Szilágyi Lackó rengeteget festett, mégis viszonylag kevés képét ismeri az utókor. Elsődleges feladat tehát pályaképének felmérése és munkáinak teljes körű összegyűjtése lenne. Gopcsa Katalin művészettörténész, az első Lackó-kötet közreműködője a pályakép megrajzolásának és a képek összegyűjtésének nehézségeiről beszélt.

– Művészettörténészként hogyan látja, miként értékelhető Szilágyi László életműve?

– Bár alkotásainak csak töredéke ismert, de országos jelentőségű alkotónak gondolom. Elsődleges feladat egyébként egy oeuvre-katalógus összeállítása lenne, amely lehetőség szerint  minél több alkotását tartalmazza. Az életmű feldolgozása jelenleg stagnál. Több biztos forrást kellene ismerni ahhoz, hogy megismerjük és leírjuk Lackó munkásságát, majd pedig egy teljességre törekvő album készülhessen erről. Ennek érdekében minél több munkáját kellene összegyűjteni fotóval és adatokkal dokumentálva. Sok képe ugyanis elkeveredett, lappang. Egy 1998-as veszprémi tévéfelvételen például – amelyen a Várgalériabeli kiállítása kapcsán Lackó beszélt – több olyan kép is látható, amelyekről nekem sincs már tudomásom. Itt a konkrét feladat az – és ehhez a technika is adott ma már –, hogy a mozgóképen lévő festményről egy megfelelő minőségű állókép készüljön. Ez esetben több képről is lehetne így fotódokumentációt nyerni.

– Hogyan kell elképzelni az alkotások feltárásának folyamatát?

– Ez hosszas procedúra, éppen ezért elsősorban pénzkérdés. A korábbi időkkel ellentétben a digitális világban egy kis fényképezőgéppel már nem gond a dokumentálás. Az alkotás méreteit le kell venni, felírni a címet és az egyéb jellemzőket – ha vannak –, mint például, szignó, évszám stb. Lackó általában szignálta és évszámmal is ellátta a munkáit, az alkotásaival kapcsolatban precíz ember volt. Korábban Jokesz Antallal sok képet gyűjtöttünk össze: ő fényképezett, én írtam az adatokat. Művészeti magazinokban szoktak továbbá hirdetéseket közzétenni egy-egy konkrét, ismert képpel kapcsolatban. Nyilván amiről nem tudunk, hogy létezik, azt nem lehet keresni, kerestetni.

– Ilyen esetben mit lehet tenni? Vannak ma kevésbé ismert alkotói periódusai?

– Úgy tudom, hogy kerültek festményei például bizományi értékesítésre Budapestre, de nem ismerem a galériákat, így nem tudom, hogy ezekkel az alkotásokkal mi történt. A főiskola utáni pesti időszak is kevésbé ismert. Bár az ottani alkotásaiból a mai Pannon Egyetemen készített egy performansszal egybekötött kiállítást még 1990-ben – nem tudom, ez például mennyire dokumentált. A Derkovits-ösztöndíj idején (1991–1994) és azt követően nagyon erős időszaka volt, amikor stabilan jó képeket készített. Ezek jó része ma is megvan vagy könnyen azonosítható (lenne). A David Bowie pályázat (1996) kapcsán is el lehetne indulni a külföldre került munkái után. Az utolsó időszakában aztán – részben vászonhiány miatt – nagyon sok képet átfestett, így több korábbi alkotása is eltűnhetett. Még a városbeli tulajdonosoknál lévő képek feltárása is várat magára. Többen jelezték már, hogy rendelkeznek az életmű egy-egy darabjával, de katalógusba vételük eddig még csak részben történt meg.

– Ki foglalkozik az életmű összegyűjtésével?

– Intézményes keretek között nem folyik a képek feltárása. A család és a barátok létrehozták a „Miklós utca 18.” Művészekért Alapítványt, amely elsősorban Lackó hagyatékának a gondozását vállalta föl. Ennek kapcsán rendbe hozták például a lakását, vagyis a műtermét, időről időre megnyitva azt az érdeklődők előtt. Az alapítvány adta ki 2010-ben az első könyvet is Lackóról. De az anyagi lehetőségeik nekik is korlátozottak; pályázatokra, mecénásokra lenne szükség a katalógus elkészítéséhez. Válogatott bibliográfia már az album kapcsán is készült, de ez sem volt teljes, bővíteni lehetne. Akkor lennék elégedett, ha elkészülne ez a katalógus. Érdekes dolog lenne őt valahogy ebben képileg felidézni. Nagyon sok jó felvétel készült róla, sokan fotózták, ezzel külön is érdemes lenne foglalkozni. Egyelőre eddig látok. A továbblépés csak eztán következhetne.

 

Karlinszky Balázs
Fotó: Babják Tamás

impresszum