatkertbe, egyébként is születtek olyan állategészségügyi, állattartási szabályok, amelyek szinte megkövetelték, hogy a régi nagymacska házak, kifutók megszűnjenek, ami nem is baj, mert tényleg elég kis helyen éltek az állatok. Sok építkezés folyt ebben az időben, több kifutót lebontottak, az újak területe egyben meghatározta azt is, hogy kevesebb lett a macska, végső soron azonban nagyobb területen, jobb körülmények között élhetnek most. Épült egy oroszlánház nagymacskakifutóval, amiben aprómacskát is lehet tartani. Jelenleg három szibériai tigrisünk van, Szása, aki 2009 októberében érkezett kézből nevelt kölyökként, majd őt követte két nőstény, Mása és Kátya – azóta egy kifutóban találhatók mindannyian, és várjuk tőlük a szaporulatot. Mellettük van két szerválunk, egy oroszláncsapatunk, három nőstény és egy hím, Niyeri, Sabah, Anne és Puck. Thor és Pötyi a kárpáti hiúzaink, valamint épült egy új párducház is a régi hiénakifutó és a bengáli tigrisek kifutója helyén, ahol tartottunk már Srí Lanka-i párducokat is, most pedig épp két hópárducunk van ott, Valdi és Hara. Több más állatfajunkkal együtt mindannyian részesei az Európai Állatkertek Szövetsége által létrehozott Európai Fajmegmentő Programnak is.

− Mennyiben igaz a sztereotípia, hogy a nagymacskákkal nehezebb dolgozni?

– Nem hiszem, hogy lenne bármilyen extra különbség. Nyilván máshogyan kell bánni, máshogyan kell kommunikálni egy oroszlánnal, mint egy zebrával, de alapvetően mindegyik állat ugyanannyi időt, foglalkozást igényel. Azt nem állítanám, hogy egyik vagy másik állattal nehezebb vagy könnyebb foglalkozni, egy madárral sem számít például könnyebbségnek dolgozni, mert olyankor is fontos, hogy éppen egy vízi madárról beszélünk vagy egy ragadozóról, aki nagyon okos. Minden állatnak saját mentalitása van, és mind nagyon odafigyel arra, hogy miként bánunk vele. Az persze általánosságban elmondható, hogy egy négylábúnak, egy főemlősnek rendkívül fontos a közvetlen kontaktus.

− Ezek szerint könnyen elfogadták a macskák mint gondozót?

– Nekem inkább az elefánttal voltak problémáim kezdetben, amikor többször próbált meg bántani – a macskáknál kevésbé. Persze az ő esetükben is érvényesek az általános szabályok: nem szabad hangoskodni, zavarni, amikor bemegyünk a kifutójába, nem szabad ingerelni őket vagy  hirtelen mozdulatokat tenni. Ha a mozgásodat, a beszédedet megszokja, ha úgy érzi, hogy kellemes a hangod, szagod, akkor egy idő után ő is elkezd érdeklődni. Olyankor közelebb lehet menni hozzá, mert nem fog befutni a sarokba, egy idő után esetleg simogatni is engedi magát, persze szigorúan csak úgy, hogy te a ketrecen kívül vagy. Adok-kapok ez is, egy állat ugyanúgy viszonyul a gondozójához, mint ahogy mi viszonyulunk hozzájuk. Ha az ember agresszív, akkor ő is az lesz.

− Egy-egy állatsimogató alkalmával hogyan viszonyulnak hozzájuk a látogatók?

– Az állatsimogató mindig nagy sláger, a kilencvenes évek elején, amikor kezdtem, külön bemutató állatnak számítottak a kölyök tigrisek, sokáig a zoo emblémája is a tigris volt. Ez persze mindenkinek nagyon tetszett, a látogatónak az az első, hogy ha születik egy kis oroszlán, kis puma, akkor szeretné megsimogatni, ölébe kapni a kölyköt, mert amit az életben nem lát, az mindig érdekesnek számít. Az állatsimogatás mindig komoly felügyelet mellett zajlott, az utóbbi időben viszont már egyre kevesebbszer nyílik rá alkalom a kisebb szaporulat miatt. Az állatokat most már nem vesszük ki a látogatóknak, mert neki nem jó, amikor megrohanja több száz ember, sikongatnak, a kölyök pedig nem tudja mi van, csak bújna a gondozójához. Nyilván ez nagy reklám az állatkertnek, élmény a látogatóknak, sok helyen dívik, de figyelembe kell venni az állatok jogait is.

− Észlelhető bármiféle eltérés a látogatók részéről a felnőtt példányok és a kölykök felé közeledés között?

