Iratkozzon fel hírlevelünkre

Összes kiadásunk

 

 2017/2. szám

 

 2017/1. szám

 

 

 2016/1. szám

 

 2015/2. szám

 

  2015/1. szám

 

  2014/3. szám

 2014/2. szám

 

 2014/1. szám

 

 2013/3. szám

 

2013/2. szám

 

2013/1. szám



2012/4. szám

 


2012/3. szám

 


2012/2. szám

 


2012/1. szám

 


2011/2. szám

 


2011/1. szám

 

Enyhe Fintor, Veszprémi Utcazene Fesztivál, Expresszó Klubmozi és Kávézó, Patrióta Lokál, DC, Incognito kávézó, Tűztorony vendéglő, Sziget Fesztivál, VOLT Fesztivál, Balaton Sound – állomások Muraközy Péter életéből, akit lakásában faggattunk múltról, jelenről, tervekről.


– Milyen fő motívumok határozták meg életed alakulását?

– A dobolás, a zene fontos pont. Nyolcévesen kezdtem, 25 éves koromig nagyrészt kitöltötte az életemet. Az érettségi után a Dimitrovba – ma VMK – kerültem, ahol filmtárosként dolgoztam. A közművelődéssel való  találkozásom erre az időpontra datálható, és ez is mindenképpen mérföldkő, hiszen a zene és a közművelődés iránti érdeklődésem hozta magával a Fintort. Nagy szerencse, hogy a Zrínyi utcában nőttem fel: a grund, a tér meghatározta a fiatalságomat, ugyanis „utcagyerek” voltam, az utcán nőttem fel, csak „úri” környéken. Sok jó ember hatott az életemre. Schleicher Verával – jelenleg a múzeum néprajzos muzeológusa – bölcsődés korom óta a gimi végéig együtt töltöttük a mindennapokat, fontos Pekli Marci, Vogel Robi, Kugli (Kovács Gábor), Nagy Karcsi, Asztalos Pista, aki az osztályfőnököm volt a Botevben. Aztán a színjátszó szakkörtől, a városi fúvószenekartól a szimfonikus zenekarig minden hatással volt rám. Szerencsére elég sok minden befolyásolhatta a létemet.

– Rengeteg mindent csináltál eddig. Melyik időszakra, „munkára” gondolsz legkedvesebben vissza?

– Nyilván a Fintor a legmeghatározóbb, hiszen minden ott kezdődött. A ’90-es évek eleje más világ volt, amit mindannyian visszasírunk, hiszen a fiatalságunkhoz kapcsolódik. Sok olyan dolog megtörténhetett akkor, ami ma már nem eshetne meg. Egyszerűen jókor jó helyen voltunk. Szerintem a Fintor elindítása ma már kivitelezhetetlen lenne – az őskorszak és csoda ideje elmúlt. A Fintor a semmiből teremtődött, viszont nem csak az én nevemhez, hanem egy közösség munkájához kapcsolható.

– Hány zenekarban doboltál, és miért hagytad abba az aktív zenélést?

– Két fontos együttest említhetek: a Tabut Veszprémben, és a Kampec Dolores-t Pesten. A Kampec országosan ismert zenekar volt, rendszeresen koncerteztünk Soprontól Szegedig mindenhol,  és abban az időszakban a zenélésből éltem. Miért hagytam abba? Mert ’95-ben hazaköltöztem gyereket nevelni. Itthon meg nem volt kivel, és később meg nem motivált, hogy koncertről koncertre utazzak, befussak, „rocksztár” legyek. Átálltam a rock and roll másik oldalára, már nem mint aktív zenész, hanem valamiféle szervező élek ebben a világban.

– Akkor már nem is láthatunk többet a színpadon?

– Úgy volt, hogy idén tavasszal a Tabuval föllépünk a Lovassy 300 éves buliján. Próbáltunk is rá, ráadásul nagyon jól éreztük magunkat, de végül nem lett belőle semmi. A helyzet az, hogy nagyon régen voltunk színpadon, a Lovassyban meg negyven percet zenélhettünk volna, azaz mire megéreztük volna a helyzetet, addigra be kellett volna fejezni. Abszolút nem zártuk ki a fellépés lehetőségét, lehet hogy egyszer majd csinálunk az Expresszóban egy olyan koncertet, amire pakolunk két napot, beállítunk mindent… amire lesz idő.

