Lackó és Zoé. Egy párt alkottak. Összetartoztak. Elválaszthatatlanok voltak éveken keresztül – még akkor is, amikor különváltak. Erről a szimbiózisról, együttélésről, közös pörgésről kérdeztük Zoét.

– Lackó évek óta halott. De aki ismer téged, az tudja, Lackó él, köztünk van.

– Igen, Lackó halott, és mégis élőbb s elevenebb, mint sok élő! Energiája, zsenialitása, egyénisége a túlvilágról is folyamatosan  adagolja a hatását azokra, akik vevők erre. Sokszor találkozom vele álmomban. Számomra olyan, mintha élne, csak épp elutazott volna. És valahol ez így is van…

– Hogyan találtatok egymásra?

– Lackóval véletlen futottunk össze Budapesten, a Madách téren, az egykori önkiszolgáló étterem előtt. Én a volt pasimmal és az új csajával ültem, borozgattam, Lackó meg épp arra jött egy művészkolleginával, Koródi Lucával. Jópofa, nagy dumás figura volt – szakadt bőrdzsekiben, fejkendővel a fején. Megkérdezte, hordok-e melltartót, vagy „tán magától ilyen kajak?!” Beszélgetés után meghívott egy kiállításra a Képzőre. Akkor derült ki, hogy festőművész. Aztán elmentünk a budafoki műteremlakásába. Beszélgetéseink közben rájöttem, totál egy hullámhosszon vagyunk: egyforma a hozzáállásunk a művészethez, politikához, punkhoz, ugyanazok a kedvenc zenészeink, kedvenc városunk, életstílusunk. Még a világgal szembeni komplexusaink és problémáink is megegyeztek. Hozzáköltöztem, és két hónapra rá elvett feleségül… Punk esküvő volt: Sex Pistolsra házasodtunk, én fekete fátyolban, ő skótkockás Johnny Rotten szerkóban, belőtt hajjal.

– Mi volt kettőtök kapcsolatának különlegessége? Hogyan hatottatok egymásra?

– Lackó túl nagy egyéniség és zseni volt ahhoz, hogy hassak rá. Én meg túl nagy ego, szintén túl kiforrott és egyedi, hogy ő hasson rám. Viszont oda-vissza inspiráltuk, „feltüzeltük” a másikat. Szenvedélyes és kaotikus kapcsolat volt a miénk – imádtuk és „öltük” is egymást, mind a ketten eléggé magunknak való, durcás egyéniségként afféle „se vele – se nélküle” viharos életet éltünk, de rendkívül fontosak voltunk egymásnak. Vitáinkból is inspirációt merítettünk, aztán kiröhögtük önmagunkat, meg a vitákat is. Afféle sorsszerű, végzetes találkozás volt, nem „hagyományos” szerelem, annál sokkal mélyebb és örökkévalóbb. A közös, kétszemélyes mikro-szubkultúránk teljes belterjes biztonságában éltünk, mint egy együttes tagjai, akik egymásra hatva impróznak! Furcsamód halála után hatott a művészetemre is. Mindenki észreveszi ezt, még édesapám, Zoltán Sándor képzőművész is. Most is saját stílusomban festek, de jobbakat. Valahogy céltudatosabban, összeszedettebben dolgozom, mert folyton úgy érzem, figyeli odaátról, mit alkotok, és nem hozhatok szégyent magamra, nem festhetek valami szart.  Továbbá a festés, a rajzolás sokszor fel is idézi a lényét. Úgy érzem, mintha itt lenne mellettem. Ezért intenzívebben alkotok, mint valaha. A gyászt úgy éltem meg, hogy – szinte kéjelegve a fájdalomban – közös kedvenc zenéinkre festettem dühödten éjjelente – és ez már szinte afféle „erotikus halálvággyá” vált sokszor…

– Lackót sokan ismerték. Igaz, csak felületesen. Az igazi Lackót nagyon kevesen. Milyen volt ő?

