Iratkozzon fel hírlevelünkre

Összes kiadásunk

 

 2017/2. szám

 

 2017/1. szám

 

 

 2016/1. szám

 

 2015/2. szám

 

  2015/1. szám

 

  2014/3. szám

 2014/2. szám

 

 2014/1. szám

 

 2013/3. szám

 

2013/2. szám

 

2013/1. szám



2012/4. szám

 


2012/3. szám

 


2012/2. szám

 


2012/1. szám

 


2011/2. szám

 


2011/1. szám

 

A Hollywoodoo zenekar frontembere, a sérült fiatalokból álló Hangadók együttes művészeti vezetője, színész. A Taxidermia főszereplőjeként megjárta a Cannes-i Filmfesztivált, a Hollywoodoo-val az ország nagy könnyűzenei fesztiváljait, élt Budapesten – és hazaköltözött Veszprémbe. Trócsányi Gergővel életről, halálról, zenéről, művészetről, tervekről, magasságról és mélységről beszélgettünk.

– Mikor kezdtél közelebb kerülni a művészetekhez?

– Reál értelmiségi családban nőttem fel, édesapám vegyészmérnök, édesanyám fizika-kémia szakos tanár volt, bátyám,  akire felnéztem, és mintát vettem tőle, szintén vegyipari iskolát végzett – tehát a famíliában nemigen volt táptalaja a művészeteknek. Az általános iskolás évek alatt nem igazán rajzolódott ki a humán érdeklődésem, egyrészt mert nem kaptam meg a tanáraimtól azt az inputot, ami kellett volna ehhez, másrészt én sem voltam elég érett hozzá. Így aztán elindultam a vegyipari pályán, ami óriási tévedésnek bizonyult, és egy nagy ütés, gong kellett ahhoz, hogy megtaláljam azt az irányt, ami idáig vezetett.

– És mi volt ez a nagy ütés?

– Huszonegy éves koromban kiderült, hogy embrionális korában elhalt ikerfivérem egy maradványa daganatos betegséget okozott a szervezetemben. Az operáció után kemoterápiára jártam, és onnantól kezdve az első öt évben remegő kézzel bontottam fel az érkező borítékokat – nem tudtam, milyen eredményt olvasok majd bennük. Ez hatalmas sorsforduló volt a burokban eltöltött gyermekévek után, és onnantól elkezdtem „carpe diem” módon élni az életemet, és belevetettem magam abba dologba, amibe korábban nem mertem. Tizenhárom évesen magával ragadott a rockzene szabadsága és szertelensége, színpadiassága, és megszületett bennem a vágy, hogy muzsikálással foglalkozzam, de soha nem mertem kifejezésre juttatni. A betegség előtt hobbiszinten próbálkoztam megtenni az első szárnycsapásokat, de a kezelések után már máshogy képzeltem az életemet. Minden mindegy alapon a zenével akartam foglalkozni, olyan dologgal, amit szeretek. Mivel mások nem hittek a gyógyulásomban, így kénytelen voltam saját energiákra összpontosítani, és nekem a zene volt az a megnyugvás, ahová el tudtam menekülni a rémisztő gondolatok elől. A félelem persze az évek múltával elmúlik, és ki lehet lábalni ebből a helyzetből.

– És a betegségből ki tudtál lábalni?

– Az onkológusok szerint, ha tíz éven belül nem jelentkezik újabb daganatos elváltozás, akkor gyógyultnak tekinthető a páciens – és szerencsére az a tíz esztendő már rég lepergett.

– 1993-ban alapítottátok meg a Hollywoodoo-t, és még mindig él és virul az együttes. Mi volt az az erő, újdonság, különlegesség, unikális dolog, ami miatt igazi sikereket ért el a banda? És mi az az erő, aminek köszönhetően a mai napig zenél a Hollywoodoo, mi tartotta életben a zenekart?

