Bohém figura. Mindig is habzsolta az életet, imádta a színházat. Mindezt a magából fakadó természetességgel tette. Manírok, pózok nélkül éli az életét és játssza a szerepeit. Nem misztifikálja túl egyiket sem. Egyszerűen, őszintén, magától értetődően éli a mindennapjait. Mer élni, érezni, szeretni. Nem tervez, nem számol, nem alakoskodik, érez és cselekszik. Ettől olyan drámaiak, erősek, magukkal ragadóak a színpadi figurái. Meszléry Judittal beszélgettünk családról, színházról, színészetről – és természetesen a szerelemről.

Az édesapám kispolgár,
… édesanyám tősgyökeres nógrádi parasztlány volt, aki ügyvéd mellett dolgozott, utána a Ludovika Akadémián Jány Gusztáv tábornok titkárnője lett. Amikor megszülettünk, már nem vállalt munkát, csak értünk élt. Egy bátyám volt, aki tavaly februárban halt meg. Épp vígjáték bemutatóm volt. Számomra ez a sors kísértése;  mert amikor apukám halálhírét hallottam Debrecenben, játszottam, amikor anyukám halt meg, szintén játszottam – Veszprémben a Kaviár című darabban.

Az, hogy miért lettem színésznő, nagyon érdekes történet. Már annyira idős vagyok, hogy járhattam egy évet az apácáknál. Édesanyámat, akinek semmiféle színészi hajlammal nem rendelkezett, rávették, hogy egy Szűz Máriáról szóló élőképben szerepeljen. Az volt a feladata, hogy haldokoljon egy ágyban. Én a kisangyal szerepét kaptam, aki lement a haldoklóhoz. Ezzel a helyzettel, figurával annyira azonosultam, hogy életem legnagyobb élménye lett. Olyan elementáris hatás ért akkor, ami elvezetett a színészethez. Hatéves voltam, és zokogtam, mert elhittem, hogy anyukám Mária, de ugyanakkor tudtam, hogy valójában az anyukám. Színházba nem jártam, szavalóversenyen talán egyszer indultam, akkor is negyedik lettem. Semmiféle kultúrmúltam nem volt, csak azt tudtam, hogy színésznő leszek.  Ez az élmény megmaradt bennem, és attól kezdve, ha megkérdezték tőlem, mi leszek, azt mondtam: színésznő – de ezért semmit nem tettem. Szerintem főiskolás koromig egyetlen színházi előadást láttam, a Peer Gyntöt. De az nem volt rám akkora hatással, mint az édesanyám.

Természetes, hogy színésznő lettem,
… pedig senki nem mondta, senki nem tanácsolta. Amikor jött a felvételi, akkor elmentem rá. Aztán kidobtak – kétszer egymás után. Azt sem tudtam, mit vár tőlem a felvételi bizottság. Gazdag és színes fantáziám volt. Biztos, mert sokat olvastam. Gyerekként elképzeltem a meséket, mindig átéltem, továbbéltem, amit olvastam. A fantázia a színészetben rendkívül fontos, mert nem az a művészet, ha beállítanak valahogy valahova, hanem az, ha te kitalálod, elképzeled, megtalálod a figurát.

A harmadik évben összetalálkoztam a baráti körömön keresztül Mensáros Lacival (Mensáros László Kossuth-díjas színész), aki akkor jött ki a börtönből, és egy ruharaktárban dolgozott. Egyből megszerettük egymást, ő kvázi meghallgatott, és mondott valamit. És, ami a legfontosabb: éltünk. Éjjel kocsmáztunk, másnap reggel elvitt a templomba összes bűneinket meggyónni, mert nagyon vallásos volt. Állandóan szavaltunk. Hol én mondtam egy verset, hol ő. Arra nem emlékszem, hogy adott volna tanácsot. Csak szavaltunk, és éltünk. Harmadik alkalommal megint elmentem felvételizni, és akkor már visszahívtak. Visszamentem, megkérdezték, hogy a műsoron kívül van-e  még valami. Azt mondtam, hogy Petőfi Sándor: Itt születtem én – ami egyébként férfivers. De valami olyan elementáris düh öntött el velük szemben, és olyan telített állapotba kerültem, hogy ekkorát kellett ugranom. Bele a pofájukba elmondtam a verset, és egyhangúlag felvettek.

