Öntörvényű, szenvedélyes, kritikus, szókimondó. És nő. Szilágyi Zoé-Éva Veszprém egyik ismert figurája. Ismert, de Veszprémben nem elismert. Pedig fest, blogol, rajzol, verset ír. És megpróbál életbe maradni. Igazi outsiderként próbálja nap mint újra alkotni önmagát.

– Ki vagy te, Zoé? Festő, Lackó özvegye, blogger?

– Elsősorban Szilágyi Zoé-Éva képzőművész (Balássy Évának születettem, csak a család megváltoztatta nevét) vagyok, aki művészcsaládba született bele, és úgy 2–3 éves kora óta megszállottan alkot. Soha az életben nem volt semmi más foglalkozásom, vagy polgári munkahelyem. Csecsemőkorom óta műtermek  bűvöletében nőttem fel, a falakon Picasso meg Max Ernst plakátokkal, neves színészek, művészek, költők társaságában, akik szüleim barátai voltak. Lackó (Szilágyi Lackó festőművész – a szerk.) özvegye is vagyok. Sajnos a sors így hozta. Két különböző stílusú, de hasonló ízlésű művész együttélése volt a miénk. Igaz, a halálakor külön éltünk, ennek ellenére sosem váltunk el, lélekben mindig összetartoztunk. Blogger? Igen! A blogolás nagyon fontos számomra, mivel grafomán vagyok. Az írás számomra olyan önkifejezési forma, mint a festés vagy az öndizájnolás. Több blogom is van. Lackó emlékblog, a képeimet bemutató oldal, a verseim, írásaim blogja, az eddigi utazásaim leírásainak szintén külön oldala van, és van egy német nyelvű művészeti naplóm is. Plusz aktívan facebookozom, TUMLR oldalt is vezetek, mert ott rengeteg brit, amcsi meg svéd őspunk, underground figura nyomul! Ráadásul, nincs cenzúra, a legbetegebb, legdurvább dolog is mehetnek.

– Hogyan indult ez az egész? Miért nem lettél gyógyszerész vagy tanító néni?

– Nem készültem tudatosan a művészi pályára. Inkább állatorvos vagy kutató szerettem volna lenni, aki utazgat Afrikába. Igaz, kiskorom óta alkotok, ez mindig hozzátartozott a létezésemhez, akárcsak az önkéntelen lélegzetvétel, az evés, ivás vagy WC-zés. De valahol genetikailag belém volt kódolva, hogy nem csinálhatok mást, csak ezt. Édesapám képzőművész, számomra természetes volt, hogy apuka nem jár el aktatáskával munkahelyre. Édesanyám – tanítónő – meg afféle múzsaként szintén otthon töltötte napjait. Nekem minden polgári munkakör, minden  normális munkahely valami fura extrémitás. Amikor kamaszként Németországban kapcsolatba kerültem a felnőtt képregények, a graffiti, a street-art és az új vadak művészetével, láttam, hogy a művészet lehet friss, lázadó, olyan, mint a rockzene, akkor már tudatosan is elfogadtam a művész létet, ami kilépett a múzeumok és a galériák ósdi világából.

– Hogyan alakult ki a stílusod? Kik hatottak rád?

– Mindig magamnak való voltam. Saját kis mikrovilágomban éltem kamaszként is. Zenét hallgattam, mindenféle sztorikat képzeltem el, melyeket igazabbnak éltem meg, mint a valóságot! És ezeket rajzoltam le, festettem meg. Kezdetben inkább rajzoltam, mint festettem. A képi világomat a ’80-as évek újhullámos videóklippek világa inspirálta. A művészetben nagyon szerettem a felnőtt képregényt. Nyugaton  egész művészeti ágazat épül erre. Például Crepax erotikus képregényei, az U- COMIX (underground-comix) vagy Nicole Claveloux szürreális titokzatos elvont történetei nagyon bejönnek. Később a graffiti spontán kifejezésmódja, az új vadak ösztönössége és szókimondó, tabuk nélküli világa is hatott rám. Ebben is hasonlítottunk Lackóval, ugyanazokért a festőkért rajongtunk: Salome, Baselitz, az ENDART csoport. Szerettem Warholt, mint fazont, mint jelenséget. Később felfedeztem Frida Kahlót, akihez sokak hasonlítottak engem, és emiatt kezdtem el figyelni rá, képeire. Imádom Gulácsyt, Francis Bacont, Emil Nolde-t és Niki de Saint-Phalle-t. Az ő színes forgó, vízköpő objektjei láthatók Párizsban a Pompidou Center előtt. Mindig vonzott az ellenkultúra is, mint a dada, a szürrealisták. El Kazovszkij világa is nagyon közel áll hozzám. Kazó laza volt és könnyed, telis tele energiával. Nagyon kedveltem Jim A. Kód underground festőt. Nagyon egyedi fazon volt, legalább olyan egyedi világgal, mint Lackó. Lackó halála után inkább festeni kezdtem. Képeim mélyebb értelműek lettek, bennük van  a tudatalattim,  hiszen Lackó jelen van az alkotásaimban. Ezért nagyon figyelnem kell – nem alkothatok silányat, miközben ő figyel fentről.

