Szakács Tibor tizenhárom éven keresztül fújta a trombitát az óceánon, három éve hazajött, azóta a Légierő Zenekarban, a Veszprémi Petőfi Színházban és a Hollywoodooban is játszik. Zenélésről, kalandokról, a hazai életről beszélgettünk, s azt is megtudtuk, messze idegenben miért volt nála mindig egy kis Piros Arany.

– Honnan ered a zene szeretete?

– Édesanyám zongoratanárnőként dolgozik, édesapám katona volt, de szerintem remekül gitározik. Veszprémben születtem ugyan, de hatéves koromig Szabolcsban nevelkedtem, az ének-zenei általános iskolát azonban már szülőhelyemen kezdtem el. Az iskolában természetesen mindenki játszott valamilyen hangszeren, én a trombitát választottam. A veszprémi konzi után a szegedi Liszt Ferenc Nemzeti Konzervatóriumban képeztem magam tovább, és 1997-ben szereztem meg diplomámat. Megfelelő jövőképet adott a szakma, úgy éreztem, a pedagógusi, kamarazenész diplomával könnyedén boldogulok majd az életben.

– Mégis más utat jártál be.

– A Veszprémi Petőfi Színházban a West Side Story játszása közben szögezték nekem a kérdést, nincs e kedvem hajón zenélni. Addig egy balatoni komp volt a legnagyobb vízi jármű, amit láttam, ehhez képest hat nappal később leszálltam Puerto Ricóban, majd 13 évig kisebb megszakításokkal hajón dolgoztam. Az első szerződésem kilenc hónapra szólt. A meghallgatás egyébként telefonon keresztül történt, a dalok kottáit előtte elküldték faxon. Ez manapság leginkább akkor jellemző, ha önállóan mész ki zenélni, annak idején és most is rengeteg az elő meghallgatás.

– Hogyan kell elképzelni az életet az óceánon?

– Több zenekar is játszott a hajókon, mindegyik más szolgáltatást nyújtott a vendégeknek, én a színházakban zenéltem minden este. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a fellépő művész délután négy órakor odaadta a kottát, nem sokkal később próba, este pedig már következhetett is a két műsor szmokingban, frissen borotválva. Mindez masszív tudást igényelt, könnyen kiszórták az embereket. Belecsöppentem egy különleges miliőbe, ahol viszonylag színvonalas produkciókban vehettem részt, a műsorok után 2500–3000 néző állva tapsolt. Emellett 24 órán keresztül kényeztettek, s az anyagi juttatás sem volt elhanyagolható. Ma már nem annyira vonzó kimenni, de a fiataloknak azért továbbra is ajánlom.

– Az esti fellépések mellett maradt időd a szórakozásra is?

– Gyakorlatilag mindent csináltam, amit csak lehetett. Elvégeztem egy búváriskolát, cápákkal merültem, élőben néztem, hogyan lőnek ki egy űrsiklót, minden nap más országban  láttam a napfelkeltét és a naplementét. Ez már önmagában csodálatos. Az is előfordult, hogy Gloria Estefan vagy éppen Putyin étkezett azon a hajón, ahol dolgoztam. Egyszer a John Lennon show basszusgitárosa szerette volna megvenni az egyik kollégám gitárját. A vétel nem jött össze, de az úriember másnap este velünk játszott. Visszagondolva nem hiányzik ez az élet, ez a sajátos életforma. A kalandok azonban megmaradtak.

– Mit takar a sajátos életforma?

– Ezt úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas kollégiumot, esetenként 1500 főnyi legénység dolgozott a hajón. Körülbelül kétszázan ugyanolyan időbeosztásban éltünk: táncosok, zenészek, énekesek, hangosítók. Ennyi ember közül mindig volt valakinek ünnepelni valója, vagyis a hivatalos munkaidő lejárta után esély sem volt pihenni, mindig hajnalig tartott a buli. Ez hosszú távon bizony fárasztó tud lenni. Régebben kérdezték a barátaim, mit teszek a honvágy ellen. Ilyen esetekre mindig volt nálam Piros Arany, amibe belenyalva máris jobban éreztem magam.

– Mindemellett a családalapítás is megtörtént.

– 2000-ben ismerkedtem meg volt feleségemmel, természetesen egy hajós munka kapcsán, ahol ő táncosként szerepelt a  műsorban. Négy évvel később összeházasodtunk, 2006-ban megszületett a kisfiam, tavaly pedig elváltunk. Kapcsolatunk továbbra is jónak mondható: a gyerekért mindent.

– Mikor költöztél haza?

– Két és féléves volt a fiam, amikor véget vetettem a hajós munkáknak, 2010 januárjában végleg hazajöttem. Ekkor már 35 éves voltam, a rendszeres, esténkénti parti és pörgés inkább a fiatalok életpályája.

– Azóta nem is ültél hajón?

– Van egy csónakunk Alsóörsön. Többször hívtak még dolgozni, de nem vállaltam. Úgy vetettem véget ennek az időszaknak, hogy majd lesz valami. Voltam pizzafutár, utazási irodánál személyi sofőr, majd kiderült, hogy a Magyar Honvédségnek az én két erős kezemre van szüksége, jelenleg szerződéses katonaként dolgozom, a Magyar Honvédség Légierő Zenekarát erősítem.

– Mennyire vagy katona?

– Ugyanúgy kell lőni, futni, mászni, fekvőtámaszt nyomni, felülni, mint más katonának, a felvételin is komoly fizikai felmérésnek kellett megfelelni. Emellett tavaly közel 200 fellépésünk volt a Légierő Zenekarral. Rengeteg konzulátusi rendezvényen, államfői fogadáson, állami ünnepségen zenélünk.

– Közben máshol is zenélsz.

– Amióta itthon vagyok, szerencsére a Veszprémi Petőfi Színház valamennyi zenés darabjában szerepelek. Az emberek kedvelik ezeket a műveket, nekem pedig van munkám. Közben bekerültem a Hollywoodoo zenekarba is; egy barátom hívta fel a figyelmem, hogy trombitásra lenne szükségük.  A Szigeten volt az első közös fellépésünk, azóta is gyümölcsöző az együttműködésünk.

– Hogyan tudod mindezt összeegyeztetni?

– Logisztika. Vannak bulik, amelyeket nem tudok elvállalni, oda helyettesítőt kell szereznem. Sajnos ma nincs meg az a lehetőség Magyarországon, hogy egy helyen zenélve biztosított legyen az anyagi és szociális háttér, így aztán rohangálni kell.

– Meg lehet élni a zenélésből?

– Nem, aki az ellenkezőjét állítja, az bolond. Itt van például a Hollywoodoo, mindenki a rendes munkája mellett játszik a zenekarban. Egyébként úgy hallom, egyre több jó nevű muzsikus megy ki hajóra.

– Több külföldi munkalehetőséged is lenne, mégis itthon dolgozol.

– Szeretek itthon lenni, ebben a rohangálásban. Lett volna lehetőségem külföldi letelepedésre, de most már a fiam miatt sem tehetem meg, akivel igyekszem minél több időt együtt tölteni.

– Mennyire tervezel előre?

– Ötéves szerződést írtam alá a honvédséggel, ebből még másfél van hátra, meglátjuk, milyen ajánlataim lesznek, amikor lejár. Ameddig a trombita szól, valamit csinálni kell. 38 éves leszek. Sose aggódtam, pontosan tudom a határaimat.

 

Cseh Zoltán

impresszum