Akkor értettem meg, hogy mi a színészet lényege. Az igazi alakításokat az teszi naggyá, hogy olyan ösztönös, aktív állapotot idézel fel magadban. Nem reprodukálsz, hanem aktívan éled meg magadat abban a helyzetben, ám ez nem megy egyik napról a másikra. Nekem volt szerencsém orosz rendezővel találkozni, akik ezt úgy nevezik, hogy van a szerep és a színész között egy távolság, amit a próbák folyamán össze kell hozni. Se nem belebújsz valaki szerepébe, se nem magadra húzod, hanem a kettő egyszer csak összeérik. Te is vagy, és a szerep is te vagy. Ezt nem lehet technikával, nem lehet manírokkal csinálni, ha valakinek ez a titka hiányzik, az elmehet, arról már az elején leteszek.

Hihetetlenül szerettem Veszprémet,
… amikor első alkalommal idekerültem Pétervári igazgatósága idején. Arra nem emlékszem, hogy milyen volt a színház. Fiatalságom legszebb éveit töltöttem itt. Habzsoltam az életet, jól éreztem magam. Kilenc darabban játszottam. Az egész társulattal tettestársakként éltük a mindennapjainkat: játszottunk, szerettünk, szórakoztunk. Boldogok voltunk.

A pályámat azonban Debrecenben kezdtem Linka Judittal, Dégi Istvánnal, Sinkó Lászlóval és Haumann Péterrel. Őket nagyon szerettem. Az ottani legkedvesebb előadásom Csehov Sirálya volt, ahol a vénkisasszonyt játszottam Kézdy Györggyel, Sinkó Lászlóval, Lontai Margitkával. Onnan Pécsre szerződtem. Azt hiszem, ott említésre méltót nem játszottam. Következtek a boldog veszprémi évek, majd egy évre Győrbe mentem, aztán Miskolcra, aztán vissza Győrbe. Onnan kerültem a „Filmgyárba”, ami a színészek éjjeli menedékhelye volt. Rényi Tamás találta ki ezt az ötletet, de amikor ő meghalt, vége lett. Előtte is, és utána is sokat filmeztem. Amikor a „Filmgyár” szerződtetett, egyetlen kockát se forgattak le velem. Ezt megunván kerültem Szolnokra – utólag is hálát adva a sorsnak, hogy Schwajda Györggyel dolgozhattam.

Schwajda kiváló igazgató volt, mindent megtett a színészekért. Ahogy ő fogalmazott, egy színházigazgató egyszerre tanár, kupleros, katona, börtönőr, óvó bácsi és pszichiáter. Úgy adta át Spirónak a színházat, hogy aki ennek nem tud megfelelni, annak nagyon nehéz dolga lesz. De ezt csak ő tudta, mert mi, színészek, borzalmasak vagyunk – borzasztó sérülékenyek, érzékenyek, habókosak, buták. Nagyon nehéz minket szabályok közé kényszeríteni.

Én filmben, színpadon egyaránt jól éreztem, érzem magam, ám a forgatás és a színházi munka két különböző dolog. A színházban azt szerettem, hogy az egy folyamat; meg kell élni egy életet, egy helyzetet, és napról napra közelebb kerülhetsz a figurához. Van időd rá, nem kell rohanni. A filmben azt kedveltem, hogy tudtam javítani, még egyszer fel lehetett venni, hogy rövidebb részekre kellett koncentrálni. Ott részekben kellett kiadni az energiát. De az is nagyon szép volt, mert ott egy kicsit talán jobban láttam magam kívülről. A színházban meg soha nem látom magam kívülről, nem kontrollálom, mert az addig tart, amíg a próbák tartanak. Utána szabad a színész, már nem teheti meg, hogy kontrollálja magát. Nem gyűjtök magamról relikviákat. Nincs egyetlen kritikám vagy fényképem sem otthon.

Várok az igazi, nagy szerelemre,
… még mindig várok. Itt állok 70 évesen, és azt mondom, nagyon sok szerelmem volt, de az a nagy, az az igazi még nem jött el.

