2008-ban szűnt meg a Szabad-Sajtó Egyesület által működtetett, immár legendává vált Veszprém Index internetes napilap. 2006-ban és 2007-ben Németh Viktória kollégánk számos állatmesével szórakoztatta az újság olvasóit. Most az archívumból előástunk annyi állatmesét, amennyit bírtunk, és újra közkinccsé tesszük. Olvassák őket figyelmesen és nyitottan!

A szurikáta – hidd már el, hogy figyel(n)ek!

Amióta valamelyik amerikai rajzfilmes kitalálta, azóta mindenki Timonak hív. (A varacskosdisznóékat pedig Pumbának. És el kell hogy áruljam, a király sem az oroszlán.) Ami a nevet illeti, maradjunk a bennszülöttek adta Xarabnál. Amikor pedig azt mondjátok rólunk, hogy a szurikáták rendszertanilag a cibetmacskafélék családjába tartoznak, hát nagyon tudunk nézni és csodálkozni. Furcsa dolgokat tudtok kitalálni ti emberek!

Tudjátok, mi, afrikai síkságkedvelők (éljünk akár Fokföldön, Namíbiában vagy Botswanában, esetleg Natalban), igen egyszerűen töltjük napjainkat, bár ez kívülről bonyolultnak tűnhet. De pánikra  semmi ok, tudunk ezen segíteni, csak közben figyelnem kell… Figyelni a figyelőket…

Földalatti járataink hasonlóak a tunéziai berberek barlanglakásaihoz, bár jóval több járatunk van, mint nekik, hiszen egy-egy kolóniánk – ti családoknak mondanátok – jobb esetben akár 30 szurikátából is állhat. Kolóniáinkban 2–3 szurikáta család is békében megfér egymás mellett, nem szoktunk felesleges civódásokba keveredni, mint egyesek. És ez minden titok alapja. Szigorú munkamegosztás uralkodik, nincs kecmec. Mivel pontosan tudjuk, hogy mindig figyel valaki, hopp most is… (Szóval, kellenek az őrök.) Amíg a „galeri” egyik fele a hasát tömi, addig néhányan őrködünk, és ha valami gáz van – mondjuk egy sakál vagy méhészborz vészesen közelít –, rögtön leadjuk az SOS-t. (Szolgálunk és védünk, mondhatnánk.)

Mint minden normális élőlény, éjszaka alszunk, nappal pedig megeszünk mindent, amit érünk, legyen az gumó vagy gyökér, de jöhetnek skorpiók és lédús gerinctelenek, rovarok és azok a  puhatestűek! Ki kell próbálnotok! Aztán, ha nagyon-nagy dőzsi van, becsusszan egy-két tojás is. Ne is beszéljünk erről, mert (m)ehetnékem támad. Egyébként nincs valami rágcsálnivalód? Tudjátok, mi nem nagyon bonyolítjuk túl az életünket: ahogy kilépünk otthonunkból, egyből esszük, ami ehető. Ennek következménye, hogy egy idő után tarra rágjuk lakóparkunk. (Nem is értjük a díszkerteket…) Aztán, ha már mindent a puszta földdel ettünk egyenlővé, nem keseredünk el, hanem felkerekedik az egész csapat, és új otthon után néz. (Szociális érzékenységünk egyik jele, hogy üregeinkbe néha befogadjuk földimókus barátainkat.)

Aztán, ha biztonságos helyre leltünk, és eredményes volt a szeptember és október közötti szerelmetes időszak, akkor 77 nap után megszületnek a várva várt kis szurikáták, akik csak 6–7 hetes korukig cumiznak. Nem érünk rá lébecolni! Ja, és nem szülhet ám minden nőstényünk kénye kedve szerint! Csak a legmenőbb pár vállalhat utódokat, viszont mindenki kiveszi a részét a nevelésből. A minőségre törekedtünk mindig. Jó, mi?  

Jaj, meg aztán az is nagyon fog nektek tetszeni, ha elmesélem, hogy napkeltekor a mi első utunk is arra a bizonyos kétbetűs helyre  vezet. Mégpedig csoportosan. Fő a kollektív élmény! Az üregtől nem messze ugyanis van egy klotyónk. Mondhatnók: ürítkezőhely.

Bevallom, elfáradtam. Bár még sokat kellene mesélnem, de az őrködés, meg mesélés nem megy együtt sokáig. Ha egy jó kis szurikátás nyüszögésre vágytok, sétáljatok le az állatkertbe! És feltétlen adjátok át az ottaniaknak: ha lejárt a 13 éves szavatosságuk, akkor az utolsó szuszogásnál gondoljanak Afrikára!

 

Németh Viktória

impresszum