Iratkozzon fel hírlevelünkre

Összes kiadásunk

 

 2017/2. szám

 

 2017/1. szám

 

 

 2016/1. szám

 

 2015/2. szám

 

  2015/1. szám

 

  2014/3. szám

 2014/2. szám

 

 2014/1. szám

 

 2013/3. szám

 

2013/2. szám

 

2013/1. szám



2012/4. szám

 


2012/3. szám

 


2012/2. szám

 


2012/1. szám

 


2011/2. szám

 


2011/1. szám

 

Jó kedélyű morgolódás a magyar borászat helyzetéről Figula Mihállyal, a balatonfüredi Figula Pincészet vezetőjével.

– Merre tart a pincészetük?

– Próbálunk a minőségen javítani. Nem akarunk mennyiségben növekedni, beállt az a nagyságrend, amit ideálisnak tartunk, ezen a 30 hektáron szeretnénk a lehető legjobb eredményeket elérni. Elkészült az utolsó beruházásunk is, a vörösborérlelő pince, ezért abban bízom, hogy nagyon lassú, de mégis látványos minőségi javulást fogunk tudni produkálni ez elkövetkező években.

– Melyik szőlőfajtákban gondolkodtak? Terveznek valami változtatást?

– Egy olyan borvidéken, ahol 2000 éves hagyománya van a szőlőművelésnek, olyan nagyon újra ne számítson senki. Abban biztos vagyok, hogy a minőséget nem ott kell keresnünk, hogy újrafogalmazzuk a borvidéket. Ehelyütt megvannak az alapfajták – nyilvánvalóan az Olaszrizling, Balatonfüreden ehhez kell a legjobban ragaszkodnunk, rajta kívül pedig van még néhány fajta, amelyik tökéletesen alkalmazkodik a borvidék mikroklímájához, talajához, domborzatához. És ha ismerjük ezeket a fajtákat, akkor már csak megalkotandó borstílusokat és bortípusokat kell megtalálnunk. Ez nagyon lassú folyamat, húsz éve létezik a pince, és gyakorlatilag mostanáig csak amolyan féligazságokig jutottunk el, de bízom benne, hogy előbb-utóbb sikerül négy-öt borban összefogni a munkánkat. Természetesen ezeken kívül még elkészülnek a dűlőszelektált tételek is, ezek az egész koronái. Összefoglalva: a túl sok szőlőfajtát és a túl sokféle bortípust mindenképpen szűkítenünk kell, ez fog minket komolyabb minőséghez vezetni.

– Régen nem készült ilyen sokféle bor a Balatonfüred-csopaki borvidéken?

– A „csopaki” valójában egy bor volt annakidején, nem gondolkodtak fajtában, mert nem az volt a fontosabb. Ha valaki olvasgat egy kicsit, mondjuk Márait vagy Hamvast, azt láthatja, hogy mindig a termőhely a fontos, vagy ha nem, akkor gasztronómiai oldalról közelítik meg a kérdést, például néhol pecsenyebort termeltek… Ehhez kell nekünk visszatalálni. A mi Szilénuszunk is – ami több fajtának az összeszüreteléséből készül – egy régi, tradicionális eljárás felelevenítése. Kérdéseket teszünk fel magunknak, ezek a kérdések palackba kerülnek, és abban bízunk, hogy majd lassan ezekre a kérdésekre – a sok kísérlet után – válaszokat is tudunk adni: milyen is a mi borvidékünk igazi karaktere. Mert nekünk azt kell megtalálni. Nem Figula bort kell készítenünk, hanem füredit és csopakit, szőlősit, pécselyit, tihanyit: ez a feladat. A termőhely a legszebb tükör, annak a kell a borban megjelenni.

– Az elsők között kezdtek vörösborral foglalkozni a borvidéken.

– Igen mert itt van Tihany, és ez egy nagy feladat, nagy kihívás. Régen saját szőlőfajtája is volt, a „Tihanyi fekete”, tehát a kékszőlő nagyon régóta honos a borvidéken, tehát az  nem is lehetett kérdés, hogy szükség van-e itt rá. Remek a talaj, a Balaton három oldalról körbeöleli, termoelemként adott a Belső-tó is, a vízről a nap visszatükröződik, ezek mind olyan extra körülmények, amelyektől Tihany nagyszerű hely a kékszőlő műveléséhez. Azt hiszem, már megtaláltuk azt a stílust, ami reprezentálja a termőhelyet. Bárhol kóstolják a mi vörösborainkat – a villányi, a szekszárdi vagy az egri vörösborok mellett –, mindig kimutatják önálló, egyedi arculatukat, amelyben ott van Tihany és a Balaton-felvidék. A borokból kikóstolható, hogy tihanyi vagy szőlősi. Pedig az eddigi tapasztalatunk az, hogy a termőhelyre jellemző mineralitás a fehérszőlőkben könnyebben jelenik meg, mint a kékszőlőben. És mégis! Egyelőre Merlot-val, Cabernet Franckal, Cabernet Sauvignonnal és Kékfrankossal próbálkozunk, de még messze vagyunk a megfejtéstől, a húsz év szakmai múlt nagyon kevés ehhez. Ezért volt nagyon kártékony a múlt rendszer, amikor ez a tapasztalatgyűjtés és -átadás megszűnt, az ültetvények tönkrementek vagy kivágták őket, és nagyüzemi szőlőket telepítettek a helyükre.

