Iratkozzon fel hírlevelünkre

Összes kiadásunk

 

 2017/2. szám

 

 2017/1. szám

 

 

 2016/1. szám

 

 2015/2. szám

 

  2015/1. szám

 

  2014/3. szám

 2014/2. szám

 

 2014/1. szám

 

 2013/3. szám

 

2013/2. szám

 

2013/1. szám



2012/4. szám

 


2012/3. szám

 


2012/2. szám

 


2012/1. szám

 


2011/2. szám

 


2011/1. szám

 

Botár Attila költő hat megjelent kötettel büszkélkedhet, irodalmi díjak tulajdonosa és bár a városban él, mégis keveset tudunk róla. Nem tolakszik a reflektorfénybe, visszavonult, szerény – egész életében a költészetnek, de sosem a költészetből élt. Immár nyugdíjasként szemlélődik, alkot, ír, él – és ez neki épp elég.

– Elmondaná eddigi pályafutását dióhéjban?

– Székelyudvarhelyen születtem 1944 márciusában. A második bécsi döntés eredményeképp ez akkor még Magyarország területén volt, ősszel azonban már nem, így háborús menekültként jöttünk az országba. Felsőnánán jártam általános iskolába, mezőgazdász akartam lenni, de mivel ez nem sikerült, így Komlóra kerültem gimnáziumba orosz tagozatra. Érettségi után képesítés nélküli nevelő és sok minden más voltam, majd Szombathelyen szereztem diplomát népművelő-könyvtár szakon. Ezután Zala megyében művelődési ház-igazgatóként dolgoztam, majd visszakerültem ismét Komlóra, mint moziüzem-vezető, ismeretterjesztési előadó. Akkoriban jelentek meg az első verseim Tornai Józsefnél és Takács Imrénél a Kortársban, az első publikációm viszont korábban, 1966-ban volt, a Jelenkornál. Ennél a folyóiratnál zajlott műhelymunka, azaz voltak a Jelenkornak „keddjei”, ilyenkor be lehetett menni a szerkesztőségbe, és megbeszélni egymás dolgait, írásait. A fiatalok ott találkozhattak például Weöres Sándorral és sok más akkor alkotó költővel, íróval. Megházasodtam, jött az első gyerek, de nem volt lakásunk, és ez a lakásprobléma végül odáig húzódott, hogy amikor az egyik volt évfolyamtársam javasolta, hogy jöjjünk Veszprém megyébe, azonnal ide költöztünk. Két évig Balatonalmádiban laktunk, onnan jártam be a moziüzemi vállalathoz, mint filmművészeti előadó. 1976-ban költöztünk végleg Veszprémbe. Átkerültem a Naplóhoz archívum-kezelőnek, néha írtam is oda, aztán elmentem nyomdásznak, lapkorrektornak. Majd nevelőtanár voltam a Bolyai János fiúkollégiumban, aztán fél év balatonfüredi könyvtárosság után Zircen, a szakképző intézetben lettem iskolai könyvtáros nyugdíjazásomig. Nagyon jó időszak volt, sok dolog született ebből a bejárásból, az egész napi mozgásból, lehetett fejben verset írni, az őzeket számlálgatni…

– Milyen késztetések, hívások nyomán vált költővé?

– A családom keverék: nagyapai ágon csíki székelyek, a másik ágon meg gyergyószentmiklósi örmények vagyunk. Foglalkozás szerint is vegyes a paletta, anyai nagyapám pék volt, apai nagyapám pedig színész (emellett a téesz főkönyvelője). Pont mostanában dolgozom fel a memoárját, sok verset tudott kívülről, szerepelt a Hamletben, tudta betéve az Arany János-féle fordítást. Tehát olyan családból származom, ahol a könyv érték volt. Nagyon korán megtanultam olvasni, és valahol Petőfinél kezdődtek ezek a dolgok, a könyvek, az irodalom, a nyelv szeretete. Édesapám, Botár Béla költő volt, ez a másik késztetés, ami erre az útra vitt. Nagyon korán elváltak a szüleim, nem volt harmonikus a házasságuk, így édesapámmal nem sokat találkoztam. Jellemző történet róla, hogy amikor 1956 őszén kiengedték a börtönből, lejött hozzánk a faluba, nekem hozta A hallgatás tornya című Weöres Sándor kötetet, öcsémnek pedig egy pár bakancsot, és aztán eltűnt. Néha azért találkoztunk persze az életben…

– Miért pont önnek hozta a könyvet?

