Bordács Andrea esztéta, művészetkritikus személyes kapcsolatban állt Szilágyi Lackóval, lakása falán a mai napig ott függ a tőle kapott Zoé című kép. A festőről és festményeiről beszélgettünk.

– Hogyan került kapcsolatba Lackóval?

– Veszprémben egy csoportos kiállítást nyitottam meg, ott láttam meg először Lackót és Zoét. Nem lehetett nem észrevenni őket, annyira szokatlanok voltak ebben a közegben. Amikor ezt szóvá is tettem Környei Ágotának, az egyik  kiállító művésznek, ő hívta fel a figyelmem rájuk, s kaptam tőle egy  kétoldalas brosúrát Lackóról, ami mély benyomást tett rám. Később meg is látogattam őket Veszprémben, ennek nyomán született egy cikk róluk az Új Művészetben. Ezután Lackó Fekete Márta által szervezett budatétényi kiállítását én rendeztem és nyitottam meg, erről az ÉS-ben jelent meg egy írásom a „Művészet keretei” címmel. Az írást az inspirálta, hogy a Veszprémből Budapestre tartó úton Lackó azon panaszkodott, nincs pénze arra, hogy normális keretekbe tegye a műveit. Ekkor kezdtem gondolkozni azon, mennyire nem is illenének a képeihez a keretek, mivel lefojtanák a bennük tobzódó szenvedélyt. Később a Bartók '32 Galériában rendezett tárlatánál már a háttérbe vonultam, úgy gondoltam, nem szerencsés, ha egy művész mögött mindig ugyanaz a név áll, s mást ajánlottam magam helyett megnyitó személynek. De a kiállításon személyesen csak Zoé volt jelen.

– Hova helyezhetjük el Szilágyi Lászlót a magyar és az európai képzőművészetben?

– Ezt nehéz megítélni. A festészethez való viszonya többekre nagy hatással volt, Szűcs Attila, Gál András – akiknek évfolyamtársuk volt – például nagy példaképüknek tekintették a  főiskolán, ugyanakkor ők sikeresebben érvényesültek a hazai művészeti intézményrendszerben. Azt elmondhatjuk, hogy a pályafutása idején nem tartozott a fővonalba, s a ’90-es években is a ’80-as évek újvad festészetét művelte – de a saját egyéniségén abszolút átszűrve, nem pedig egy régi történetnek a folytatását művelte. Amúgy éppen az öntörvényűsége tette őt hiteles figurává, ezáltal lehetett elementáris hatással a művészetre. Olyanok is példaként hivatkoznak rá, akik személyesen nem is ismerték. A kiállításai közül szerintem a legjelentősebb a műcsarnoki – nem túl szerencsés című – „Rosszcsontok”-on való szereplését emelném ki, ahol a képeivel berendezett tér a lakása miliőjét idézte. Tehetsége ellenére a viszonylag kevés szereplésének főleg az volt az oka, hogy a személyisége miatt nehéz volt vele együtt dolgozni. Gyakran a támogatóival is összeveszett, nem igazán motiválta azokat, akik ennek ellenére mégis mellé álltak és segítették. Jelenleg azt gondolom, egy művészettörténet tankönyvbe biztosan nem kerülne be, mivel nem teremtett iskolát, nem mozgatott későbbi nemzedéket, akiknek direkt példájául szolgálna – noha a posztromantikus attitűdje miatt sok művész számára vonzó és hiteles figura maradt. Talán akkor válhat majd kiemelt figurává, ha az expresszív festészetmód újra nagyobb teret kap.

– Lackónak gyakran emlegetett vágya volt, hogy egy világvárosba költözzön. Mi lehetett volna belőle, ha nem egy vidéki kisvárosban él?

