A Veszprém utolsó évszázadának fényképeiből készült kiállítással a város több pontján lehetett találkozni az elmúlt években. Az ötletgazda Rácz Katalinnal beszélgettünk a programról, a Veszprémi Kaleidoszkópról.

– Pontosan mi (és ki) rejlik a Veszprémi Kaleidoszkóp cím mögött?

– Veszprémi Kaleidoszkópnak neveztük el a Hét Domb Egyesület (7DE) és a Veszprém Megyei Levéltár közös programját, amelynek lényege a régi veszprémi családi fényképek gyűjtése volt. Azért kaleidoszkóp, mert ezekből a képekből mint kis részecskékből sokféle bontásban lehet összeállítani a város történetét. A projekt 2008–2009-ben indult, amikor a városi önkormányzat civil szervezetek vállalásait várta azzal kapcsolatban, milyen programokat tudnának a belvárosi rehabilitációs projekt részeként megvalósítani, illetve azt mivel lehetne kiegészíteni. A 7DE ekkor egy fél-egy oldalas vázlatot adott be. Nagyon sok családi fényképünk volt a ’60-as évektől, amelyeken jól nyomon lehetett követhetni, miként változott a város. Úgy gondoltuk, hogy a családi képek háttérében látható városrészletek esetleg más számára is érdekesek lehetnek. Később a városházán egy bizottság véleményezte a beérkezett ötleteket, s megragadta őket az elképzelésünk. Kezdetben csak időszakos gyűjtésre gondoltunk, mivel – mint civil szervezet – ennél többre nem vállalkozhattunk volna. Aztán kapcsolatba kerültünk a levéltárral, amely maximálisan támogatták a gondolat megvalósítását. A Veszprémi Kaleidoszkópban az intézmény valamennyi munkatársa szívvel-lélekkel közreműködött. Ekkortól számítva kezdett egyre nagyobb ívet kapni a projekt. Így merült fel az utcai kiállítás, a hosszú távú gyűjtés, a megnyitó rendezvény és a lezáró előadások gondolata is.

– Tapasztaltak bármilyen nehézséget a gyűjtésben, vagy könnyen megkapták a régi fényképeket?

– Eredeti tervünk az volt, hogy több forgalmas pontra kihelyezett nagy utcai plakátokkal reklámozva három hónap alatt sikerül összegyűjteni a régi családi fényképek nagy részét, és egy év alatt befejezzük a vállalásunkat. De be kellett látnunk, hogy mivel két-három év után még mindig jöttek újabb fényképek, a gyűjtést magát tulajdonképpen nem lehet lezárni. Nehezen indult a folyamat, kezdetben csak a személyes kapcsolatok révén jutottunk képekhez, de itt is gondot okozott, hogy nehezen tudtuk megértetni, milyen közcélra lehetnek alkalmasak ezek a személyes családi felvételek. Értetlenséggel és elzárkózással is találkoztunk mindaddig, amíg el nem készült Vásárhelyi Dániel stúdiójában a plakátunk. Erre saját családi fényképeket tettünk föl, amelyeknek a háttérében veszprémi helyszínek láthatók a hatvanas évekből. És ez hatott! Sokan mondták, hogy ebből értették meg, miről is szól a Veszprémi Kaleidoszkóp. Innentől nem volt megállás, az emberek megmozdultak, és azóta is érkeznek újabb és újabb fekete-fehér képek a fiókok mélyéről. Amellett, hogy elérte célját a vállalásunk, sokat tanultunk belőle. Megtanultuk, hogy mennyit  tud segíteni az üzenet átadásában egy jól demonstráló plakát, és azt is, hogy egy ilyen felhívásnál időt kell adni, amíg megszületik az elhatározás és a tett amellett, hogy effektíve sok idő maguknak a képeknek is az előkeresése, a rokonoktól történő begyűjtése, átválogatása, majd rendelkezésünkre bocsátása. De szerencsésen beindult és működik a koncepció!

– Volt egyéb céljuk a gyűjtéssel, mint a múlt megőrzése?