– Recsegve-ropogva indult a történet, nem volt vele túl nagy célunk, csupán annyi, hogy egyszer egy veszprémi színpadon felléphessünk. Talán csak az én fejemben élt az a kép, hogy milyen jó lenne rockzenészként hatalmas tömeg előtt nagyszínpadon muzsikálni. A betegségem után kialakult bennem egyfajta bizonyítási vágy, hatalmas energiát fektettem a zenébe, és ez volt az a belső erő, amely kohézióként hatott; a többiek is látták, hogy mennyire kapaszkodom a közös zenélésbe, mennyire akarom, és mennyi mindent megteszek a bandáért. Aztán, ahogy teltek-múltak az évek, egyre komolyabb helyekre, színpadokra jutott el a társaság, és ez elég erős motiváció tudott lenni. A közönségünk pedig elég befogadó volt az akkoriban frissült rockmuzsikára, amit játszottunk. Bátran, merészen nyúltunk mindenhez: a rockhoz, a raphez, a blueshoz, a funkyhoz, a punkhoz – és sajátos hangzást hoztunk létre.

– Pár évvel ezelőtt újra nagy lendületet vett a banda, de most kevesebbet hallani rólatok. Mi ennek az oka?

– Az évezred fordulóján az egész zenekar Pestre költözött, és meg is lett az eredménye: több nagylemezt is kiadtunk, megjártuk az ország legnagyobb fesztiváljait, rengeteg helyen léptünk fel. Eltelt nyolc év, megéltem benne nagyon sikeres korszakokat, rendkívül termékeny időszak volt, de ott vettem észre magam, hogy nem nagyon tudok miből megélni. Hiába tudtam sikeres lenni a rockzenében, több lemezt megjelentetni, filmekben szerepelni, a Cannes-i Filmfesztiválra eljutni, nem volt mit a tejbe aprítanom. Aztán 2007-ben elegem lett a fővárosból, ebből az életformából, ráadásul átlag kétévente volt egy-egy műtétem – így aztán hazaköltöztem, és most itthonról járok fel a pesti próbákra. A banda nem állt le, csak megváltoztak a prioritások. Kevesebb fellépést vállalunk el, nagy turnékat nem szervezünk, mert nem akarjuk kiégetni magunkat. Negyvenévesen talán többet ér a gyermekkel tölteni a szabadidőt, mint bohóckodni a színpadon egy tál levesért és ingyensörért. A Hollywoodoo-t imádjuk, dédelgetjük, de nincs annyi időnk és energiánk, hogy fő tevékenység legyen az életünkben. Ezzel párhuzamosan a zenéhez való hozzáállásom is átalakult: már nem azért muzsikálok, hogy több ezer ember elé kiállhassak a színpadra, inkább az alkotási folyamat és az együtt zenélés csodálatos érzése ragad magával.

 


– A Budapesten töltött időszak alatt a zenélés mellett kipróbálhattad magad színészként is. A legnagyobb siker egyértelműen a Taxidermia főszerepe volt. Hogyan sodródtál a filmezéshez, színészethez?

– Az első örvényesi koncertünkön egy fotós fiú azt mondta nekem, hogy „kameraérzékeny” vagyok, és ajánlotta, menjek el  a Hajógyári-szigetre, ahol egy ügynökség castingot tart, reklámarcokat keres. Belevágtam, sikerült, aztán elhívtak reklámforgatásokra, és egyik dolog hozta a másikat; belesodródtam főiskolai vizsgafilmek készítésébe, és Mink Tamás asszisztens révén bekerültem a Taxidermiába. Ezek után pedig Réthly Attila Dóra című színházi darabjában szerepelhettem.

– Mit jelentett neked a Taxidermia főszerepe és az azt követő siker?

–  A Taxidermia életem egyik legnagyobb élménye: rendkívül érdekes és izgalmas volt a téma, a fiatal alkotógárdában hatalmas tűz lobogott, és testközelből láttam egy nagy stábot profin dolgozni.

– Milyen díjakat sepertetek be?

