Ma még mindenki tudja Veszprémben, hogy ki volt az a bőrdzsekis, fémes, színes arc, aki szeretett leülni egy-egy kávéra, aki fáradhatatlanul rótta a város utcáit télen, nyáron. Szilágyi Lackó festő. Már életében kultuszfigura lett. Ő volt a punk festő, az avantgárd művész. Nekem – és sokaknak: Lackó.

Már életében jelenség volt. Mindenki ismerte, hozzátartozott Veszprémhez. Naponta többször is feltűnt a város utcáin, terein, a csak rá jellemző lépéseivel átszelte a várost. Egy-egy ráérdemesült emberrel szót váltott, majd ment tovább, vagy beült egy kávéra valahova. Figyelt, ment, élt.

És festett – amennyit bírt. Neki tényleg az élete volt a festés: ilyenkor kiadhatta feszültségét, és egyenlő feltételekkel küzdhetett a démonaival. Aki látott már Szilágyi képet,  érti, mire gondolok.

A szerencsésebbek – vagy talán a bátrabbak –, akik meg merték szólítani, tapasztalhatták, mekkora koponya. Kitörései, kiabálásai mellett a művészetről, az életről, Veszprémről rendkívül jó gondolatai voltak. Nem hétköznapiak. De hát ő sem volt az. Eredeti volt, egyéniség. Nem akart senkit sem utánozni, nem volt trendi, nem akart megfelelni senkinek. Csak magának. Megmaradt punknak, mert a punkságot szabadnak, őszintének gondolta.

Zúzott. Zenében, művészetben, magánéletben. Nem voltak arcai. Ő volt az ARC. Teljes akart lenni, menni a saját útján, ami cseppet sem volt könnyű – sem neki, sem a társainak. Sokan ismerték, de kevesen értették – és még kevesebben szerették. Néhány ember volt talán, aki barátságban volt vele rövidebb, hosszabb időre. De a többség félt tőle, kerülte, vagy jobb esetben botránkozó csodálkozással nézte, mint egy cirkuszi fellépést.

Nem értették, nem szerették. És ő szétrobbant ettől – meg a hétköznapitól, a megszokottól, a konformizmustól, a  gerinctelenségtől. A mai világunktól.

Tükör volt és szónok, a festészet, a szabadság ködlovagja. Szavakkal, képekkel szólt be praktikus, könyökölős létünknek.  Ki akarta pukkasztani a műanyag lufinkat. Közben pedig ő pukkadt ki – egyszerűen felőrölték a hétköznapok. Elfáradt, kifáradt, elege lett. Elment. Maradt a szellemi örökség képek formájában.

Elment, elege lett, elfogyott a levegő – és elfogyott ő maga is. Feladta? Vagy éppen befejezte azt, amit csinált? „Önsorsrontó, önpusztító vagyok” – mondta kritikusan magáról. Ahogy annak idején a David Bowie pályázaton díjazott képét is megsemmisítette, úgy semmisítette meg önmagát is.    

Elment, s közben maradt. Mert maradtak a képei, maradtak a róla szóló történetek, maradtak lenyomatok róla a világhálón. Életében is nehéz volt meghatározni, hogy ki is volt ő valójában. Extravagáns festő, intellektuális punk, zenész, életművész, meg nem értett zseni, két lábon járó dinamit, Derkovits ösztöndíjas festőművész, rettegett utcasétáló, őrjöngő látnok… Halála után is nehéz megfogalmazni, kategorizálni őt. És valószínűleg nem is kell. Lackó Lackó volt, a csak rá jellemző hangjával, kinézetével, gondolataival, kőkemény ítéleteivel, recsegősen őszinte képeivel.

Legenda lett, láncos ködlovag.

 

Pethő Imre

Képek: Szilágyi Zoé-Éva, Yokes, Újhelyi-Kovács Sándor

impresszum