– Igen, rögzítettük a digitalizált fényképeket és a hozzájuk kapcsolódó interjúkat – hogy hol készült, mikor, milyen alkalommal, kik vannak a képen, és kapcsolódik-e valamilyen érdekes történet a képhez. Sok érdekes dolog előkerült. Az anyag feldolgozása kíván majd igazán elmélyült munkát, és sokféle perspektívát rejt magában. A lebontott egykori épületek bemutatása a Kossuth utcai építkezésen tapasztalatunk szerint minden nézőnek fájó és szívszorító élmény volt, ez mélyítheti például az új – nem csak az ideköltöző, hanem a fiatal – lakosok város iránti kötődését. Ezen kívül sok kép olyan foglalkozásokat, szituációkat vagy emberi kapcsolatokat mutat be, amely már nem létezik, kiveszett. Változtak tehát az épületek, és változott az emberek egymáshoz való viszonya is. A Veszprémi Kaleidoszkóppal kapcsolatban jellemző volt – mint minden jó ügy esetében –, hogy akit megérintett, az érdek nélkül hozzá akart járulni, és beletette azt, amit tudott. Így a Kaleidoszkóp nagyon sok ember közös műve lett. Ki a fényképeit hozta, ki a munkájával gazdagította az ötletet, ki a lehetőséget adta meg – mint például a Bakonykarszt Zrt. vezetősége, amely az utcai kiállításhoz az állványokat a rendelkezésünkre bocsátotta. Az utcai kiállítás megtervezése előtt meghívtunk több neves művészettörténészt, festőművészt, múzeumi és közművelődési szakembert a képek kiválogatásához. Több alkalommal is összegyűltünk – mint „Veszprémi Kaleidoszkóp munkacsoport” –, és nagyon élvezetes, hatékony, tanulságos eszmecserét folytattunk órákon keresztül. Óiási élmény volt! Minden szinten valódi közösségépítésként zajlott a program, talán erre lehetünk a legbüszkébbek.

– Hol láthatták eddig az érdeklődők a képeket?

– A városházán volt a projekt záró rendezvénye, amely egy fél napos előadássorozatot jelentett. A legjobb félszáz képből készült, nagyobb méretű molinóinkkal a Kossuth utcán, illetve közülük néhánnyal az Utcazene Fesztivál idején találkozhattak a járókelők. A megyei könyvtár épületében is volt ugyanezekből kiállítás, és januárban a zeneiskola előcsarnokában állítottunk ki képeket. Jelenleg a dózsavárosi könyvtárban szeptemberben nyíló kiállításra készülünk. Januárban már kiállítottuk itt a molinókat, mintegy felhívásszerűen arra számítva, hogy további képek fognak a városrészből előkerülni. Az utolsó órában vagyunk ugyanis, a régi analóg technikát kiszorítja az új digitális, és a képeket féltve őrző emberek is sorra mennek el. A gyerekeik ezeket a felvételeket még nem azonnal dobják ki, de a következő generáció számára ezek már nem sokat fognak jelenteni. Most kell tehát megmenteni a múlt e szeletéből annyit, amennyit tehetségünk enged. A gyűjtések ezért nincs vége, és nem is szabad, hogy vége legyen.

– A projekt tehát a záró rendezvénnyel nem ért véget. Mi lesz a kollekció további sorsa?

– Nagy kérdés, hogy mikor lesz idő a képek feldolgozására. Egyébként nagyjából 3800 képnél tartottunk a legutóbb, de ez már leginkább a levéltár vállalása. A 7DE-ben azóta már döntően mással foglalkozunk. A levéltárban elektronikus (szkennelt) formában megtalálhatók a képek, s elképzelhető, hogy valamilyen formában majd felkerül az internetre ezek egy része. A képek kinyomtatása anyagilag is megterhelő már ilyen mennyiség esetén. Úgy tűnik, hogy országszerte nagy divatja van a régi, archív fotók gyűjtésének. Mi azonban nemcsak fényképeket gyűjtöttünk, de időt szántunk a tulajdonosokkal történő beszélgetésekre is, s hangfelvételeket készítettünk. Ennek a feldolgozása az igazán időigényes munka, s a levéltár számos előírt teendője mellett erre már nehezen tud időt szakítani. Ez egyelőre szívességből, baráti alapon történik. De a gyűjtemény a maga nyers formájában is aranybánya, amelyből igyekszünk minél többet minél többféle formában megmutatni a szélesebb közönségnek. Ezzel Veszprém kollektív emlékezetét szeretnénk gyarapítani.

 

 

(A vehir.hu filmes feldolgozása a Cserhátról)

 

 

Karlinszky Balázs
Fotó: Babják Tamás

impresszum