– Nem ezen múlik. Egy nagyvárosban sincs egyenes út, azonnali siker. Rengeteg fiatal művész van, akik szerencsét próbálnak külföldön, akár Párizsban vagy Berlinben, de ott nem tudnak olyan pozíciót elfoglalni, mint itthon. Közben idehaza a művészetben is megfigyelhető az ország vízfejűsége, egyre több művész kerül Budapestre, egyre nehezebb kitűnni a tömegből. Úgy érzem, hogy amíg élt, Veszprémtől nem sok támogatást kapott, utána kapták csak fel.  Ha annyi támogatást kapott volna a halála előtt is, mint amit azóta, akkor talán minden másként alakult volna. Ennek ellenére most Veszprémben rendszeresen foglalkoznak vele, ami Budapesten lehet, hogy nem történne meg, hiszen itt rengeteg művész van. A halála beleillett a romantikus művész mítoszába egy olyan világban, ahol a művészet művelése, az intézményrendszerben való jelenlét egyre professzionálisabbá válik. Az persze mindig kérdés, hogy vajon a Szilágyi Lackóról kialakult kép mennyire olyan, amilyen ő maga volt? Egyrészt jó, hogy megjelent róla egy kiadvány, de pont az a vadság, trágárság és a szenvedélyesség maradt ki belőle, ami őt annyira jellemezte. Csak szofisztikált módon kerül elő a lázadás, eltűnik a kedélyborzolás, sehol nincs egy nemi szerv. Eközben azok, akik most Lackó mellett állnak, életében valamilyen szinten cserbenhagyták.

– Hogyan változott Lackó művészete az évek során? Megfigyelhető a képein, ahogy elhatalmasodott rajta a betegsége?

– Csak utólag látunk bele egy ilyen ívet a képeibe. Valójában a ’80-as évek újexpresszív festészetét űzte, ez illett a habitusához és a punk világfelfogáshoz is. Ő azt mondta, hogy nem tartja magát politikai punknak, de az a kiállás, az a lázadás, amit a punk jelent, nem értelmezhető a politikai környezettől függetlenül. Lackó egy igazi ’80-as évekbeli ember volt, és az is maradt a ’90-es években is.

– Készített egy képet a popkultúra-ikon David Bowie pályázatára, amit meg is nyert. Ettől a lázadótól nem idegen a Bowie-féle sztár-lét?

– Adott volt egy alkalmazott művészi feladat, amit ő a saját stílusában oldott meg. Bowie egyébként is nehezen besorolható, izgalmas, inspiráló figura, s direkt azért írtak ki pályázatot, hogy valami eredeti hangot találjanak, ami vizuálisan is megfelel a zenéjéhez.

– A díjnyertes képet sokan látták, de egyikük sem tudta megmondani, most hol lehet. Ez Lackó több festményéről is elmondható.

– Én annak idején láttam, de nem tudom, azóta hova került. Amúgy jellemző volt rá, hogy utólag is belefestett a képeibe. Ez felveti azt a morális kérdést, hogy meddig van joga  a művésznek alakítania a festményeit, mennyire nyúlhat bele utólag egy-egy képbe. Volt, hogy csak egy-egy részletet módosított az alkotásain, de előfordult az is, hogy a használt vászonra egy teljesen új képet festett. Azért is nehéz megtalálni néhány alkotását, mert amikor rosszabb körülmények között élt, egy sörért is adott el képeket. Vannak tulajdonosok, akik maguk sem tudják, hogy mekkora kincs van a birtokukban. Voltak, akik szívesen vettek volna tőle képeket, de nem tudtak annyit fizetni értük, amennyit azok valóban értek. Ez egy erkölcsi dilemma: megvegyem-e a  festőtől a művét, miközben tudom, hogy sokkal többet ér annál, amit kínálni tudok érte? Nem használom ki őt ezzel? Közben persze azzal is tisztában vagyok, hogy ha olyan kedve van, elosztogatja a festményeit.

– Ennek tudatában lehet-e egyáltalán valamilyen formában feldolgozni az életművét?

– Gopcsa Katalin pont ezen dolgozik Veszprémben a szülőkkel, és persze Zoé is magáénak érzi az ügyet – nem éppen konfliktusmentesen, ahogy én tudom, mert más-más aspektusból viszonyulnak az életműhöz. A profi feldolgozás mintha túl szalonképesebbé tenné Lackót, Zoé élt vele punkként, ilyen szempontból ő hiteles, ugyanakkor ő nem volna képes ezt az összegző munkát elvégezni. A képeinek jó része valószínűleg ma is Veszprémben van, ott osztogatta el őket, a Budapestre eladott festményei jól nyomon követhetők. Veszprémben Jokesz Antal is kellően tájékozott Laca-ügyben, s jó érzéke van mindkét oldalhoz. Így aztán egyértelmű, hogy az életmű feldolgozását mindenképpen Veszprém környékén kell elkezdeni.

 

Schöngrundtner Tamás

Képek: magángyűjteményből

impresszum