A színházi szakma a kezdetektől fogva tisztában van azzal a látszólag nem egyértelmű ténnyel, hogy a csupa nagybetűs SZÍNHÁZ egyik legfontosabb helyisége a büfé.

 

Ez különösen igaz a vidéki színházakra, ahol előadások után nem rohannak szinkronba, vagy másik színházba a színészek, hanem leülnek és beszélgetnek. Uram bocsá’, poharazgatnak. Ezek a beszélgetések és kötetlenebb együttlétek olyan erős társulatformáló erők, amelyek egy színházat ki tudnak emelni a közhelyek posványából, de oda is tudnak süllyeszteni. Ez annyira igaz, hogy amikor a ’80-as évek elején Ruszt József, Kossuth-díjas rendező, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház alapítója először járta be a zalai épületet, a büfé volt az első, amit felkeresett, hogy megfelelő-e… Mert az előadások sorsa nem csak a színpadon dől el, hanem ezekben a – nézők által többnyire elzárt – vendéglátó ipari egységekben is.

Földi halandóknak a színházi büfé első pillantásra olyan, mint egy virtuális környezet, ahol minden összekeveredett: egy Nagy Színházi Mátrix. Itt Madách Évájának simán csaphatja Ludas Matyi a szelet, miközben bodzaszörpöt szopogatnak a sarokban (és abban, hogy Éva elhagyta Karenint, éppen Matyi lehet a „ludas”). Megtörténhet, hogy a Mindentlátó Királylány sehol sem találja a lakáskulcsát, mert a Farkas rátette a Tablet PC-jének a tokját. Vagy, hogy Hamlet nem a létezés problémáit bogozgatja, hanem azt, hogy miért lett ekkora mobilszámlája (talán arra gondolhatna, túl nagy volt az arca a Facebookon, de nem). De láthatjuk azt is, amint Kossuth kimegy az udvarra Mátyás királlyal Viceroyt szívni, mert a tilalom itt, ebben a Mátrixban is tilalom, még az államférfiak számára is, bizony.

Találkozhatunk itt félkész szereplőkkel is, akik érthetetlen szavakat magolnak-mormolnak, le-fel járkálnak, esetleg követhetetlen lépés-kombinációkba kezdenek a legváratlanabb pillanatban, és még csak nem is sejteni, kinek készülnek. Mások sziszegnek, mint egy szaggatott kuktafazék, megint mások valamilyen idegen nyelven – talán csehül – gyakorolnak egy-egy magyar nyelvet nagyon meggyötrő, furcsa hangzású mondatot. A zárt osztály nyitottabb ennél a helynél. És mégis, ha türelmesek vagyunk, ha elvonatkoztatunk…:

A gyakorlottabb szem észreveheti, hogy ebben a látszat-káoszban mégis van egy uralkodó, meghatározó erő: a büfés.

A büfés – mint minden színházban dolgozó lény – igen ritka, nagy teherbírású és kifinomult állatfajta (ezt ember ugyanis nem bírná), akiben egy takarítógép, egy mosogatógép, egy bevásárlókocsi, egy kávégép, egy számítógép, egy pszichológus-pszichiáter és egy pap van összegyúrva. Napi háromszor sikál padlót (eltekintve a kisebb alkalmi balesetektől), számtalanszor mosogat. Mint a legmodernebb számítógépes raktár-leltárrendszerek, dolgozza fel a napi beszerzések optimalizálását, figyelembe véve, hogy az adott napon mely színész urak és hölgyek teszik tiszteletüket munkahelyükön, és hogy éppen mennyi készpénz található a pénztárgépben.

Minden színházi egyed kávétípusát pontosan ismeri, milyen hosszú, milyen rövid, milyen édes, mivel édes, milyen tej, mennyi tej, hidegen, melegen, habosan. Milyen szendvics, milyen sonka, milyen szalámi, milyen sajt. Milyen tea, ki hűlt meg, mennyi méz. De mindenek fölött a legnagyobb értéke a hallgatás erényének maradéktalan és folyamatos gyakorlása. Nem történt meg még ugyan soha olyan, hogy Othello felpofozta volna Csipkerózsikát, amiért is Liliom beverte volna az orrát, de ha megtörtént volna, akkor sem tudna róla senki, mert ebből a Mátrixból az események hírei nehezebben szöknek ki, mint az anyag elemi részecskéi a Fekete Lyukból.

Köszönjük Csabi!

 

Névjegy:

 

Dobos József Csaba – a Veszprémi Petőfi Színház büféjének üzemeltetője.

 

gasztronauta

Fotó: Babják Tamás

impresszum