– Általános vélemény, hogy a magyar borászat látványosan és nagyot fejlődött az elmúlt 30 évben. Ön hogy látja ezt?

– A látványos fejlődés egy bizonyos szűk körre igaz. Nem szeretek panaszkodni, mert nekünk nincs rá semmi okunk. Csodálatos tájon  élünk, gyönyörű munkánk van, saját sorsunkkal ilyen adottságok mellett tökéletesen elégedettek vagyunk. Ugyanakkor – a számok tükrében – nem mondhatjuk azt, hogy a szőlészet és a borászat dinamikusan fejlődne. Ez csak arra a 30–70, maximum 90 családi borászatra igaz, akik sikeresek, de ők a teljes magyar szőlő- és bortermelésnek csak az 5–6%-át képviselik. Tehát ez az 5–6%-nyi siker ne reprezentálja a 100%-ot, mert az nem tisztességes. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 145 ezer hektár volt a szőlőtermő terület, amikor egyetemista voltam, 93 ezer, amikor csatlakoztunk az EU-hoz, ebből 40 ezret kivágtak uniós támogatással. És bár rendkívüli jókedvet és optimizmust tudunk okozni azzal, hogy vándorcirkuszként járjuk az országot, és borvacsorákat tartunk – hol Figula, hol Jásdi, hol Bock, hol Thummerer, hol Szepsy –, csak ezzel az a baj, hogy ez az optimizmus és jókedv az országra nézve nem igaz. Mert mi ezeken a vacsorákon elmondhatjuk, milyen díjakat nyertünk, és jó ételek mellett elfogy a borunk – és ez nekünk nagyon jó. De csak nekünk.

– És a többi 94 %-kal mi a helyzet?

– A szőlőtermelés ebben a pillanatban abszolút ráfizetéses. Tehát ha valaki abból szeretne megélni, hogy szőlőt művel, és ősszel eladja, annak mostanság felkopik az álla.  És ha ez így van – márpedig így van –, akkor valami nagyon nincsen jól. Ha a leszüretelt, gyönyörű fürtök ára kevesebb, mint amit ráfordítottunk, akkor az több mint elkeserítő. Ezért van az, hogy kivágják, vagy műveletlenül hagyják a szőlőket. A műveletlen szőlő műveletlen társadalomról árulkodik. A szőlőhegyek beépítettségével is komoly gondok vannak. A műveltebb társadalmakban a pincék és a feldolgozók a hegy szoknyáján vagy a hegy lábánál vannak, nálunk például a Somló úgy néz ki, mint valami Patyomkin-falu. A mi borvidékünkön pedig történelmi szőlőhegyeken találhatunk úszómedencés nyaralókat. Arra nem tudom a választ, hogy mi az oka annak, hogy Olaszországban lehet gazdaságosan szőlőt termelni, Magyarországon pedig nem (lehet, hogy egy kicsit határozottabb érdekképviseletre lenne szükség, nem tudom), de az biztos, hogy a tájban több kárt már nem szabad tenni. Mert ez megpecsételi a gyermekeink sorsát is. Ez nagy felelősség, amit ideje lenne mindenkinek érezni. Magyarországon kis túlzással 200 ezer hektár első osztályú termőhely van. 50 ezret művelünk meg. Négyszer többen tudnának megélni a szőlőművelésből, mint most. Most, amikor nagy a munkanélküliség.

 

Névjegy:

Ifj. Figula Mihály
Balatonfüred-csopaki borvidék – Figula Pincészet

 

Született 1978. szeptember 1-jén, foglalkozása borász. Nagyszülei és szülei is a borász szakmában tevékenykedtek. Édesapját, id. Figula Mihályt 2000-ben az év bortermelőjének választották. 1993-ban, mikor családja magánvállalkozásba kezdett, már biztosan tudta, hogy ő maga is ezzel fog foglalkozni. Gyermekként strand helyett a szőlőbe járt, máig lenyűgözőnek tartja, hogy néhány fürt szőlőből, szinte a semmiből készül el egy üveg bor.

Tanulmányok:
1997-2001 – a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen szőlészetet és borászatot tanult
2000-2001 – a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen - marketing menedzser szakon szőlész-borász szakmérnöki képesítést nyert

2000-től napjainkig a  Figula Családi Pincészetben dolgozik Balatonfüreden. 2002-ben készítette el első borát, a Szilénusz Cuvée-t, ami mára a pince kiemelt borává vált. 25 hektár saját ültetvényen és 5 hektár bérleményen gazdálkodnak, utóbbin is a család végzi az összes munkát. 200 000 palack körül forgalmaznak évente, és számukra nem a mennyiség, hanem a minőség a legfontosabb.

„A magyar bor minősége szőlőfüggő, nincs más lehetőség, mint tökéletes szőlőt termelni, és egyedi, kézműves bort készíteni.”

 

 

gasztronauta

Fotó: Babják Tamás

impresszum