Veszprém a művészetek terén konzervatív város, ezért nem fogadták be Szilágyi Lackót sem – véli Szerdahelyi Károly, a Csermák Antal Zeneiskola dobtanára.

A zeneiskola egy kicsiny termében, különböző méretű, színű és formájú ütőhangszerek között ültünk le, hogy a Lackóhoz kötődő régi emlékekről beszélgessünk.

– Hogyan ismerte meg őt?

– A zeneiskolában tanult Maros Gábornál, amikor ide kerültem. Én húszéves voltam akkoriban, ő tizennégy lehetett. Mindössze egy évig tanítottam, aztán engem behívtak katonának,  ő pedig elkerült szakközépiskolába. A mai napig megvan az a dob, amit annak idején kölcsönkért a nyárra.

Valóban, a kék színű hangszer ott pihen a sarokban. Mintha csak új lenne, laikus szemmel nem is látszott rajta, mi mindenen mehetett át az évtizedek során.

– Milyennek látta akkoriban?

– Teljesen átlagos gyerek volt, se jobb, se rosszabb a többieknél. Akkoriban még nem volt nyoma a benne munkáló ösztönöknek, ezek csak a pesti időszak során törtek a felszínre.

– Tehetséges volt?

– Minden gyerek tehetséges. A dolog igazából a szorgalmon áll vagy bukik. Ahogy mondtam, nem tűnt ki a többiek közül, és nem is maradt el tőlük. Nehéz megmondani, milyen magasságokba juthatott volna, ha a zenére koncentrál, csak azzal foglalkozik. A testvéréből trombitatanár lett, a lehetőségek számára is adottak voltak. A festészethez viszont nem értek, nem tudnám megmondani, mi a jó, és mi nem az.

– Később tartották a kapcsolatot?

– Valamikor '88–90 körül találkoztunk újra. Akkoriban dolgozott a Bowie képen, amit láttam is. Barna csomagolópapírra készítette zsírkrétával. A következő években is meg-megálltunk néhány szóra, ha összefutottunk az utcán. Mesélt a sümegi kezeléseiről is. Sokat altatták, azt mondta. Nagyon egyedül volt. Folyton falakba ütközött, mindig meg nem értéssel találkozott.

– Mit gondol, mi volt ennek az oka?

– A punk-underground Magyarországon nem volt elfogadott dolog. Sem zenében, sem a művészet más területein. Ennek  a szubkultúrának – általában a szubkultúráknak – az elutasítása különösen jellemző Veszprémre. Ez konzervatív hely, a művészetek terén legalábbis mindenképpen az. A konzervatív város pedig nem tudta befogadni őt, nem tudott mit kezdeni a jelenséggel. Ez ma sincs másképp. A minap beszélgettem egy másik tanítványommal, a Vad Fruttik dobosával. Ők is hasonló cipőben járnak: hiába keresnek próbatermet a városban, egyszerűen nem találnak. Az országosan ismert és közkedvelt veszprémi zenekart sem tudjuk befogadni, képzelhetjük, milyen falakba ütközhetett egy igazi lázadó.

Bármennyire is kevésnek tűnik az az egy év, amíg Szerdahelyi Károly dobolni tanította Lackót, a mester sosem felejtette el tanítványát. Falán a mai napig ott van a haláláról tudósító újságcikk. A papír már sárgulásnak indult, pedig mintha tegnap történt volna. A tanár úr is hitetlenkedő sóhajtással nyugtázza, hogy azóta már öt év telt el.

 

Schöngrundter Tamás

Fotó: Babják Tamás

impresszum