Lackó dokumentumokat készített, a valóságot igazságra festette. Sokak számára zavarba ejtő volt ez az erős őszinteség, ezért betegnek, furcsának nézték – így vall Szilágyi Lackóról – ahogy megfogalmazta – szívbéli barátja, Lang Rudolf.

– Mikor találkozott először Lackóval?

– Együtt voltunk sorozáson, mind a kettőnket alkalmatlanná nyilvánítottak. Zárkózott, de őszinte embernek látszott, nem  beszélt feleslegesen. Később egy közös barát kapcsán újra összehozott vele a sors. Színházi ember lévén nyitott voltam és lehettem mindenféle másságra. Lacit egy az egyben befogadtam, őszinte emberséggel viszonyult mindenkihez. Az álkapitalizmusban nőttünk fel, hamar megtanultuk, hogy minden csak álarc, a valóságot láttuk, de folyamatosan kerestük az igazságot. Lackó előbbre látott, mint a kora, olyan igazságokra világított rá, ami csak később vált ismertté.

– Milyen volt a kapcsolatuk? Könnyen megértették egymást?

– Nem verbális úton kommunikáltam Lackóval, hanem inkább érzelmileg. Csak egy példát mondanék. Fiatal koromban nem mertem közeledni a nőkhöz, de egy tőle kapott kép lerántotta a bálványt a gyengébbik nemről. A Pofa című alkotás egy nőt ábrázol, nagy szájjal, ez ablak volt számomra, hogy valódi értékükben tekintsek a nőkre. Főiskolát végzett, otthon volt a festészetben, rengeteget mesélt a festőkről, világukról. Jól éreztük magunkat, amikor együtt voltunk, mindig lázadtunk az egész „arany borjú” imádat, a kapzsiság ellen. Egy dolgot tartott igazán nagy értéknek, ez pedig a punk eszme. A főiskola megmutatta neki, nem csak konzervatívan lehet élni, a másságot is mindenki magáévá teheti. A változó külső ellenére mindig a Lacit kerestem benne, nem érdekelt, hogy mit képviselt.

– Lackó életében voltak olyan időszakok, amikor szinte meg sem lehetett közelíteni, mindenkiben az ellenséget látta. Ilyenkor is tudtak beszélgetni?

– Többször meglátogattam az akkor négy év körüli kisfiammal, akihez hihetetlen erős őszinteséggel fordult, s ezt persze a gyerek is érezte, és egyből elfogadta. Ami megtetszett a fiamnak,  azt önzetlenül odaadta neki. Úgy viszonyult a gyerekhez, ahogy másoktól szerette volna, hogy hozzá viszonyuljanak.

– Könnyen elfogadta azt a külsőt, amit Lackó magára vett?

– Az öltözködésének és viselkedésének megvolt a miértje. Nem ő volt ezért a hibás, hanem a társadalom. Mindenki éli a maga életét a minimum anyagiság megteremtése érdekében. Ez elfárasztja az embereket, nem tudnak nyitni a valódi értékek felé. Lacit ez dühítette. Nem vettük észre, hogy ez az ember értékes gyöngyöket szór elénk.

– Ezek ellenére mondhatjuk, hogy jól érezte magát Veszprémben?

– Ha van egy sebem, s olyan helyre megyek, ahol nem fáj, nem tudok róla beszélni. Itt volt a hazája, ide született, itt halt meg. Számomra ablak volt a gondolkodásra, őszinteségre, szabadságra.

– Milyennek látta a képeit?

– Lackó képei számorma nem szépek. Olyan, mint egy ronda nő, aki kívül csúnya, de belül gyönyörű. A valóságot igazságra fordította. Egy „beteg” ember látásszöge, de ki volt képes jól látni abban a zavaros időszakban? Dokumentumokat festett, örök emberi tulajdonságokat örökített meg. „Honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…” (József Attila: Thomas Mann üdvözlése) – ez jut róla eszembe. A Kacsalábon forgó Nemzeti Múzeum című képe láttán kérdőn néztem rá. Azt válaszolta, hogy ő oda sose fog bejutni, az számára egy kacsalábon forgó vár. Egy másik alkotásán különböző felségjelű gépek csapódnak be a veszprémi húszemeletes épületbe, miközben emberek ugrálnak ki az ablakon. Mindez egy héttel a WTC elleni merénylet után. Megmutatta, hogy különböző ideológiák támadják az ártatlan lakosságot. Azért vágta ezeket az emberek képébe, mert nem figyeltek rá. Zavarba ejtő volt ez az erős őszinteség, ezért betegnek, furcsának nézték. Pedig mindvégig ott volt az ember lelke örökös nagy fájdalmával, amire nem talált gyógyírt. S milyen igaz, senki nem lesz próféta hazájában, ez Lacinak sem sikerült. Csak azután kezdték el értékelni, hogy meghalt. De még most sem késő ezt orvosolni, egybe kell gyűjteni a képeit és kiállítani – s ha ez megtörtént, ne csak nézzék, lássák is.

 

Cseh Zoltán

Fotó: Cseh Zoltán

Kép: magángyűjteményből

impresszum