Iratkozzon fel hírlevelünkre

Összes kiadásunk

 

 2017/2. szám

 

 2017/1. szám

 

 

 2016/1. szám

 

 2015/2. szám

 

  2015/1. szám

 

  2014/3. szám

 2014/2. szám

 

 2014/1. szám

 

 2013/3. szám

 

2013/2. szám

 

2013/1. szám



2012/4. szám

 


2012/3. szám

 


2012/2. szám

 


2012/1. szám

 


2011/2. szám

 


2011/1. szám

 

1954. augusztus 29-én, nehéz bőrönddel a kezemben, a Veszprémi Vegyipari Egyetem hallgatójaként léptem ki Veszprém-Belsőn az állomás előtti utcára. Addig még sohasem jártam itt, s az első kérdésem egy idősebb úrhoz így szólt: hol a villamos-megállóhely, a várba, az egyetemi kollégiumba igyekszem. A válasz enyhe mosoly kíséretében hangzott el: fiatalember, nálunk villamos nincs, ezért jobb, ha gyalogszerrel nekivág. Ha nehéz a bőröndje, akkor útközben többször is megállhat.

Térben és időben meglehetősen távolról, a „feketevonatos” Szabolcs megyéből érkeztem ide, számos tekintetben másféle világból. Az ottani szelíd homokdombok után itt valódi hegyek zárták le a horizontot, a történelmi városmag ma is lenyűgöz, s gyakran gondolok arra, hogy szülőföldemet akkor még jórészt láp- és mocsárvilág borította, amikor Pannóniában római légiók már utakat és házakat építettek, római mesterek szobrokat és sírköveket faragtak. És ez máig valahogy benne van a tájban. Persze az igaz, a jó, a szép keresése sem időtől, sem földrajzi koordinátáktól nem függ.

A várfokról lenézve a látvány ma is megragadó: a Benedek-hegy, a Kálvária, a kanyargó Séd, a Viadukt látványa most is érzelmi többletet hoz. A Szent Mihály-székesegyház, a Gizella-kápolna, a püspöki palota látványa a múltba repít, egyszersmind a jövőre irányuló közös cselekvésre ad inspiráló erőt. Diáktársaimmal gyakran megálltunk a Szent István és Gizella szobor előtt, s eltűnődtünk: bár első királyunk országépítő dinamizmusa ma is példaadó, a szoborpárost alkotó művész mégsem ezt a momentumot ragadta meg, hanem az örökkévalóságot mintázó statikus formát, meglehet, a dinamizmus örökkévalóságát szimbolizálandó. A Gizella-kápolna bizánci hatásokat tükröző freskói, a Veszprém-völgyi görög apácák emlékével együtt pedig arra utaltak számunkra, hogy a kereszténység felvétele kapcsán rövid ideig a két vonulat (Bizánc, Róma) nagyjából egyensúlyban határozhatta meg az itt élők hitét, szellemiségét.

Különösen értékes örökség volt számunkra – a frissen alapított egyetem diákjai számára – az 1200 körül már működő híres káptalani főiskola, ahol a hét szabad mesterség (filozófia, grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, asztronómia) mellett jogot is tanítottak. Az intézmény akkor a magyar diplomaták nevelő központja is volt. Mindezt bizonyítja IV. László király 1276-ból származó latin nyelvű oklevele, amely szerint „a veszprémi iskola a többi magyarországi egyházi iskolák között tanítóinak kitűnősége és tanulóinak száma miatt úgy tündöklik, mint Párizs iskolája a franciaországi iskolák között.” A 13. század végén és a 14. század elején a főiskola elpusztult, és újjáépítésére a következő századokban nem került sor. Mindenesetre az oklevél időről-időre vitákat gerjeszt azt tekintve, hogy ez a káptalani főiskola lenne valójában az első magyarországi egyetem? Az ellenzők szerint – mivel doktori cím adományozási joga nem volt – ez az állítás nem állja meg a helyét. Azonban ez semmit nem von le annak értékéből, hogy Veszprém ebben az időben Magyarországon kulturális központként kiemelkedő szerepet játszott.