– Hát igen, az „igazi Lackót” kevesen ismerték! Sokan Veszprémben csak azt látták, mikor meghökkentő öltözékeiben végigszáguldott a városon, olykor mintha be lenne drogozva – pedig nem volt! Sokan féltek is tőle, mert agresszívnak tűnt – holott ez csupán védekezés volt részéről a sok negatív támadás miatt, ami érte – és ért kettőnket – a nagyon színes, extrém stílusunk miatt. Lackót meg is verték. „Hogynézőkibammeg!?” – kaptuk meg sokszor. Ha vissza mertünk szólni, abból baj lett, verekedés. Így aztán a „legjobb védekezés a támadás”-ba ment át Lackó. Ennek ellenére mélyen érző, légynek sem ártó, romantikus,  költői, nagyon művelt, hatalmas lexikális tudással bíró, túlérzékeny, erőszakot megvető ember volt. A festék és ecset volt az ő fegyvere, a vászon a csatatere. Sokszor átsegítette az időseket a zebrán, bevásárolt a koldusnak – ha épp volt pénze –, odaadta ruháját a rászorultnak a buszmegállóban. Ha megbántott bárkit, hetekig zavarta a tette. Sokak vissza is éltek a jó szívével.

– Mit szeretett? Mire vágyott?

– Imádta a zenét, a művészeteket, a nőket, a szerelmet, a nagyvárosi nyüzsit, az utazást, a szubkultúrák kezdeti őserejét, a külvárosok undergroundjának sűrűjében halászást, a primitív népek ősi művészetét, a természetfelettit, a modern városok dübörgését, a videoklipek fantáziadús világát, a sminket, a hajfestést mint önkifejezést, József Attilát, Francis Bacont, Gulácsyt, az expresszíveket, az utcai művészetet, a klasszikus és hipermodern fura keverékét. Érdekelték az éjszakai élet figurái: a transzvesztiták, a melegek, a prostik, a drogosok. Ugyanakkor Isten és a hit is vonzotta. Minden nap nagy figyelmet fordított a kinézetére. Mintegy rituálé volt minden nap hogy miként fessük, vágjuk, zselézzük, „lőjük be” hajunkat. Ez nem divat volt, inkább mágikus tevékenység! Bementünk városba, vásároltunk, de mindig úgy, mintha egy videoklipben élnénk, és nem a realitásban. Sokszor azt „játszottuk”, hogy angol punk vagyok, ő meg foglalt házban él. Ilyenkor angolul dumáltam vele, mintha épp akkor ismerkedtünk volna meg. Aztán otthon meg alkottunk, ki-ki a maga szférájában, szólt a zene, közös kiállításokra készültünk, és azon álmodoztunk, hogyan hozzuk be majd a cyberpunkot Veszprémbe, és hogyan lesz ez a város a szubkultok hazája… Ez sajnos csak álom maradt mindmáig. Arra vágyott mindig, hogy együtt meghódítjuk Berlint. Hogy meg tudunk élni az alkotásból, meg kijutunk az USA-ba.

– Írt. Zenélt. Festett.

– Lackó sokoldalú volt, így számára az írás és a zenélés is hozzátartozott az alkotáshoz. Volt egy zenekarunk, a Dead Bitch. Egyszer még koncerteztünk is napfogyatkozás előtt vagy után egy nappal a lakásunkban. Volt, aki a Szigetről jött el, hogy megnézze… A repertoár félig-meddig imprókból állt, meg más számok punk feldolgozásából. Például Tom Dooley és Johnny Cash dalokból.

– Te hova helyeznéd a művészetét, festészetét? Sokszor hallottam azt a megfogalmazást vele kapcsolatban, hogy punk festő. Megfelelő megnevezés?

– Punk festő? Igen is, meg nem is! Festőnek túl punkos volt, punknak túl művelt és túl művészi. Mi „art punknak” hívtuk magunkat: punkból táplálkozó, lázadó, független, underground művészeknek. Emellett Lackó mégis punkabb volt sok magát annak nevező embernél, mert túlélő harcos volt, és sosem alkudott meg!

