Veszprém lakossága egy évszázaddal ezelőtt 15 ezer fő körül volt, azaz jellegzetes kisvárosnak minősült. Cholnoky Jenő, a nagy földrajztudós, szülővárosa egyik legjobb ismerője, aki kis könyvet is szentelt Veszprém bemutatásának, „kicsi, intelligens városnak” nevezi.

Ma már nem kicsi a város; nem nagy, de nem is kicsi. De intelligens maradt-e? Legalább azon a szinten, amelyről a tudós beszélt:  olyan hely, ahol van becsülete a tudásnak, az embereket érdekli a világ, iparkodnak tájékozódni, többet tudni, nyelveket tanulni, a művészeteket pártolni, esetleg művelni is, ismerik a polgári viselkedés szabályait, van művelt közélet.

Mikor – bizony már majdnem harminc esztendeje – Veszprémbe érkeztem, elsősorban kíváncsi voltam, hiszen úgy készültem, egy ideig itt fogok dolgozni, lakni, élni. Magáról a városról keveset tudtam, mindössze vagy háromszor jártam itt, ebben benne van a középiskolai osztálykirándulás, melynek során pár órát töltöttünk a várban, majd mentünk tovább. Ismereteim tehát szégyenletesen felületesek voltak; keveredett benne a vegyipari egyetem és Böbe, a csodacsimpánz, a kézilabdacsapat és a Gizella-kápolna, Imre herceg szüzességi fogadalma és a Zsiguli ablaktörlője. És még valami: egyik kollégám, mikor megtudta, hogy Veszprémbe költözöm, csúfondárosan megjegyezte, tudok én választani. Mivel nem értettem, és ezek szerint ez látszott rajtam, hozzátette: Hárylandból ideköltöztél Pol Pot megyébe, onnan továbbindulsz János pap (Pap?) országába. A zárójeles szócska utólagos, akkor még felette naiv voltam, nekem bizony csak Ady neve ugrott be; nagyon irodalmárként a politikával – korai rossz tapasztalataim következtében – nem törődtem, nem is nagyon láttam értelmét, enyhe viszolygás volt bennem, ha csak erre gondoltam. Meg hát azzal tisztában voltam, hogy egy jó évtized multán ismét jöttment, illetve, ahogy akkor ott ejtették: gyüttmönt leszek. Nem löszök, mivel Veszprémben másként ejtik a szót, mint Pol Pot megyében; talán a haj is másként tapad a fejen. Bár születésemet illetően magam is dunántúli vagyok, most egy másfajta világba kerülök.

Elsősorban a munkahelyem, a leendő munkahelyem érdekelt, melyről tudtam, hogy egyike az ország legnevezetesebb gimnáziumainak, a Lovassy. Előző iskolámban is elismerő csodálat fogadta, mikor bejelentettem, hogy a Lovassyban fogok tanítani. Az egy nagyon jó gimnázium, kösd föl a fehérneműdet, mondta egyik – matematika szakos – kollégám. Veszprémben nézz szét, keresd meg a szögedieket, mondta a Mester; nem merem a birtokos személyjelet használni, hiszen annyiunk Mestere, így nagybetűvel.  Keresd meg G. J.-t, tette hozzá.

Nos, ebbe a sorrendben végeztem a dolgomat: beilleszkedtem új iskolámban, elég munkát adott az maga is, jó darabig szinte ott is laktam, így lemaradtam az érkezésem után kezdődő fontos dolgokról, és ezt már nem pótolhatom. A későbbiek jó részében már részt vettem – és Veszprémben maradtam.
Mikor ezt kopogom, elgondolkodom: mi tartott itt? Miért van  az, hogy a Veszprémben születettek jelentős hányada elment, másutt kereste a boldogulást, mi pedig, az idetelepülők, „bebírók”, ahogy a megyében itt-ott mondják, maradunk. Itt neveljük föl gyermekeinket, akik közül, lévén már veszprémiek, sokan elmennek. Ha körülnézek, ezt látom, így van ez azokkal is, akik előttem már írtak a városról, a kötődésükről.

Veszprém akkor most befogadó vagy kibocsátó város?

Ha a magam érdeklődését, a kulturális, művészeti életet nézem ma, akkor muszáj hálásan elrebegnem: befogadó. Otthonhoz, munkához, ihletadó helyhez, barátokhoz, menedékhez jutottunk itt, jöttünk bár Szegedről, Mosonmagyaróvárról, Erdélyből, a Vajdaságból, háborúk idején, vagy éppen Nyitráról, Monostorpályiból, sok-sok helyről.

Mi az, ami itt is tart? Csak a magam nevében beszélhetek, még ha lehet is mondandómban olyasmi, amire mások is rábólintanának. Engem itt tartottak a tanítványaim. Nagyon szerettem tanítani, és érdeklődő, tehetséges, hálás tanítványokra leltem, ezt kell először megemlítenem. Azt is persze, hogy többen már másutt élnek, a fővárosban vagy néhányan már távol, akár földrésznyi távolságban, elvégre ambíció bennük is van.

Itt tartott mindaz, ami veszprémivé teszi az embert. Nem akarok félreérthetően fogalmazni: úgy nem lehetünk veszprémiek, mint akik itt születtek, itt élték meg a gyermekkort. Másutt is megírtam: azt nem lehet átültetni magunkba,  amit az ember fölnőve él át, nincsenek emlékeim az ötven évvel ezelőtti idős szomszéd nénikről, bácsikról, nem tudom, hogyan hívták az utcában lakó családot, akiknek a nagyapja molnár volt, hol volt régen egy kis mozi. De igyekszem megtudni, így lettem én, aki felnőttként költöztem ide, veszprémi lokálpatrióta, sőt: helytörténeti írások elkövetője.

Itt tartott a város szépsége, hangulata. Veszprém szerethető város, szerethető emberekkel, köztük barátokkal, kollégákkal. És itt tartott mindaz, amiben részt vehettem: a kulturális élet. Mindaz a pezsgés, amely Veszprémet a rendszerváltás környékén már mozgatta, amelynek következtében János pap (Pap?) országa a ’90-es évek elejétől a legérdekesebb városok közé került. Benne élhettem, több mindent ki is próbálhattam, a sajtóban dolgozva is. Viták folytak, időnként ütközetek, lapokat, folyóiratokat alapítottak/tunk, ezek egy része ma is megvan, könyvek jelennek meg. Ideköltöztek, illetve ide kapcsolódtak vajdasági írók, akiknek nagy szerepük van abban, hogy a hagyományosan konzervatív város sokszínű is lett, nem maradt belterjes. Megtanultuk, hogy a barátság nem zárja ki a kemény, őszinte bírálatot. Érdekes a zenei, a képzőművészeti élet, az antikváriumban és a Művészetek Házában irodalmi estek vannak, még ha már nem is vonzanak annyi embert, mint korábban. Nem akarok mindent leírni, nem is tudnék. Kiélhettem és kiélhetem befogadó és alkotó vágyaimat egyaránt, hálás vagyok a sorsnak, hogy ide vetett.

 

Brassai Zoltán

Fotó: Kiss Sándor

impresszum