– Kétségtelen, hogy amíg pici az állat, addig jobban vonzza az érdeklődőket, mert akkor még kis babusgatnivaló, amit azonnal meg kell nézni, megsimogatni, lefotózni, és legszívesebben még haza is vinné ilyenkor az ember. De ha jól van bemutatva egy nagyobb példány, ha látja rajta a látogató, hogy nyugodt, jól érzi magát, akkor az is éppen eléggé leköti a figyelmét. Nálunk az oroszlánoknál, a tigriseknél azért is van több nőstény és egy hím, mert így a kifutóban is érdekesebb látványt nyújtanak, hiszen így nagyobb valószínűséggel nemcsak fekszenek egész nap, hanem több a mozgás, történik is valami.

− Ha már a történéseket említette, ha azt mondom önnek, hogy állatkerti érdekesség, mi ugrik be először?

– Számunkra minden érdekességnek számít, egy születés is, nem kell extrém sztorikra gondolni. Legutóbb a kis teve, Frici születésének lehettünk a szemtanúi, de nagymacskát is láttam már születni. Egy ilyen eset alkalmával az anya annyira védelmezte az újszülöttjét, hogy rögtön a szülés után behúzta magához, és négy napig azt sem tudtuk, hogy él-e a macska vagy sem, csak reménykedhettünk. De olyan is előfordul, hogy nem foglalkozik a kölyökkel az nőstény, mert nem működnek nála az anyai ösztönök. Ilyenkor kiveheti az ember, és kézből nevelheti az újszülöttet. Ennek az a veszélye, hogy a későbbi években nehéz visszaszoktatni, csapatba helyezni, kérdéses, hogy beilleszkedik-e. Ez is folyamatos gondozást igényel, egész napi törődést, akár éjszaka is be kell menni az állathoz, vagy hazavinni, tehát hatalmas felelősséget jelent. És persze óhatatlanul kialakul a kötődés az állat és a gondozó között: a későbbiekben is elkezd érdeklődni az állat a gondozója iránt, ha látja a kifutóból, olyankor az ember köszönhet neki, vagy akár csak ott is hagyhatja, hogy felejtse el az állat, mert meg kell tanulni, hogy ezt a kötődést egy idő után bontani kell.

− Összességében mi a legfontosabb dolog, amit állatgondozóként megtanult az évek során?

– A legfontosabb az, hogy az állattól nem szabad félni, de valamennyire mindig tartani kell tőle. Lehet bátor az ember, és mondhatja azt, hogy én megcsinálok bármit, de egy alapvető lépéstávolságnak mindig meg kell lennie, bármennyire is ismeri az állatot. Hiába vannak kézből nevelt állatok, amikor elér egy bizonyos ivarérettséget, minden állatfajban végbemegy egy változás, teljesen máshogy kezd el viselkedni, és ezt figyelembe kell venni. Hiszen a gondozó annyira soha nem láthat bele az állat fejébe, hogy előre tudja, mi lesz a reakciója, ha olyasmivel próbálkozik, amivel előtte például soha.

− Ezt saját bőrén tapasztalta meg ön is?

– Mondhatni igen. Még a tanulóéveim alatt élt két emse makákó az állatkertben, akik egy külső kis ketrecben voltak. Az egyik reggelen, amikor bementem, cseresznye is volt nálam, amit jópofán odatartottam, és nagyon közelről mutogattam a makákóknak, szórakozva, hogy odaadom neki, vagy sem. A majom azonban egyszer csak kinyúlt, erőteljesen megragadta az akkor még hosszú hajamat, és belehúzta az arcomat a kerítésbe. A rossz látogató csinál ilyet, persze akkor még nem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet. Onnantól kezdve viszont megtanultam, hogy nem szabad: vagy odaadom a cseresznyét, vagy nem mutogatom. Ahogy említettem, az állatok nagyon okosak.

 

Névjegy:
Lódi Róbert 1976. május 11-én született Székesfehérváron. Középiskolát itt végezte a Vántus Károly Szakközépiskola állategészségügyi és állattenyésztő szakán. 1992 és 1994 között a kötelező szakmai gyakorlatát a veszprémi Kittenberger Kálmán Növény- és Vadasparkban töltötte. 1995-től Suzy, az elefánt mellett és a nagymacskák területén segédkezett. 1997-től a székesfehérvári Vörösmarty MGTSZ-ben dolgozott, majd 2003-ban visszatért az állatkertbe mint állatgondozó. Jelenleg minden állatfajjal foglalkozik.

 

Bertalan Melinda
Fotó: Babják Tamás

impresszum