Időnként könnyes szemmel idézte fel a több évtizeddel ezelőtti emlékeket Kasza Katalin. Az állatkert megálmodójának, Kasza László lányával beszélgettünk a kezdetekről, örömökről, nehézségekről. Sokan szerették édesapja karizmatikus egyéniségét, az állatkert pedig a béke szigete lett – vallja.

– Szüleim egy '50-es években működő kormányprogramnak köszönhetően érkeztek Balatonalmádiba. Azt ajánlották az értelmiségieknek, hogy ha vidékre költöznek, s ott az élet valamilyen területén  hasznos munkát végeznek, akkor lakást biztosítanak  számukra, segítik a fiatal házasok életét. Veszprém nem adott lakást, így kerültünk a Balaton partjára. Édesapám ebben az időben sportegyesületeknek szervezett versenyeket, hiszen azon kívül, hogy a zoológia volt a mindene, nagyon jól sportolt. Rövid ideig tevékenykedett az úttörőknél, majd a Hazafias Népfrontnál dogozott. Jól beszélt németül, franciául, ő intézte a nemzetközi kapcsolatokat, többek között a nyugatra menekített trófea-gyűjteményeket igyekeztek visszahozni az országba.

– Miként került kapcsolatba az állatkerttel Kasza Laci bácsi?

– Már gyerekkora óta „állatkertes” akart lenni, diákként is mindig bent lógott a fővárosi állatkertben. Végül egy felkérést követően megvalósíthatta álmát, s létrehozta a veszprémi állatkertet, amit 1958-ban adtak át ünnepélyesen. Édesapa ezután három éven belül abbahagyta népfrontos tevékenységét, és főállásban csak az állatkerttel foglalkozott. Nagyon egyszerű körülmények között élt az vadaspark, a korábbi széles spektrumú kapcsolatoknak köszönhetően azonban rengeteg támogatója akadt, egyházi vezetők éppúgy, mint a szovjet parancsnokság, vagy éppen a Bakony Művek munkásai. Az állatokat mindenki szerette. Édesapám úgy lett igazgató, hogy nem volt párttag, abban az időben ritkaság volt enélkül intézmény élére kerülni, de elismerték a tudását. Kádár János is gyakran járt az állatkertben, és az úgynevezett nyugati blokkból is érkeztek vendégek. Szerették apám karizmatikus egyéniségét, ő volt a város Laci bácsija, az állatkert pedig a béke szigete.

– Mennyi faj volt ekkoriban az állatkertben?

– Alacsony törzsállománnyal rendelkeztek az elején, később pedig a KGST államain belül cserélték a szaporulatokat. Sokszor előfordult, hogy édesapa egy-egy távolabbi útjáról este hazaérve valami kis állattal állított be, s csak reggel vitte el az állatkertbe. Apám olyan intézmény volt, amilyen kevés van a világon. Ügyesen tudta promotálni magát és az állatkertet. Nem volt olyan hét, hogy valahol az országban ne beszéltek  volna az állatkertről valamilyen formában.

– A család hogyan tolerálta ezt a rengeteg munkát?

– Édesapa nagyon sokat és lelkiismeretesen dolgozott, de a munka nem ment volna édesanyám (Somogyi Marianna) támogatása nélkül, így igaz a mondás: minden sikeres ember mögött egy okos nő áll. Messzemenően támogatta mindenben, gyakran közvetlenül is segítette a munkát. Ő végezte a marketinget, ami akkor még nem tudatosan zajlott, hanem természetes spontaneitás volt a részéről. Ő volt, aki lelket öntött bele, erőt adott neki, amikor falba ütközött. Szüleim munkájukból adódóan a fél világot ismerték, de egyébként a magánéletben nem éltek nagy társadalmi életet. Az otthon pedig szent volt: a családé. Két különböző egyéniséget képviseltek a szüleim, mint a tűz és a víz, mégis erőt adtak egymásnak.

– Jutott idő a pihenésre?

– Az állatkert 24 órás ügyeletet követelt, de vasárnaponként édesapám a Bakony egy-egy vadászházában pihent, ahova gyakran én is elkísértem. Soha nem evett vadhúst, soha egy állatot nem lőtt le, a vadászházra csak a csend miatt volt szüksége. Éjszakánként pedig a vadászlesről együtt hallgattuk az erdő hangját. Ahogy nagyobb lettem, egyre többet mesélt, és mind jobban ráláttam az állatkert életére is. Nagy fájdalma volt, hogy nem követtem a munkáját, de hiányzott belőlem az a nagy elkötelezettség, ami benne megvolt.

– Különös kapcsolatot ápolt Böbével. Milyen emlékei vannak velük kapcsolatban?

– Akkoriban indultak el Konrad Lorenz magatartáslélektannal foglalkozó mélyebb kutatásai. Jól ismerte cikkeit édesapa, a Nemzetközi Állatkertek Szövetsége tagjaként számos információhoz hozzájutott, maga is tartott előadásokat. Ezért volt külön öröm, amikor Afrikából elhozták Böbét, és személyesen is megtapasztalhatta a Lorenz által írtakat: miként reagál az emberre, mire képes az agya, hogyan mozog. A tapasztalatokat, eredményeket végül publikálták, és több film is készült belőle. Nem utolsó sorban pedig jelentősen megnőtt az idegenforgalom a városban, nagy kincsnek számított egy csimpánz vidéken. Olyan kapcsolatban álltak egymással, mint ahogy egy művész kötődik egy kiemelt alkotásához.

– Meddig jutott az állatkert Kasza Laci bácsi vezetése alatt?

– Egyre több egyed érkezett a csereprogramoknak köszönhetően. Nagyra nőtt a szaporulat, ezzel párhuzamosan fogyott a hely, hiányzott a fejlesztés, sokszor még egy dróthálóért is harcokat kellett vívni. A Gulya-dombi fejlesztéseket nem tudták megindítani. Tervek már voltak egy szafari park létrehozására, de a forrás hiányzott a bővítéshez. Minimális költségvetéssel működtek, és abban az időben még nem volt például alapítvány, ami segítette volna a munkát. Gyakran kompromisszumokat kellett kötni, például kevesebb hely, több állat. A mostani viszonyok között szépen lehet fejlődni, biztos örömmel nézné, ha élne, hiszen ez valahol az ő szellemi tulajdona. 1983-ban ment nyugdíjba, két évvel később, mint az akkori nyugdíjkorhatár. Amikor betöltötte a 60-at, kérték, maradjon még néhány évet.

– Hogyan fogadta a nyugdíjas éveket?

– Tudatosan készült rá, már 60 éves korában el akart menni nyugdíjba, mert sokat betegeskedett. Két infarktusa is volt. Pihenni akart, véget vetni a folyamatos szolgálatnak. Amíg bírta, ment tanácsot adni a veszprémi, vagy éppen a vidéki állatkertekhez, írogatott, előadásokat tartott, az ország vidéki állatkertjei mellett bábáskodott. Aztán szépen lassan, ahogy elhatalmasodott rajta a betegség, befejezte a munkát.

Cseh Zoltán

Fotó: Babják Tamás

impresszum