– Művészetedre mondhatjuk, hogy art-punk?

– Nos, ezt a kifejezést Lackó használta ránk, hogy megkülönböztesse a saját punkságunkat a nihilista „no future” piálós züllött punkokétól.  Mi kreativitásba visszük/vittük át a punkság színességét, a mozgalom kaotikus lázadó friss ős vadságát  és eredetiségét. Továbbfejlesztettük azt a három akkordot! Ennyi!

– Akkor pontosabb az a kifejezés, hogy te az underground, illetve az outsider art irányzathoz tartozol?

– Az outsider art szó szerint a kívülállók művészete. Nyugaton ez keresett műfaj. A kommerszen kívül áll. Egyedi, független, öntörvényű alkotók munkáit jelenti, akik között vannak mentálisan zavart, vagy naiv festők, hulladékból alkotó önjelölt kreatív megszállottak is. Sokuk pszichiátrián élő kezelt vagy éppen extrém stílusú underground figura. Kint a műgyűjtők nagyon szeretik őket, sok galéria is van kimondottan outsider art művészeknek. Itthon ez afféle kuriózum, nem tudják eldönteni művészet-e, vagy sem. Félnek tőle, és egyáltalán nincs piaca. Sokan le is nézik ezt az irányzatot.

– Olyanok a képeid, mint akinek a lelkében állandóan küzdelem van, állandóan angyalok-démonok harcolnának egymással. Ezt mutatja a külsőd is?

– Ez a „démonok és angyalok” dolog nem igazán a külsőmben mutatkozik meg, inkább a lelki dolgokban. Sokak ezt túldimenzionálják. A punk nekem csupán annyi, mint másnak, hogy szőkére vagy vörösre festi a haját. Minden embernek – jobb esetben – van egy rá jellemző megnyilvánulása, külseje. Én ilyen vagyok, a külsőm a lényem megnyilvánulása. Van, aki arannyal aggatja teli magát, vagy gyöngyökkel, én egyedi ékszerekkel, frizurákkal, sminkkel vagy piercinggel, tetkókkal. A démoni énem abban nyilvánul meg, hogy olykor előbújik belőlem a lélek sötét, rejtett oldala, a halál, a nyomasztó hangulatok iránti vonzalmam. Mint egy titkos alagút vagy kulcsra zárt szoba egy házban, amit csak azért is megközelítesz, mert tudod, tiltott közeg. Ugyanakkor bennem van az angyali én is, aki szereti a meghitt otthon nyugalmát, a csendet, aki áhítja a mindennapok uncsi, kalandmentes életét, aki gyűlöli a mai közönyös, erőszakos világot, és akit elrettent, hogy merre tart az emberiség. A rossz én ilyenkor gyűlöletet érez, és megtorlást kíván, a jó én viszont bízik a gondviselésben, és próbálja a lehető legkevesebb rosszat elkövetni. De amikor túl sok sérelem éri, újra kipattan a „kisördög”, és próbál hatalmas démonná nőni. Sokszor nagyon nehéz féken  tartanom mindezt, ilyenkor küzd bennem ez a két érzés, ez a két én. A legtöbb emberben is lejátszódnak hasonlók, de ez nálam nagyon szélsőségesen tud megnyilvánulni. De mostanában mindig a jó győzedelmeskedik bennem, míg azelőtt a másik volt a „champion”! Mindenesetre nem könnyű magamnak velem!

– Van neked jövőd itt, Veszprémben?
 
– Nos, az utóbbi években sajnos kirekesztve érzem magam. Bármiféle ötlettel álltam elő itt a városban, ami egyedi volt, elutasították. Mindenütt a bürokráciába ütközöm. Sokszor ellehetetlenítik azt is, hogy önfenntartó legyek. Ez szomorú, mivel nem akarok függni senkitől, nem akarok adományokból élni. Segélyt nem fogadok el. Közmunka szóba se jöhet. Eddig csak művészettel foglalkoztam, és ezzel akarok a későbbiekben is. Független vagyok. Számtalan kreatív dolgot tudnék alkotni, amivel pénzt kereshetnék, és még a városnak, a kultúrturizmusnak  is jót tenne. Ehhez azonban nem kapok segítséget. A közöny pedig óriási. Csak külhoni támogatással tudok túlélni. Úgy érzem, ebben a városban az alkotók kirekesztőbbek és bennfentesebbek meg ellenségesebbek, mint máshol. Nemigen bukkan fel új arc sem a placcon, mindig ugyanazokat látom… Ők meg sajna nagyon konzervatívak – minden szempontból… Nem beszélünk egy nyelvet. Végcél a Berlinbe költözés, mert itt nem látom a jövőmet. Pedig régen kiállítottam Szentendrén, kifestettem a Fekete Lyukat Jim A. Kód művészkollégámmal. Schéner Mihály, El Kazovszkij szerettek, barátságukba fogadtak. De ezek az idők, emberek elmúltak. Legnagyobb problémám, hogy manapság nem divat érezni. Ennél sokkal sikeresebb a szürkeség, a modernség látszatát keltő megnyilvánulás. Manapság szinte mindenki művész. Rengeteg gyenge, dilettáns nyomul. Sajnos miattuk még az igazi értékre sem kíváncsiak az emberek. Édesapámmal beszéltünk arról, hogy mennyivel jobb világ volt az, amikor a művész lelkiismeretesen dolgozott, alkotott a műtermében, éjszakánként pedig képezte magát, a gyűjtök meg felkeresték, vásároltak. Egy jó művésznek volt közönsége, mecenatúrája. A környezetük kiváltságos emberként tekintett rájuk, mert olyat tudtak, amit mások nem. De ez a világ elmúlt! Elmosta a közöny, a gagyi, a bürokrácia, a tehetségtelenség.