– Neszét vette, hogy a fia is ír, hiszen már az általános iskolában faragtam verseket. De egyáltalán nem aratott sikert a családban, hogy a politikailag eltévelyedett apámra hajazok ez okból. A hallgatás tornya nagy hatással volt rám. Láttam egy olyan költőt, aki részben falusi, mint én, és sokkal színesebb volt a formavilága, mint az addig olvasott verseké.

– Kikkel érez pályatársai közül művészi-emberi rokonságot?

– Weöres Sándor meghatározó, és nem csak A hallgatás tornya kötet miatt. Aztán Áprily Lajos is fontos, Illyés Gyula is hatással volt rám, és Nagy László, akinek olyan a hangja a magyar költészetben, mint a Bibliában Jóbé – ahhoz képest az enyém csak nyöszörgés. Hamvas Béla is megváltoztatta a gondolkodásomat, világlátásomat. Vagy Márai Sándor Egy polgár vallomásai című könyve, amit Komlón még gimnázium alatt olvashattam el tanárom jóvoltából.

– Kik iránt érez rokonszenvet az irodalmárok közül?

– A szombathelyi időszakban – a főiskola alatt – kötöttem (Széki) Patka Lacival egy életre szóló barátságot. Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, aztán a Kortárs műhelymunkákon Takács Imre, Tornai József, Orbán Ottó személyisége volt meghatározó, jókat lehetett diskurálni a szerkesztőségben. Ma már nincs ez, futószalagon zavarják vissza a szerkesztőségek a verseket, villámpostával. Általában pénzhiány miatt megszüntették a vidéki lapokat, így a maradék író rászabadult a pesti folyóiratokra, hogy mégis csak megjelenhessen. Valahogy mi, írók nem tudjuk elismerni, hogy szántóvetőként is meg lehet élni. Persze a szántás-vetésre is rákényszerül az ember, mert a tiszteletdíjról, tiszteletpéldányról ma már nem nagyon hallottak. Ezt nem panaszképp mondom, át kell vészelni ezt az időszakot. A kultúrát nem lehet megölni csak úgy. Volt harminc évvel ezelőtt, nyilván ezután is lesz valamilyen. Soha  nem jártam Csitáron, körülbelül sejtem, hogy létezik még valahol – az A csitári hegyek alatt című népdalt mégis ismerem.

– Hogy érzi magát Veszprémben?

– Jól érzem magam, kint lakom a város szélén, a volt magyar (altisztképző), illetve a volt szovjet laktanya mellett. Bizonyos dolgokat hiányoltam itt, például azt, hogy megürülnek az utcák 18 óra után. Más városokban láttam, és nem Pestre gondolok, hanem például Pécsre, Kaposvárra, Komlóra – amit különösen szeretek –, hogy kint vannak az emberek az utcán este hat után is, és köszönnek egymásnak, tologatják a gyerekkocsit, sétáltatják a kutyát. Itt, Veszprémben olyan érdekes bezárkózás érezhető. De ettől eltekintve szeretek itt élni.

– Mi van a tarsolyában, mivel foglalkozik most?

– Van még három kötetem.

– A fiókban?

– A C meghajtón. Azokból már nem lesz semmi, a legújabb is olyan nehezen jött ki (Éneklő nyomokért, 2009), van még ezen kívül egy gyerekverskötetem is, majd az utódok elvesződnek vele. Sarusi Miskával mondtuk múltkor, hogy ránk senki nem kíváncsi, és megállapodtunk abban, hogy tényleg nem, annak ellenére, hogy mi kíváncsiak vagyunk a fiatal korosztályra. Sok ígéretes és kiteljesült  tehetség van köztük, Ughy Szabina, Szabó T. Anna például.