Diákkori emlékként maradt meg számunkra a várban, két ház szögletében a Vetési-kő, a reneszánsz idők egyetlen fennmaradt emléke. Vetési Albert, Mátyás király kedvelt diplomatája bécsi majd olaszországi tanulmányai után nagyívű egyházi pályát befutva a nyitrai püspöki székből jutott el a veszprémi püspöki palotába. A közvélemény számára talán kevésbé ismert, hogy szülőhelye, Vetés, Szatmárnémeti és Csenger között, a Szamos bal partján, az országhatár túloldalán található falu, melynek református temploma őrzi a család (a Kaplony nemzetségből származó, magát a faluról nevező Vetési család), s annak Vetési Albert révén messze a legsikeresebb pályát befutó tagjának emlékét.

A város újabb kori szellemi fejlődésének fontos állomása a piarista gimnázium megalapítása (1778). Falai közt az ezt követő évszázadokban az ország számos kiválósága végezte tanulmányait, a növendékek által bemutatott iskoladrámák pedig a veszprémi színjátszás legrégebbi hagyományait jelentik. Történeti tény, hogy a magyar játékszín megteremtése szempontjából a piaristák magyar nyelven megszólaló iskolai színjáték-bemutatóinak meghatározó szerepe volt.

Nos, nagyon nehéz eldönteni, hogy bizonyos emlékeink, a világra történő rácsodálkozásunk, reflexióink pontosan mikor is keletkeztek, keletkeznek. Azonban annyi bizonyos, hogy abban az időben, amikor a kollégiumból reggelente lerohantunk az egyetemi órákra, kevésbé találtunk időt a múlt veretes emlékei előtti szemlélődésre. Akkor középpontban a kémiai tanulmányok álltak, a sav-bázis reakciók, a kémiai kötés és a molekulaszerkezet rejtelmei. De akár tudtuk, akár nem, akár akartuk, akár nem, a vár történelmi atmoszférája a jelenkori tanulmányok kereteként bennünk létezett, munkált.

A mai egyetem a 20. század közepén (1949) kezdte meg működését. Az egyetem alapításának fél évszádos jubileumán keringett egy történet, amely szerint az intézmény létrehozása valójában „egyetlen pont véletlen elhagyásának” köszönhető. A fáma szerint a vonatkozó kormányelőterjesztés következő mondatában – „javaslat az ország 2. műszaki egyetemének létrehozásáról” – a kettes szám mögül a pont kimaradt és ez a mondat jelentését meghatározó módon kibővítette. Némi zavar támadt volna – így a történet – a kormánytagok körében, hiszen eredetileg egy új műszaki egyetem, a második (Miskolc) létrehozását tervezték, s valaki a kormánytagok közül rákérdezett: hol épül a másik? Mire a város akkori országgyűlési képviselője – állítólag – gyorsan rávágta: Hát Veszprémben! A történet – bár hihetően hangzik – aligha valós. Ami tény: az alapítás hírét a nevezett képviselő és kormánytag 1949 tavaszán, Pápán egy tömeggyűlésen jelentette be, nyilvánvalóan nem minden politikai szándék nélkül.

Az új műszaki egyetem létrehozását azzal indokolták, hogy a város környéke a hazai bányászat és vegyipar egyik centruma, ezek fejlesztéséhez műszaki szakemberekre van szükség. Ez az állítás aligha vonható kétségbe, de lehetetlen nem gondolni arra, hogy az egyetem alapításával, a „fényes szelek” nemzedéke tagjainak tömeges beáramoltatásával az akkori politika a város szellemiségét akarta alapjaiban megváltoztatni (iskola-, hivatalnok-, katonaváros, püspöki székhely). Egy valós történelmi-társadalmi igény hátterében félreismerhetetlenül megjelenik az ideológiai, politikai, hatalmi aspiráció.

