Amikor vállalta a tudatos punkságot, keményen szembekerült az álpunkokkal, az álmodernekkel, és nehezen jött ki azokkal, akik művészetpolitikát művelő embernek mondják magukat – mondta Felhősi István festőművész, akivel Szilágyi Lackóról, életművéről és (úgy amblokk) a hagyatékgondozásról beszélgettünk.

– Mint a tradicionális, klasszikus művészet felé forduló festő, hogyan látja a közülünk már eltávozott Szilágyi Lackó művészetét és alakját?

– Nehéz megfogalmazni, mert személyesen ismertem őt, elég sokat beszélgettünk, és velem soha nem volt olyan indulatos vitája, amit mások kiváltottak belőle. Más időben, de  mindketten elvégeztük a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, hivatásos művészek lettünk – úgy gondolom, ez a fajta szakmai tudás mindenféle tevékenység alapja. Lackót nem a divat határozta meg, tudatosan készült a pályájára, a „Képzőművészeti” után választhatott – miből építkezik fel ő maga. Nem azért mentünk a főiskolára, hogy az önkifejezésünknek diplomát szerezzünk, hanem hogy megismerjük mindazt, ami előttünk volt, és ahhoz hozzátegyük saját magunk világát. Hogy melyikünk milyen irányba fordult és mit választott, az már az egyén döntése, de ez nem kérdőjelezheti meg a szakmai fölkészültséget. Lackónak pont ebből fakadtak a konfliktusai – amikor vállalta a tudatos punkságot, keményen szembekerült az álpunkokkal, az álmodernekkel, és nehezen jött ki azokkal, akik művészetpolitikát művelő embernek mondják magukat. Valószínűleg sokan emiatt nem tudták igazán becsülni mindazt, amit ő a saját kútfejéből hozzátett az elődök tudásához. Manapság az emberek összekeverik a divatot az értékkel, a trendit a maradandóval.

– Ön szerint Lackó súlyos és maradandó életművet hagyott maga után?

– Lackót egységben kell látni: az embert és azt, amit csinált. E két szegmenst nem lehet különválasztani. Az ő élete az ő életműre. A művészete nem arról szólt, hogy milyen ügyesen kent mit, hova, mikor – stíluskritikai alapon nagyon nehéz is ezt véleményezi… Emellett biztosan sokan lesznek, akik majd meg akarnak élni belőle, és hivatkoznak rá. Igazából jó lenne,  ha a személye a „helyére kerülne”. Lackó Veszprémben született, innen került a főiskolára – saját jogán, saját erejéből –, és ide jött vissza. Természetesen voltak harcai: utazni, menni akart – de mindig vissza akart térni. Nem akarok ráaggatni semmiféle lokálpatrióta jelzőt, de mégis ezekhez az utcákhoz, ehhez a városhoz ragaszkodott, itt akarta  megalkotni azt, amit látott a világból. Olyan érzékeny idegrendszerű ember volt, aki megpróbált a hétköznapokban élni – mert muszáj lett volna –, de nem tudott. Mindig visszamenekült a maga valóságába, és csak egyetlen nyelven tudott kommunikálni, a művészet nyelvén. Akkora lelke volt, és akkora kötődési vágya, hogy egy ilyen befelé forduló és trendi világban mindenképpen konfliktusokba kellett ütköznie. Nem hasonulni akart, hanem a másságát kifejezni. Az, hogy Lackót hányan szerették, nem jelent művészeti szempontú mértéket – ez múlandó kategória. Aki azt nézi, hogy egy kiállításon hány ember jelenik meg, az rosszul gondolkodik. Az érték minden fölött van, túlél mindent, ami hétköznapi. Az ő munkái egy korról és az emberről szólnak, aki megpróbálja itt, ebben a korban a helyét keresni. Nem szólnak pártpolitikáról, nem szólnak csoportérdekekről, olyan dolgokról, amelyek két nap múlva már érdektelenek.

– A hagyaték és alkotó viszonya az Ön számára milyen kérdéseket vet fel?