– Magyarországon a megosztó mivolta miatt a filmet eléggé elhallgatták, nem kapott akkora publicitást, mint amit megérdemelt volna (persze azért elnyertük vele a 37. Magyar Filmszemle fődíját), nemzetközi szinten viszont nagyon szép sikereket értünk el. Jártuk vele a fesztiválokat Ázsiától Amerikáig… – és többek között elhoztuk a 42. Chicago Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Hugo-, a 3. Brüsszeli Nemzetközi Filmfe sztivál Irisz-, a 16. Cottbus Kelet-Európai Filmek Fesztiválja Don Quijote-díját, legjobb rendező díjat kapott a film a 2. Eurázsia Nemzetközi Filmfesztiválon, és a 17. Tallin Fekete Éjszakák Filmfesztiválon miénk lett a kritikusok díja.

– Itt nem érne véget a történet az én logikám szerint. Miért nem sikerült a Taxidermia után komolyabb filmes karriert befutnod?

– Mert megdöglött a magyar filmgyártás. A gazdasági változások – finoman szólva – nem igazán kedveznek a művészfilmek gyártásának – de a zenének és a reklámnak sem. Nincs pénz művészfilmekre, de emellett gyakorlatilag negyedannyi reklámot nem forgatok, mint annak idején, és negyedannyi fellépésünk nincs a zenekarral.

– És hol találtad meg magadat Veszprémbe költözésed után?

– Az ajkai Molnár Gábor Műhely Alapítvány hatvan sérült ember nappali foglalkoztatását látja el, és az intézmény rendkívül nyitott szellemiségű vezetője keresett egy zenében jártas személyt, hogy foglalkozzon az alapítvány által gondozott sérültekkel. Én pedig megpályáztam az állást.

– Nem érezted túl meredek ötletnek ezt a lépést? Az emberek nagy része idegenkedik sérült társaitól.

– Nem, mivel a saját testem sérültségén keresztül nekem már nem volt annyira idegen mások problémáját, gondját elfogadni. Hamar megtaláltam velük a hangot, és létrehoztuk a Hangadók zenekart. Az egészben az a legszebb, hogy tényleg sikerült mindazt megvalósítani, amit elképzeltem, pedig nem vagyok gyógypedagógus. Egyszerűen emberi módon álltam a történethez, és azt mondtam: nézzük meg, logikai úton miként működik a rendszer, ki mire alkalmas, ki tud megfogni egy gitárt, énekelni, esetleg szintetizátorozni.

– Közben nem kellett magadat is képezni?

– De igen, mert nem vagyok hangszeres zenész. Így aztán úgy kezdtem el őket tanítgatni az első időszakban, hogy mindig egy leckével voltam előttük, és azt mondtam, hogy ha én meg tudom tanulni, és az ő keze pedig rááll, akkor ő is meg tudja tanulni. Aztán mivel én elhittem nekik, hogy meg tudják csinálni, idővel sikerült elhitetnem velük, hogy meg tudják csinálni, és aztán meg is tudták csinálni. Olyan szépen működött ez a láncolat, hogy az hihetetlen. Kicsivel később aztán Harangozó Botond barátom gitárosként sokat segített nekem ebben a munkában. Sorra tanultuk a könnyűzenei számokat – végül pedig ott állt a sérült emberekből álló Hangadók zenekar a színpadon, és zenélt.

– Milyen sikereket értetek el a Hangadókkal, és mit ad mindez az együttes tagjainak, és mit ad neked?

– A gyerekek élvezik a siker ízét, a tapsot, szeretik, ha megszólal egy dal, és most már tudatosan képezik magukat, egyikük-másikuk már zeneiskolába jár. A zene egy csoda, hiszen a zenében „teljes értékű” emberekké válnak, és olyat csinálnak, amit nagyon szeretnek. Emellett úgy érzem, elértük a maximumot a Hangadókkal, hiszen megmérettettük magunkat itthon; a Hangfoglaló Hétfő versenyről elhoztuk a második és az első helyezést, és idén egy kvalifikáció során a zenekar bejutott az írországi „European Song Festival”-ra. A jelenlegi állás szerint ki tudunk utazni június végén Írországba, ám lehet, hogy csökkentett költségvetéssel, és nem teljes létszámban – dacára a jótékonysági kampánynak, amely Veszprémtől Budapestig zajlott. Itt van tehát a kézzelfogható siker, mégis úgy érzem, hogy ez a küldetésem is lejár, ugyanis nem szeretném beküldeni a srácokat a show-bizniszbe, nem akarom, hogy a sérült világ celebjeivé váljanak. Nem akarnék bennük hiúságot, esetleg elérhetetlen álmokat kelteni – maradjanak meg annak, akik valójában: szerethető igazi emberek, akik szeretnek zenélni. Mellesleg a válság miatt csökkent az alapítvány költségvetése, így egyáltalán nem biztos, hogy nyár után is tudnak még foglalkoztatni.