Nem csodálható tehát, ha a városban megjelenő, kezdetben az egyetemre menetoszlopban vonuló, mozgalmi dalokat éneklő egyetemistákat nem nagy rokonszenv fogadta. Szimpátia a hatalom, antipátia a városlakók részéről – ez a képlet 1956-ig volt érvényben. A forradalom ezt a viszonyt a feje tetejéről a talpára állította. Akkor kiderült, hogy a fiatal egyetemi közösség a társadalom súlyos megpróbáltatásait többségében ugyanúgy érzékeli – nem egy esetben saját családja révén – mint bárki más.

Az egyetem alapításával csaknem egy időben létrehozott kutatóintézetek révén a város nem csupán a vegyészmérnökképzés fontos bázisává, hanem tudományos centrummá is vált. A MTA veszprémi Tudományos Bizottságának (VEAB) létrehozásával pedig a magyar tudomány regionális központja lett. Az említettek révén széles és eredményes hazai és nemzetközi kapcsolatrendszer kialakításával ezek az intézmények messze földön öregbítették a város hírnevét.

Az elmúlt több mint fél évszázadban Veszprém kulturális élete is az országos érdeklődés középpontjába került, sőt, számos területen jelentős nemzetközi hírnévre tett szert. Felnőtt kórusok – Veszprém Város Vegyeskara, Liszt Ferenc Kórustársaság – mellett ifjúsági és iskolai énekkarok, a Mendelssohn Kamarazenekar, két színtársulat – Petőfi Színház, Pannon Várszínház –, több néptáncegyüttes magas színvonalú működése, zenei fesztiválok sora helyezi el a veszprémi kulturális életet a hazai és nemzetközi palettán, rangos irodalmi és képzőművészeti teljesítmények kíséretében. Nem is beszélve a hazai és nemzetközi sportsikerekről.

A sokszínű jelen további kibontakozása, gazdagodása attól függ, hogy a jövőben a konfliktuskeresés vagy az együttműködés vágya fog munkálni bennünk.

Magam 26 éven át voltam tagja Veszprém Város Vegyeskarának. Az együttest és a Városi Szimfonikus Zenekart 1956  szeptemberében Zámbó István alapította. Kivételes közösségteremtő személyiség, kivételes művészegyéniség, és kultúránkat, hagyományainkat elkötelezetten szerető és művelő polgár volt. Hazaszeretete a cselekvő hazaszeretet szép példája volt, szemben a verbális, szavakban megnyilvánuló „hazaszeretettel”, mely utóbbi, ha nem társul hozzá a közös cselekvés szándéka és akarata, meddő marad.

Az én generációm százada a 20. század volt. Mára cselekvő közreműködésünket egyre inkább a követő, szemlélődő, meditatív életforma váltja fel, de örömmel látjuk a kulturális sokszínűséget a tömegrendezvényektől a meghittebb, kamara-jellegű eseményekig, még ha az utóbbi időkben mintha gyarapodó számban tűnnének is fel a kultúrának vélt, mondott tömegszórakoztató rendezvények. És jellegzetes lehet az is, hogy a klasszikus értelemben vett kultúra mintha fokozódó mértékben találna otthonra szakrális terekben, a templomok falai között. Ez örvendetes, egyszersmind meggondolkodtató jelzés.

1954 augusztusának végén veszprémi éveimet rövid ideig tartó, átmeneti állapotnak gondoltam. Máig kereken hat évtized lett belőle. A városban otthonra leltem, családi, baráti, munkahelyi és tágabb közösséghez, a város múltjához és természeti szépségeihez fűződő kapcsolataim eltéphetetlenné erősödtek.

Hogyan is írja Tamási Áron? „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

 

 

Dr. Papp Sándor D.Sc.
ny. egyetemi tanár

 

 

Fotó és videó: Kiss Sándor

impresszum