– A művész egy közösségnek dolgozik – aki csak önkifejez és önkielégít, vagy csak meg akar felelni a divatnak, az nem is művész –, így biztos vagyok benne, hogy nem halotti templomot, állandó kiállítást akar magának, ahova csak nehezen tévednek be az emberek. Fontosnak tartom egy olyan adatbázis – gyűjtemény, nyilvántartás, valamiféle „kincstár” – kialakítását, amelyben a helyi értékeket nyilván lehet tartani, és alkalomszerűen, témaszerűen bemutatni. Előfordulhatnak olyan közösségi ünnepek, rendezvények, ahol a művésznek és az általa vállalt életútnak, a műveinek meg kellene jelenniük. Itt nem magán- vagy állami gyűjteményre gondolok, hanem közösségire, amelyet állandóan karban kell tartani – ez nem feltétlenül múzeumi körülményt jelent –, és amelyhez kapcsolódnának különböző események.

– A művész mennyire foglalkozik azzal, hogy mi lesz az alkotásaival?

– Személy szerint tudatosan igyekszem törődni azzal, hogy az alkotásaim ne egy elefántcsonttoronyba kerüljenek, mivel a közösségnek készültek. Persze a közösségi adatbázis kérdésében a városházának is lenne felvállalnivalója. Úgy gondolom, a gyűjtemény szó nem csak az irodák díszítéséről szól, nem csupán a háttérről, hanem olyan tiszteletről, mint ami két ember között működik.

– Vannak erre külföldi példák?

– Nagyon sok. A művészek hagyatékát általában alapítványok gondozzák. Lehet, hogy tartanak emlékszobát, de az a fontos, hogy a művek időről időre közvetlenül megjelenjenek a közösségben. Ez esetben kulturális hagyomány tud ráépülni, ami a város vagy a környezet értékrendjét is meghatározza.

– Ön szerint Lackó beletartozik Veszprém kulturális hagyományába?

– Mindenféleképpen, még akkor is, ha nem az aktuális társadalmi elvárásoknak megfelelően tette a dolgát. Ha sikerülne összeszedni minimum 20–30 jelentős alkotását, akkor hitelesen meg lehetne fogalmazni a várossal való viszonyát.

– Mennyire veszélyes az, ha az alkotó műveivel a halála után olyan dolog történik, amit ő nem akart volna?

– Lackóra leszűkítve: ahova őt magát nem engedték be, ott nem lenne szabad neki kiállítást rendezni. A kérdésre tágabban válaszolva:  ha a halálom után az egyik képem egy intimbetét hátteréül szolgálna, az durva és kegyeletsértő dolog lenne. Ha pártpolitikai érdekeket szolgálna, akkor szintúgy. A művész mond valamit, és beszélgetni akar. Nem tudja nem mondani, ezért művész – ám a tényeken nem szabad változtatni, Lackóból nem lehet szmokingos művészurat csinálni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy azoknak, akik valamilyen hagyaték gondozásával, kiállításával foglalkoznak, nem szabad látszaniuk, mindig a háttérben kell maradniuk. Ezért mondtam, hogy a legjobb a különböző hagyatékok esetében, ha alapítványok kezébe kerülnek az alkotások, nem pedig egy személy vagy az állam kezébe, mert akkor a tulajdonos a saját személyét tolja előre, a saját nevével fémjelzi a gyűjteményt – erre is van példa Veszprémben. Nem jó. A művészet nem megvehető. A tárgyakat meg lehet vásárolni, a művészetet nem. Aki azt hiszi, hogy idegen tollakkal indián tud lenni, nagyon téved. Ezt csak alázatosan és szeretetből lehet csinálni. Az a baj ezzel a korral, hogy sokan nem a művet akarják értékként elfogadni, hanem azt, hogy ki mit mondott róla, hogyan adták elő… A pillanatnyi értékek pedig csalókák. Egy szépségkirálynőre maximum két hétig emlékezünk, egy sporteseményre max. két évig, egy polgármesterre maximum 10 évig, egy miniszterelnökre max. 15 évig. Elfelejtjük azt, hogy évekkel ezelőtt ki volt a leggazdagabb ember, ki volt az, aki a legnagyobb aktuális attrakciót hajtotta végre – de furcsamód, ha az utcán elhangzik Michelangelo neve, százból kilencven ember tudja, ki volt ő. Az érték és az értékrend szigorú, és nem azon alapul, hogy most ki tülekszik magáénak tudni, birtokolni.

A szöveg első közlése: index.veszprem.hu, 2007.

 

Szaksz Balázs
Fotó: Babják Tamás

Képek: magángyűjteményből

impresszum