 

 

– Ez nem igazán reménykeltő helyzet, ám mégse látom rajtad a sokunkból áradó keserűséget.

– Most leginkább a kettősség érzése és az útkeresés jellemzi a gondolataimat, mindennapjaimat. Kettős érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy mit jelent ma művésznek, magyarnak, magyar művésznek, alkotó, tevékeny embernek lenni. Tele vagyok kérdőjelekkel, amelyekre keresem a válaszokat, és emellett tele vagyok végre újra energiákkal is. Úgy érzem, lezárult az életem egy szakasza, és harmincnyolc évesen újra ki kell találnom önmagamat.

– És ki lesz az „új” Trócsányi Gergő?

– Pontosan még nem tudom, csak elmosódott elképzeléseim vannak. Amikor hazajöttem, azt terveztem, hogy létrehozok egy olyan zenész-kocsmát, ahova a veszprémi gondolkodó kultúr-réteget össze lehet rántani, de a bürokrácia megakasztotta az ötletet. Ennek ellenére nem tettem le erről a tervről. Azt látom, hogy a környezetemben sok kreatív ember teszi a dolgát, de a magányos energiák végül elvesznek, köddé válnak. Hiszek abban, hogy az összetartás erőt, motivációt, ötleteket ad – és ennek segítségével olyan dolgokat is meg lehet valósítani, ami egyedül nem megy. Nagy tapasztalatot szereztem a rendezvényszervezési munkában, a művészeti tevékenységben – erre alapozva talán össze lehet hozni egy kultúrgondolkodó társaságot először a virtuális térben, aztán a valóságban is. Mindig is veszpréminek vallottam magam, és mindig is szerelmes voltam a városba – tehát itt szeretném kamatoztatni azt az ismeretanyagot, azt a kapcsolati tőkét, amit összeszedtem az évek alatt. Itt szeretnék alkotni, hatni – ha hagyják. Egy kínai mondás szerint egy embernek három dolga van az életben: gyereket nemzeni, írni egy könyvet, és ültetni egy fát. A könyvemet már részben „megírtam”, persze van még benne befejezetlen fejezet, többek között meg akarom írni a Hangadók történetét módszertani könyvként. Szeretnék sokat zenélni, és esetleg a Hollywoodoo mellett egy könnyebben mobilizálható zenét összehozni. Rengeteget olvasok, járok apámmal a telekre, belevetettem magamat a kertészetbe, és megszületett bennem a vágy, hogy családot alapítsak.

– Trócsányi Gergő a nagydarab kopasz fiúként él a veszprémiekben. Most viszont megváltozott a külsőd. Rengeteget fogytál. Mondanál erről valamit?

– A rákbetegségem utáni meghízásomnak az lett az eredménye, hogy öt éven belül valószínűleg kaptam volna egy infarktust, vagy egy szövődményt a cukorbetegségem miatt, tehát le kellett fogynom, ám ezt csak műtéttel lehetett elérni. Művészbarátok, veszprémi barátok, Mészáros Zoli, Debreczeny Zoli segítségével sikerült összeszedni azt a pénzt, amely a gyomor bypass műtétemhez kellett. Az operáció során gyakorlatilag csináltak nekem egy féldecis gyomrot, így eddig 62 kilótól szabadultam meg. Most erősödöm, sportolok, úszom, kerékpározom – és újra jól érzem fizikailag magamat.

– Az ember olyan természetesnek veszi, hogy rohan, agyonstresszeli magát, és nem gondol bele, hogy egyszer nem fog élni. A te világképed hogyan áll össze annak tudatában, hogy tényleg nagyon komoly betegségből jöttél vissza?