– Sokszor beszélt Párizsról, főleg Berlinről, hogy ott jól érezné magát. Mi volt a baj Veszprémmel? Veszprém elfogadta őt? És ő Veszprémet?

 

– Berlin, Párizs. Igen, szerette ezeket a metropoliszokat, mert ott befogadták. Nem bámulták meg, nem kötekedtek vele az utca kisstílű polgárai, a művészetének meg abszolút létjogosultsága volt. Főleg Berlinben! Berlin minden stílust befogad, magáévá tesz – aztán mint sajátját köpi ki a világ felé. A művészvilág ütőere, ami energiákkal tölt fel, és totálisan szabad. Határtalanul vad nagyváros, mégis otthonosan meghitt – már ha bohém művész vagy. Lackó Veszprémet szerette a szépségéért, de gyűlölte az előítéletek miatt, amelyek körülvették, illetve körülvettek minket, hiszen én is ettől szenvedek mindmáig. Mindig azt mondta, Veszprém mediterrán fekvésű városka, olyan lehetne, mint Szentendre, de sajna a művészeti élet nagyon belterjes, az emberek pedig túl konzervatívok és elutasítók. Nagyon nyomorgott, nem kapta meg a neki járó elismerést. Hiába tudták, mekkora ász festő, valahogy nem igazán tudott megélni, a végén meg már egyenesen kukázott. Erről sokak hallgatnak, de sajnos igaz. Kérni meg túl büszke volt. Sokan ki is használták, fillérekért jutottak képekhez, amiket most milliókért árulnak, de legalábbis százezrekért!

– Aki ismerte, azt érezte, beszűkült az élettere az utolsó években. Mintha elfogyott volna a levegője. Magányossá vált.

– Fura színfoltnak nézték, néztek minket, de igaz „barátai” csak halála után lettek, mert míg élt, kényelmetlen őszinteségét sokak nem tudták elviselni. Igaz, pszichés túlérzékenysége miatt a végén már be volt kattanva. Emiatt is költöztem külön, sokszor meggondolatlanul durvákat mondott, és úgy viselkedett, hogy féltek tőle. Sokak emiatt végképp kerülték, ezért lett magányos. Miután szakítottunk, továbbra is összejártunk, tartottuk a kapcsolatot, de mindig összekaptunk valamin. Volt még két barátnője utánam, de egyikük sem tudta huzamosabb ideig felvállalni az életet vele. Talán, mert nem voltak rokonlelkek. Veszprém szűkké és gyöpössé vált számára. Berlinbe vágyott, egyszer meg is vette a jegyét, aztán visszaváltotta. Már nem mert kiutazni, bizonytalan félelmek gyötörték.

– Ő mondta egy interjúban, hogy önpusztító, önsorsrontó volt. Mit értett rajta?

– Önpusztítás, önsorsrontás? Régen nagyon sokat ivott – még a főiskolán, meg kisképzőn. Szeretett bulizni, sokat drámázott a  viszonzatlan szerelmek után. Aztán egy ideig kórházban volt, pszichés gondok miatt. Öngyilkossági gondolatok gyötörték, totál magába fordult. Sajnos meg is sokkolták. Ettől nagyon beindult, pörgőssé vált. Szerintem a későbbi agresszív magatartást is ez hozta ki belőle. Aztán, mikor megismerkedtünk, nem volt semmi gondja. Semmit sem vettem észre rajta, vidám volt, alkottunk. Semmi paranoia évekig! A dokik rengeteg gyógyszert adtak neki, amiknek rossz mellékhatásaitól betegebb lett, mint előtte. Volt mikor erre ivott. De utána már semmiféle piálás vagy drog nem ment. Kemény drogot sosem fogyasztottunk. Rengeteget kávézott, a cigit pedig állandóan szívta, egyiket a másik után.

– Miért váltatok külön?

