Iratkozzon fel hírlevelünkre

Összes kiadásunk

 

 2017/2. szám

 

 2017/1. szám

 

 

 2016/1. szám

 

 2015/2. szám

 

  2015/1. szám

 

  2014/3. szám

 2014/2. szám

 

 2014/1. szám

 

 2013/3. szám

 

2013/2. szám

 

2013/1. szám



2012/4. szám

 


2012/3. szám

 


2012/2. szám

 


2012/1. szám

 


2011/2. szám

 


2011/1. szám

 

Veszprém történelmét a huszadik század közepéig meghatározta, hogy püspöki székváros volt. A szocialista iparosítás eredményeképpen alapvetően változott meg a városkép és a lakosság összetétele. Rainer Pál muzeológust, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum munkatársát a város történetének sajátosságairól kérdeztük. 

– Mennyiben tekinthető Veszprém történelme sajátosnak a magyarországi városok között?

– Veszprém alapvetően püspöki város volt, tehát egyházi központ. Ez alapvetően határozta meg a város történelmét  egészen a 20. század közepéig. Ez ugyanakkor nem tekinthető egyedinek,   a város történeti fordulópontjai nagyjából azonosak voltak más püspöki székhelyek jellemzőivel. Az viszont tényleg helyi adottságnak tekinthető, hogy a veszprémi püspökök – a 13–14. századtól kezdve biztosan – a magyar királynék kancellárjai voltak. A város napi életében ez persze nem sokat jelentett, legfeljebb annyit, hogy adott időszakokban a püspök a királyné mellett az uralkodói székhelyen, és nem székvárosában időzött.

– Veszprém fekvése mégis valamennyire egyedinek tekinthető.

– Veszprém völgyekkel, dombokkal szaggatott földrajzi környezetben épült. A hagyomány úgy tartja, hogy Rómához hasonlóan hét dombra települt a város. A domborzati viszonyoknak megfelelően Veszprémnek is több váralja-jellegű vagy külvárosias településrésze alakult ki, amelyeket szegnek, latinul angulusnak neveztek. Egy-egy szegnek egy plébániatemplom vagy valamilyen egyházi intézmény (kolostor) temploma volt a központja és névadója egyszerre, s a templomok köré szerveződtek a szegek mint városrészek. Ezek a törökkorig, tehát a 16–17. századig léteztek. A barokk korban újjáépülő és benépesülő városrészek azonban már jellemzően nem voltak folytonosak a korábbiakkal.  Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a középkori, de különösen az Árpád-kori magyar társadalom jóval tagoltabb volt a mainál. Rengeteg különböző rendű és rangú társadalmi csoport létezett, amelyek a 14. századra kezdtek egységessé válni. Ez az eltérő jogállás is elősegítette a településszerkezet széttagoltságát. A középkori  Esztergomban például több mint húsz különböző városrész létezett, s csak aránylag későn, a 19–20. század fordulóján alakult ki a mai egységes település. Abban ugyanakkor nem vagyok biztos, hogy máshol is élt-e a szeg megnevezés – talán az elnevezés maga lehet esetleg veszprémi sajátosság.

– Visszakanyarodva a 20. századi változásokra: milyen fejlődési irányt vett ekkor Veszprém?

– A századelőn Veszprém alapvetően papi város volt. Adódott ez egyrészt püspöki székhely voltából, illetve a város számos szerzetesrendi kolostorral és egyházi iskolával büszkélkedhetett. Ezt követően kezdett katonavárossá alakulni hatalmas gyakorlóterekkel a település határában, illetve az újonnan létrehozott katonai iskolával. A második világháború utáni politikai kurzusváltás meghatározó társadalmi, és ezzel párhuzamosan városképi változást hozott. A város a kommunista párt időszakában „persona non grata”-nak, nem kívánatos személynek számított. Az állampárti ideológia szempontjából a „klerikális reakció” egyik fellegvárának tekintették. 1949-ben megalapították a vegyipari – ma már általános oktatási szerkezetű – egyetemet, emellett pedig létrehoztak két kutatóintézetet, a MÁFKI-t és a  NEVIKI-t. Ezek személyzetét és az egyetem oktatógárdáját az egész országból verbuválták, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a klerikálisnak tekintett várost fölhigítsák, popularizálják. Ez szerintem jórészt sikerült is. Létrejött lassanként egy műszaki értelmiségi réteg, amelyik már jellemzően nem kötődött a város papi múltjához. Ha ma megnézzük a várost, viszonylag ritka a régi veszprémi család. Magam is eredetileg budapesti vagyok. A megyében maradva Pápa például sokkal jobban őrzi régi hangulatát, városképét. Itt jobban meg is maradtak a régi polgári családok.

– Mit eredményezett a szocialista iparosítás a város életében, a városképben?

– A városkép óriásit változott a háború óta. 1941-ben volt a második világháború végét megelőzően az utolsó népszámlálás. Ekkor huszonegynéhányezer lakosa volt a városnak.  Súlyát ebből adódóan inkább a megye- és püspöki székhely volta adta. Nem volt nagyváros, modern nagyiparral sem rendelkezett. A hetvenes évektől kezdődött meg a lakótelep-építési hullám, amelynek eredményeképp megszaporodott a lakosság; a szocialista iparfejlesztés következtében pedig különböző nagyipari üzemek telepedtek meg. Ezt sem kifejezetten veszprémi sajátosság, de mindenképpen jellemző a szocialista iparosításon átesett városokra. Utalnék itt csak arra, hogy minden ilyen szocialista városban kötelező jelleggel építettek egy aluljárót és egy tíz- vagy húszemeletes toronyházat. Az, hogy ezek mellett az ötödik utcában már összedőlnek a régi házak vagy rossz az útburkolat, nem érdekelt senkit. A mindenkori városvezetésnek ezzel a nem könnyű örökséggel kellett megküzdenie a rendszerváltás óta. Napjainkban üdvözlendő tervezett és folyamatban lévő fejlesztések zajlanak a városban, de ezek mellett ne feledkezzünk meg meglévő értékeink folyamatos ápolásáról, kezeléséről, karbantartásáról sem. Ha már sikerült értékeinket – viharos múltunk ellenére is – megörökölnünk, nekünk, maiaknak is tovább kellene ezeket hagyományoznunk a minket követő generációknak.

 

 

Karlinszky Balázs

Fotó: Babják Tamás

impresszum