 

Névjegy:

Szilágyi Zoé-Éva. Született: 1966 Budapesten. Kiskora óta rajzol. Édesapja, Zoltán Sándor képzőművész támogatta szabadszellemű nevelésével és építő kritikájával a tehetségét. 1978-től 1992-ig Nyugat-Európa különböző országaiban élt, 1987-től rövidebb Magyarországra látogatásokkal. Németországban az esseni Gustav Heinemann Gesamtschule-ba járt középiskolába. Magyarországi tartózkodása alatt kb. 1 évig bejárt a Dési Huber rajzkörbe  „kockológiát”, teret meg tanulmányrajzot tanulni, ahol Korga György is tanította.  Díjai nincsenek. Nem tagja egy művészeti csoportnak, szövetségnek sem. Művészete nagyon személyes, kritikus hangvételű, olykor tabutémákat is feszegető.

Alkotásai blogja: http://artszilagyi.wordpress.com
Német nyelvű blogja: http://zoekunst.blogspot.hu

Versek, írások: http://krapplakk.blogspot.hu
Utazásai, emlékek: http://uttalanutakon.wordpress.com
Lackó emlék-blog: http://szeg.blogspot.com

Netes megjelenések:

http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/kortars-magyar-muveszeti/ch32s98.html
http://artportal.hu/lexikon/muveszek/szilagyi_zoe
http://www.kieselbach.hu/muvesz/szilagyi-zoe-_zoltan-eva_-szilagyine-zoltan-eva__6369

Kiállítások:
Csoportos:
1987 Szentendre, Vajda Lajos Stúdió (ef Zámbóval, fe Lugossy Lacával stb.)
1988 Essen, Németország „Calico”galéria (édesapjával, Zoltán Sándorral)
1989 Berlin, Németország „Squatters corner” (házfoglaló alkotókkal)
1990 Tapolca-Diszel Kultúrház (Zoltán Sándorral, Gazdag Sándorral, O. Papp Gáborral stb.)
1992 Vác, „Kék Lófény” (A. Kóddal)
1992 Budapest, Fekete Lyuk (A. Kóddal)
1992 Budapest-Veszprém, Kisgaléria (Szilágyi László festőművésszel)
1992 Budapest „Picasso Point” (Szilágyi Lászlóval)
1993 Veszprém, Kisgaléria (Szilágyi Lászlóval)
1993 Veszprémi Egyetem Aula (Szilágyi Lászlóval, Zoltán Sándorral, Nagy Ildikóval & T. Szabó Lászlóval)
1993 Veszprém, Kisgaléria (Szilágyi Lászlóval)
1994 Veszprémi Egyetem Aula (Szilágyi Lászlóval)
1995 Veszprém, Csikász Galéria (Szilágyi Lászlóval)
1996 Veszprém, Egyetem Aula (Szilágyi Lászlóval)
1997 Budapest, Merlin Színház (Szilágyi Lászlóval)
1999 Veszprém, Várgaléria (Szilágyi Lászlóval)
2000 Balatonfüred, „Art-East” Galéria (Szilágyi Lászlóval)
2001 Budatétény, Művelődési Ház (Szilágyi Lászlóval)
2002 Budapest, Bartók 32 Galéria (Szilágyi Lászlóval)
2002 Budapest ,Király u. „Világvége-fesztivál” (Brush Ramonesszel, El Kazovszkijjal stb.)
2008 Balatonfüredi Kultúrház (több Veszprém megyei képzőművésszel)
2009 Veszprém, Dubniczay-ház Magtár épület (Brush Ramonesszel)
2010 Veszprém, Dózsavárosi Klubkönyvtár (Brush Ramonesszel)
Ezen kívül sok MAIL ART/ KÜLDEMÉNYMŰVÉSZETI kiállítás világszerte!

Önálló:
1991 Amszterdam, Hollandia „Basement”
1994 Párizs, Franciaország „Café Notre-Dame”
1995 Veszprém, Kisgaléria
1998 Veszprém, Városi könyvtár
2000 Veszprémi Állatkert kiállítóterme
2006 Budapest, „Mucius” Galéria
2006 Budapest „Hársfa söröző”
2007 Veszprém, Dózsavárosi Klubkönyvtár

 

Pethő Imre

Fotó: Kiss Sándor

impresszum