– A szétválásunk főleg amiatt történt, hogy Lackó nagyon kaotikus lett. Egyik percben intelligens, kedves, szerető társ volt, a másik pillanatban durván sértegető, gyanakvó, szinte gonoszkodó emberré vált. Jómagam is labilis idegrendszerű, kaotikus lelkületű, borderline szindrómás „őrült” vagyok, és ettől teljesen lelki beteggé váltam. Két pszichésen sérült, túlérzékeny magányos farkas kioltja és kicsinálja egymást. Meg kell viszont mondanom, többször hagytam el, és mentem vissza hozzá, legalább tízszer. Mindig kibékültünk, és újra kezdtük, mert annyira egyek voltunk. Ezt is a sors rendezte – valamiért. Meg azt is, hogy magamra maradtam ezzel a lelki gonddal, és kívülről nem jött lelki segítség, se neki, se nekem, sem kettőnknek! Ha akkor nem jövök el, én kötöm fel magam, vagy még rosszabb történik…

– Miért lett öngyilkos?

– Ha Lackó szeretőbb közegben, befogadóbb országban élt volna, ahol megbecsülik őt, ahol nem nevetik ki folyton, ahol nem verik meg, ahol nem jelentik fel, mert az utcán árulja a kisebb „zseb-képeit” – akkor nem vetett volna véget az életének. Ha lett volna mindig elég festék, elég kaja, klassz műterem, és nem kellett volna rettegni a számlák hadától (tudom, miről van szó, mivel én is hasonló helyzetben élek, itt semmi sem változott), akkor nem lett volna öngyilkos, hiszen mint hívő ember valójában megvetette ezt a tettet.

– Mennyire volt ez sorsszerű? Lehetett volna ellene tenni?

– Nagyon elszegényedett a végén, már az alaprezsit sem tudta fedezni, festékre sem tellett, fillérekért, sokszor egy ebédért, cigiért adta el a festményeit. Megalázónak érezte az egészet. Halála előtt mondta is az ismerősöknek, hogy ő nem alkalmas gázártámogatásért kuncsorogni, sorban állni a hivatalban, ahol mindenki gyorsan félreült, nehogy melléje kerüljön Lackó véletlenül. Beszéltem vele halála reggelén, felhívott, azt mondta, képet vesznek tőle. Utólag megtudtam, hogy a képet nem vették meg, s ettől teljesen kiborult. Sajnos az orvosok is úgy álltak hozzá, hogy amikor pszichésen nagyon rosszul volt, és nem szedte a gyógyszereit, nem foglalkoztak ezzel különösebben, hiszen aki öngyilkos akar lenni, az megteszi, erőszakkal nem lehet meggyógyítani. Tudom, mert jeleztem, amikor láttam, hogy maga alatt van. Nem akarok vádaskodni, de ilyen a magyar pszichiátria. Sokszor mondta, milyen jó lenne valami csinos pszichológusnővel elbeszélgetni a gondjairól, de ahol a pszichológusnő is csak megsértődik, amikor Lackó épp rossz passzban valamit beordít neki utcán, ott nincs remény a lélek gyógyulására.

– Még mindig nem dolgozták fel, nem tárták fel a munkásságát. Olyan, mintha nem tudnánk mit kezdeni a Lackóval?

– Lackó képei szanaszét vannak a világban. Életében nem becsülték, nem jegyezték eléggé, most meg mindenki kapkod, bajban van, hogy nem tudják mindet katalogizálni. Sajnos a Lackó típusú alkotóknak itthon nincs nagy esélyük – nyugaton már sztárfestő lett volna régen. Nem volt ő olyan titokzatos, ahogyan beállítják, inkább mellőzött. Sokszor egyszerűen átfestette, megsemmisítette bizonyos képeit, vagy odaajándékozta ennek-annak, nyugatiaknak, punkoknak, csöveseknek, szép nőknek… Berlinben bement egy galériába, és performanszként letette jó pár képét – majd kifutott, vissza se nézve! Ilyen volt… Ilyen volt Lackó…

 

Pethő Imre
Fotó: Kiss Sándor

impresszum