2008-ban szűnt meg a Szabad-Sajtó Egyesület által működtetett, immár legendává vált Veszprém Index internetes napilap. 2006-ban és 2007-ben Németh Viktória kollégánk számos állatmesével szórakoztatta az újság olvasóit. Most az archívumból előástunk annyi állatmesét, amennyit bírtunk, és újra közkinccsé tesszük. Olvassák őket figyelmesen és nyitottan!

A csíkos gnú – egy gnú nem gnú

A gnúk sohasem érdekeltek. Aztán munkába állásomkor a rendszergazda megkérdezte, hogy mi legyen a felhasználónevem. Mivel akkor Gerald Durell gondolatai és állatai vágtáztak a fejemben, gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy gnú. Aztán, azóta megszerettem, pedig se nem szép, se nem figyelemfelkeltő, és egyénisége nincs. Viszont csordái keresztül-kasul rohangálnak minden valamit is magára adó afrikai természetfilmben. Hiába no, a gnú csordában az igazi.  

Mivel afrikai topográfiai ismeretünk általában Tunéziáig és Egyiptomig terjed, legegyszerűbb azt írnom, hogy a csíkos gnúk Észak- illetve Kelet-Afrikában laknak. Manapság azonban előszeretettel telepítik be privát afrikai vadászterületekre. A lényeg a nyílt füves terület, esetleg némi bozóttal, és a gnú máris otthon érzi magát. A „szegény vadász bivalyának” – ahogy az afrikaiak nevezik – herero neve: omulu, nama/damara neve pedig: gaob. Ezek valahogy kedvesebbek, mint a mi kemény hangzású gnúnk.

Apropó bivaly. A csíkos gnút sokan „átmeneti lénynek” tartják a ló, a szarvasmarha és az antilop között. Ha sokáig nézi az ember, tényleg meglátja benne a „hibridet”. Vékonyka lábain zömök, kékesszürke test libeg, amelyről „ordítanak” az eltérő irányú szőrök alkotta csíkok. Feje szögletes és feketésbarna, orra széles – mint a bociké –, tekintete nem sugall barátkozós hangulatot, füle pedig peckes. És hogy még robusztusabbá váljon, nyakán és torkán sörényt növesztett. Szarvai sem mindennapiak, először vízszintesen, majd felfelé nőnek. Szarvakat mind a tehenek, mind a bikák viselnek, természetesen a teheneknek jutott a vékonyabb és kisebb. Voltaképpen a gnú minden meglepő és szembeötlő tulajdonságát a nyakán és a fején hordja, mondhatni a hátsó része ehhez képest szimplán egyszerű. (De hát a csordában úgyse látszik…)

A gnúk a reggeli és a délutáni fűevésre helyezik a hangsúlyt. A fák és cserjék levelét a „ha nincs más” kategóriába sorolják. Érzékeny, széles és tapintósörtés szájukkal az egészen rövid füvet is képesek megkaparintani. Csapataik az élhető legelő végett hosszú vándorlásra képesek. Inni mindennél jobban szeretnek, mondhatni, vízfüggők. Naponta szükségük van az éltető nedűre, és ennek érdekében 10–15 km-nél jobban nem távolodnak el a víztől. A szükség törvényt bont – szokták mondani –, és ezt a gnúk is tudják, így – ha kell – pár napig mellőzni képesek a vizet. Száraz évszakban hatalmas csordákba állnak össze, és vándorútra kelnek. Vándorútjukon megpróbálnak minden akadályt leküzdeni, legyen az hömpölygő folyó, vagy undok ragadozók. De a természet jócskán szelektálja őket. A gyengébb gnúk a „nagy vándorlás” áldozataivá válnak: vagy a folyó, vagy az oroszlán, esetleg egy helyes foltos hiéna, netán leopárd formájában találkoznak a halállal.

Egy gnú nem gnú. Gnúéknál a csapatszellemen van a hangsúly, 15–50 fős családokban élnek. És ha ezek a családok találkoznak, akkor alakul ki a természetfilmekből jól ismert „több ezres fekete sereg”. Ha nincs más, a csapat kialakulásának érdekében szívesen bandázik együtt zebrákkal, springbokokkal. Egy „fekete sereg” – gnú csorda – alapelemei a  tehenekből és a kis gnúkból álló csoportok. A bika gnúk agglegénycsordákban élnek 4–5 éves korukig, amikor is férfiasságukból fakadóan megpróbálnak uralni egy territóriumot.

Egy terület vezérbikájának privilégiuma a területére lépő tehenekkel való párzás. Ennek eredménye 8 és fél hónap elteltével a rendkívül fejlett kis gnú, november-február között születik meg. És mivel a gnú nem is olyan bárgyú állat, mint ahogy mi azt képzeljük, a túlélés végett egy csapaton belül az ellések 90 %-a egy héten belül zajlik le, és az újszülött gnúnak kötelessége pár perccel a szültése után lábra állnia, és követnie az anyját és a csapatot.

Ha mást nem is, csapatszellemet, túlélést és kitartást tanulhatunk a gnúktól, és ha van időnk, a filmeken és vadasparkokban vegyük őket jól szemügyre, hátha nem is annyira ellenszenvesek és szürkék. (Vadászó honfitársaink, akik pedig Afrikába tévednek, ne feledjék, hogy a csíkos gnú védett állat, és csak meghatározott darabszám cserkészhető be belőle…)

 

Németh Viktória

impresszum