Az eddigiekbe mindig beléjük képzeltem azt a valamit, amire nagyon vágytam, aztán kiderült, hogy az bizony nincs bennük. Magamnak generáltam az érzelmeket, egy kicsit besegítettem, hogy szerelmes legyek. Tulajdonképpen a mai napig hiányzik a nagy szerelem, és biztos, hogy megvan valahol az én lelkemnek a másik fele. Lehet, hogy Baján egy uszodában, vagy Brazíliában, vagy Oroszországban. Az eddigi legnagyobb szerelmet négyéves koromban éltem át. Halálosan szerelmes voltam egy szovjet katonában, Misába. Vidéken töltöttük a háború idejét, ott találkoztam vele, az unokanővéremnek udvarolt. Én azonban felvettem a legszebb ruhámat, kiültem egy fatörzsre, és vártam – Misa pedig almát lopott nekem, és hozta minden nap. Ha megkérdezed, ki volt az életem nagy szerelme, akkor azt válaszolom, Misa volt.

Két lányom van, Bora és Réka. Bora kicsit túltesz rajtam is, szenvedélyesen menti a kutyákat. Mindig történik vele valami, mindig bajban van. Réka sokkal konszolidáltabb, három lánya van. Azt hiszem, szeretnek. Jozsó – nevelt fiam – mozgásában korlátozott fiú, de nagyon jó humora van. Mondtam neki decemberben, hogy idén a karácsony elmaradt, de ő csak nevetett egy jóízűt.

 

Névjegy:

Sétálni nagyon szeret. A természet nyugtatja meg a legjobban. Angolul tanul, olvas. Barátai Újlaky Dénes, Hollósi Frigyes, Hunyadkürti István. Jászai-díjat kapott 1988-ban.

A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a debreceni Csokonai Színházban kezdte pályafutását.
1966-ban a Pécsi Nemzeti Színház tagja.
1968-tól 1975-ig a Veszprémi Petőfi Színházban szerepel.
1975-től 1977-ig a Miskolci Nemzeti Színház művésze.
1977 és 1980 között a győri Kisfaludy Színházban játszik.
1980 és 1984 között a Veszprémi Petőfi Színház tagja.
1984-ben a székesfehérvári Vörösmarty Színházban lépett fel.
1986-tól a szolnoki Szigligeti Színház tagja.
1993-tól a Művész Színházban játszik, majd a Szegedi Nemzeti Színház művésze.
2003-tól ismét a Veszprémi Petőfi Színház társulatának tagja.

Játékfilmek:
•    Így jöttem (1964) (Jancsó Miklós)
•    Zöldár (1965) (Gaál István)
•    A férfi egészen más (1966)
•    Lássátok feleim (1968)
•    Magasiskola (1970) (Gaál István)
•    A legszebb férfikor (1972)
•    Harmadik nekifutás (1973)
•    Szépek és bolondok (1976) (Szász Péter)
•    Ők ketten (1977) (Mészáros Márta)
•    Apám néhány boldog éve (1977)
•    BUÉK! (1978)
•    Minden szerdán (1979)
•    Majd holnap (1980)
•    Szívzűr (1981)
•    Csak semmi pánik (1982)
•    Sértés (1983)
•    Az óriás (1984)
•    Lélegzetvisszafojtva (1985)
•    Higgyetek nekem (1985)
•    Képvadászok (1986)
•    Vakvilágban (1986)
•    A csalás gyönyöre (1992)
•    Sorstalanság (2005)
•    De kik azok a Lumnitzer nővérek? (2006)

Tévéfilmek
•    Rab Ráby (1964)
•    Pirostövű nád (1965)
•    IV. Henrik király (1980)
•    Úri jog (1981)
•    Faustus doktor boldogságos pokoljárása (1982)
•    Fazekak (1982)
•    Özvegy és leánya 1-4. (1983)
•    Nyolc évszak 1-8. (1987)
•    Vitézi bál (1988)
•    Égető Eszter (1989)
•    A tigriscsíkos kutya (2001)
•    Mátyás, a sosemvolt királyfi (2006)
•    Könyveskép (2007)
•    Állomás (2008)

 

Pethő Imre

Fotó: Kiss Sándor

impresszum