Együtt jártak dobolni a Csermák Antal Zeneiskolába, majd újra találkoztak Pesten a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, ezt követően mindketten a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanultak tovább. Zeke László szobrászművész Szilágyi Lackóval kapcsolatos emlékeit idézte fel.

 

„A zene felszabadította”

 

– Lacust a veszprémi zeneiskolából ismertem – mindketten dobolni tanultunk. Először Maros Gábor bácsihoz jártunk, majd Szerdahelyi Karcsihoz. Persze mindegyikünk dobszerkón akart  játszani, amire csak akkor volt lehetőség, amikor a tanár kiment a teremből. Néha „kereszteztük” egymást, egy-egy kamaradarabban együtt zenéltünk, de nagyon közeli ismeretségbe nem kerültünk, hiszen ő a Dózsában lakott, én pedig a Cserháton. Kiváló ritmusérzék jellemezte, remekül dobolt. Már akkoriba meglehetősen zárkózott arc volt, néha autista szintű magába fordulást lehetett érezni nála – de a zene felszabadította. Rohadt dinamikus tudott lenni, amikor dobolhatott, a hangszer, a muzsika olyan volt számára, mint egyfajta zeneterápia: jót tett neki, kinyitotta, ellazította.

 

„Megborulós és hiperaktív korszakai voltak”

 

– Ezután Pesten találkoztunk, a „Kisképzőben” (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola), ahol Lacus egy évvel felettem járt. Hozzám hasonlóan ő is renegát volt, vagyis elhagyta eredeti szakját – én üvegről mentem át szobrászatra, ő pedig bőrről festészetre váltott. Sajátos közegbe kerültünk, ugyanis a „kisképző” szabad és nyitott szellemisége sok olyan arcot elviselt, akik a „normális” gimnáziumból kikoptak volna. A suli kolesza egy Gellért-hegyi szuper villában működött, ahol többször laktunk egy szobában ezekben az években. Szűrt, de erős csapat élt együtt – állandóan rajzoltunk, zenéltünk, buliztunk. Millió együttes, formáció létezett a kollégiumban, amelyek havonta formálódtak, átalakultak. Lacus is zenélt, a dob miatt az „Ütős” becenévre hallgatott. Aktív részese volt a kollégiumi életnek, de már ekkor jelentkeztek nála a megborulós és hiperaktív korszakai. Ha jól tudom, ekkor már járt kezelésre. Amikor felszabadult, akkor nagyon pörgött: dumált, Pilinszkyt szavalt – de volt olyan is, főleg a téli hónapokban, hogy hetekig alig mondott pár szót. Gyerekfejjel az ember mindezt nem analizálta, de látta a nagy váltásokat.

 

„Nagyon tudta tolni a melót”

 

– Mindketten továbbtanultunk a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ám ott már nem kötődtünk annyira szorosan egymáshoz. Sajnos a hangulatváltásai továbbra is folytatódtak, rendszeresen járt orvoshoz, de szerintem félrekezelték.  A festészet viszont jót tett neki. Kiválóan rajzolt, igaz, a realista dolgokat nem szerette. Azt bizonyára kevesen gondolják vagy tudják, hogy Lacus rengeteget dolgozott. Nem csak a  tanév alatt alkotott állandóan, már „kisképzős” korában is munkával teltek a nyarai: amíg mi szórakoztunk, addig ő a szülei veszprémi lakásának tetőterében lévő műtermében festett és rajzolt szinte megállás nélkül. Nagyon tudta tolni a melót! És nem csak a mennyiség a lényeg: valóban komoly festményeket készített. Sajátos és meghatározó momentum Lackó életében a punk irányvonal. A főiskola első éveiben még nem volt punk – első szerelme, Propi (Ambrus Éva) hatására tolódott ebbe az irányba, aztán ez Zoénál folytatódott, és egyre erősebbé vált. Meglátásom szerint mindez egyfajta kompenzáció volt, ami egyre jobban önmagába fordult.

 

„Magában zúzott”

 

– A fősuli végén már alig találkoztunk. Nem nagyon szerettem bejárni, ugyanis akkor zajlott a rendszerváltás, ezért mindenki helyezkedett, lökdösődött, könyökölt – én pedig menekültem ebből a közegből. Aztán kikerültem Párizsba, és egyre kevesebbet hallottam Lacusról – persze tudtam, hogy Zoéval Veszprémbe költöztek. A festészetét nem tudom megítélni – és nem is akarom. Vajda Lajos jut eszembe róla, bár Lacus Kondor Bélát szerette nagyon. A korai képei tetszenek igazán: sajátos színei és figurái. Készített egy festményt – nem iskolás próbálkozást – a dózsavárosi temetőről. Na, az zseniális volt: baromi jó színekkel, sajátos hangulattal. Későbbi képei már telis-tele voltak feszültséggel, a belső dübörgést, az ősrobbanást tükrözik.  Utolsó éveire nagyon jellemző egy kései találkozásunk. Itthon voltam, lementem hozzá zenélni. Gitároztam, ő dobolt – de egyáltalán nem figyelt rám, csak nyomta a dobott, robbant, zúzott. De csak magában. Egyszerűen nem volt képes már az együttzenélésre. Magában játszott. Ilyen lett.

 

„Erőssége volt a gyengesége”

 

– Ami erőssége volt, az lett a gyengesége. Lacus nagyon művelt, hiperérzékeny, végtelenül tehetséges művészként hatalmas meccset játszott önmagával. Beborulós és felpörgött korszakai folyton váltották egymást, ám ez idővel átfordult önmagán. És az lett a vége, ami. Csak ez lehetett. Lacus sokszor mondta, hogy nem értik meg, és nincs igazi közege. Nos, egy művésztől a világ átlagostól eltérő megnyilvánulásokat vár el: külsőségekben, gondolkodásban. De ezt nem lehet a befogadhatatlan szélsőségességig kitolni, mert azt már nem tolerálja a világ – és mivel nem tud mit kezdeni vele, megijed tőle, elfordul, egyszerűen nem veszi tudomásul. A társadalom tehát valamifajta együttműködést, kezelhető viszonyt is kíván a művészektől, és ha ezt nem adjuk meg, akkor nem tudunk ebben a világban létezni. Nagyon sok tehetséges művész él körülöttünk, de nem mindegyik találja meg az érvényesülés útját. Van, aki menedzsert, galériát választ, amely persze korlátozza a művészi szabadságát, vagy legalábbis erőteljesen befolyásolja. Akad, aki csak magának alkot, és másból él. És van, aki peremre rögzül, mert nem alkuszik. Ám ez nagyon magányos, és rendkívül nehéz állapot, amely elviseléséhez komoly lelki szilárdság, keménység kell. Ha ez az állapot találkozik a belső feszültséggel, akkor az nagy robbanással jár. Lacusnál ez történt: húzta, amíg húzhatta – de a végén bekövetkezett a mindent lezáró robbanás.

 

Pethő Imre

Fotó: Kovács Bálint

 

A cikkben látható kép magángyűjtemény része, megtekinthető az Óváros Art Galériában.

impresszum