– Két konkrét és meghatározó pillanata volt a hosszan elhúzódó rákos betegségemnek és a kezelésnek – és ez a két pillanat az egész életemre kihatott, nagyon egyértelműen és egyszerűen definiálta az élethez való viszonyomat. A mellkasi operációm után tizennégy óra fuldoklásos szakaszt követően lebénultak a rekeszizmaim, és leállt a légzésem. Még utolsó erőmmel elkezdem ordibálni, hogy megfulladok. Gyorsan toltak át az intenzív osztályra, és a folyosón a kézi lélegeztetés ellenére átéltem a fulladásos halál élményét. Megvan a pillanat, amikor elvágták a madzagot. Minden elsötétült körülöttem, és irgalmatlan megkönnyebbülést éreztem. Nem láttam én se alagutat, se fényt, se magamat felülről, de egyetlen dolog biztos: a szervezet úgy működik, hogy amikor elviselhetetlen fájdalom éri, akkor olyan fájdalomcsillapító hormonokat szabadít fel, amelyek elöntik az agyat, és kikapcsolják. Na, ezt az élményt éltem át. Másnap reggel arra ébredtem, hogy mellettem sziszeg a vastüdő, a torkomban pedig ott van a lélegeztetőgép csöve. Azt mondták, addig élek, amíg nyomják belém a levegőt. Mégsem adtam fel: felkeltem az ágyból. Ezután pedig az onkológiai intézetben a kemoterápia alatt szembesültem azzal, hogy mit jelent rákosnak lenni. Hullottak körülöttem az emberek, mint a legyek – olyan volt, mint egy haláltábor. Borzasztó szomorú hely, tele fájdalommal, félelemmel. Én is összezuhantam, összecsuklottam. Ott ültem haj, szemöldök, szőr nélkül a második kezelés után. Egy loknis hajú, angyalszerű nővérke odaült mellém, megfogta a kezemet, azt mondta: „Figyelj Gergő, láttam én olyan arcú srácot itt, amilyen neked most van. Most vagy felállsz, összeszeded magad és elkezdesz küzdeni, vagy tepsiben fognak innen kivinni.” Ültem még ott öt percet, kicsit sajnáltam még magamat, aztán felálltam, és azóta talpon vagyok. Ennyi. Bármilyen furcsa, a betegség erőt adott. Erőt ahhoz, hogy önmagam legyek.

 

Névjegy:


Trócsányi  Gergely Veszprémben született 1974. március 2-án.
1980–88 – Szilágyi Erzsébet Ált. Iskola – Veszprém
1988–90 – Vegyianyaggyártó Szakmunkásképző Isk. – Balatonfűzfő
1992–94 – Egyéni vállalkozó: kereskedés, mozgó árusítás
1993- tól – A Hollywoodoo zenekar alapítója, énekese, szövegírója és szervezője   (www.hollywoodoo.hu
1995–2005 – Rokkantnyugdíjas 67%
1997–99 – Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola magánének szak
2000–01 – Mozgássérültek Egyesületeinek Országos Szövetsége, szállító szolgálat, sofőr
2005 – A Radiocafe 98.6 rock cafe című műsorának egyik műsorvezetője
2006 – Pálfi György  fimszemle fődíjas alkotásának egyik főszereplője (www.taxidermia.hu)
2008-tól a Molnár Gábor Műhely Alapítvány Hangadók zenekarának vezetője (www.mgmalapitvany.hu)

Lemezek, díjak:
2002 – Stabil Oldalfekvés, a Hollywoodoo első nagylemeze. Kiadó: Warner/Magneoton
2004 – Karmolok, harapok, a Hollywoodoo zk. második nagylemeze. Kiadó m-Ton
2006 – Azistenlába, a Hollywoodoo harmadik nagylemeze. Kiadó: Edge rec.
2009 – Hollywoodoo Light, a 4. nagylemeze
2011– Hollywoodoo – Érzések boltja EP
2007 – Magyar újságírók Országos Szövetsége: Legjobb férfi főszereplő díja, Taxidermia
2007 – Voxcar magazin Voxcar díj: Legjobb magyar film betétdal – Hollywoodoo/Erdő/Taxidermia

 

Szaksz Balázs

Fotó: Kiss Sándor

impresszum