– Mit lehet tudni a családjáról? Kik a tagjai, hányan vannak?

– Az első házasságomból van két leányom, Lívia nagylányomnak van egy fia, Gergő, az unokám, ők itt laknak Veszprémben. Miléna nevű leányom férje skót, ők kint élnek, elmentek a Golf-áramlat suttogását hallgatni. A második házasságomból született fiam Zircen, ahol én is dolgoztam, az ipari szakképzőben angol és most már történelem tanár.

– Mit olvas mostanában?

– T. S. Eliotot esszéit, és lehetőleg angolul. Ez csak kíváncsiság, hogy mit ír egy vad, modern brit – aki egyébként nem volt Eliot. Szentkuthy Miklós fordított egy párat tőle, én azonban megnéztem eredetiben,  és arra jöttem rá, hogy „szentkuthyasította”. Rilkének van évfordulója idén – parányi kis évforduló, mert 1926-ban halt meg –, és kezembe került az utolsó szonettje, azt fordítottam le egy folyóiratnak.

– Részt vesz a veszprémi irodalmi életben? Milyennek találja?

– Nem tudok róla ítélkezni. Nem nagyon veszek benne részt, kapom a meghívókat, de nehezen mobilizálom magam. Persze olykor elmegyek egy-egy eseményre, azért nem zárom ki magam teljesen az irodalmi életből.

– Nem kíváncsi rá, nem tartja érdekesnek, nem foglalkoztatja?

– Mivel nem az írásból éltem egész életemben (annak éltem, de nem abból), így annyi restanciám van, amit be kéne pótolni, hogy nem érek rá elmenni nagyon sok irodalmi eseményre. Valamit kellene tenni a maradék dolgaimmal is. És hát nem csak irodalomból áll az élet, természetesen… Sokakkal, akikkel szeretnék, igazából már csak fönt fogok találkozni újra.

 

 

 

 

Névjegy:

Botár Attila 1944-ben született Székelyudvarhelyen. Háborús menekültként jutott át a maradék és roncs országba a ronccsá vált család. Apja, Botár Béla költő és műfordító volt. Iskoláit Felsőnánán, Szekszárdon, Komlón végezte. 1969-ben a szombathelyi tanítóképző intézet népművelés-könyvtár szakán szerzett diplomát. Ezután művelődésiház-igazgató, főelőadó, moziüzem-vezető, archívumkezelő, korrektor volt. 1984-től kollégiumi nevelőtanár, később iskolai könyvtáros. Veszprémben 1975 óta él.

 

Első verseit a Jelenkor, az Életünk majd a Kortárs közölte, szerepelt a Tengerlátó (Móra-Kozmosz, 1977) és a Madárúton (Móra, 1979) című antológiákban is, valamint a PoLÍSz, Hitel folyóiratokban. A Magyar Írószövetség tagja, Nagy Lajos-díjas, Gyulai Pál-díjas.

 

„Korai verseimet, ahol az első lórúgás is ért, Felsőnánán írtam, íratta velem a genetikai és történelmi érzékenység. Iskolában, képesítés nélküli pedagógusként kezdtem, és iskolából, könyvtárosként mentem nyugdíjba. Munkanélküli igen, irodalmi szabadúszó soha nem voltam.”

Kötetei: Széki (Patka) Lászlóval közösen: Időkerülő/Madárjóslat / versek (Veszprém, 1981), Elsüllyesztett harang / versek (Veszprém, 1985), Sötétfehér / versek (Széphalom Könyvműhely, 1994), Atthisz naptekercsei / versek (1998), Félcédulák Unkhu ka-Gathból / versek (2003), Éneklő nyomokért / versek (Kráter Műhely Egyesület, 2009)

 

 

Szikra Ágnes

Fotó: Szúdy Péter

Videó: Kiss Sándor

impresszum