– Utcazene, Fintor, Expresszó, DC… – mi motivál, hogy megvalósítsd a rendezvényeidet, projektjeidet?

– Mi motivál egy festőt, hogy megfessen egy képet? Gondolom a pillanatnyi alkotás vágya. Nem az, hogy a mű kikerüljön valamelyik nagy galériába, nem a kép utóélete, hanem az, hogy amit akkor gondolt, azt meg tudja-e festeni. Ezek a dolgok mind csak gondolatkísérletek, amelyek valóra válnak.

– Beszéltél a közművelődés és a zene összekapcsolódásáról az életedben. Van valami tudatos abban, hogy amit csinálsz, az mégiscsak a közösség hasznára válik?

– Jó, ha így sül el, de vagyok annyira önző, hogy elsősorban a saját vágyaimat akarom megvalósítani. Azért csináltuk  a Fintort, az Expresszót, az Utcazenét, hogy jól érezzük magunkat, és nagyon örülünk, ha másnak is tetszik.

– Viszont mégiscsak megkaptad a Gizella-díjat a várostól. Szerinted miért?

– Gondolom ezekért a projektekért. És persze örültem az elismerésnek, magának a díjnak, a ténynek. Még azt is tudom, hol van: kint a konyhakredencben…

– Közösségi ember vagy?

–Abszolút, de emellett mégis magának való embernek tartom magam. Nem tudnék itthon ülni egész nap, szívesen megyek el egy közösségi térbe, például egy kávézóba, ahol aztán egyedül ücsörgök egész nap…

– Sörpince, Incognito, Patrióta Lokál, DC, Tűztorony… Miért van az, hogy megcsinálsz egy-egy helyet, aztán meg „elhagyod”?

– Számomra az alkotás a fontos, nem a működtetés. Nem tartom magam vendéglátósnak – és nem is vagyok az. Ezeket a helyeket ki kellett találni, fel kellett tenni a térképre – utána már nem igazán érdekes a hétköznapi üzemeltetés. Az viszont nagyon jó érzés és üzenet, hogy az általad megcsinált klubok nagy része utánad is működik.

– Jelenleg milyen nagy projekten dolgozol?

– A Hangvilla a következő kihívás. Annyit tudunk, hogy a Séd mozi megújul, az  alján marad az Expresszó, viszont jóval nagyobb alapterületen. Mindenki látja kívülről, hogy mekkora az épület: nagy, és azt is lehet tudni, hogy mekkora benne a mostani Expresszó: pici. Az új hely befogadóképessége 200-ról 1200 főre emelkedik, azaz megváltoznak a lehetőségek: sokkal nagyobb koncerteket tudunk majd szervezni. Megpróbálunk vidéki szinten egy Millenáris Park szerű helyet létrehozni, és régiósan gondolkozni. Emellett az új Expresszó egyfajta ifjúsági ház jelleget is ölt, ahol a fiatalok délutánonként együtt lehetnek. 

– Álom szinten van olyan, amit meg szeretnél valósítani?

– Nem nézek ennél sokkal messzebb, elmúlt az álmodozások kora.

– A munkád kapcsán fiatalok között mozogsz. Érzed magadon az idő múlását?

– Nagyjából olyan messze vagyok a célközönségtől, mint a nyugdíjasoktól, ilyen szempontból érzem, hogy kevésbé vagyok naprakész – de a világlátásom nem változott. Amit másként látok, az azért van, mert másmilyen lett a világ, de nem gondolom másként a feketét és a fehéret, mint húsz évvel ezelőtt. Nem én változtam, hanem a közeg.

– Elég rendesen benne vagy a fesztiválok világában. Mi ott a munkád valójában?

– A Volt és a Balaton Sound programigazgatója vagyok, a Szigeten pedig a magyar zenekarok fellépéseit intézem.

– Lehet, hogy nagyobb karriert futhatnál be, ha felköltöznél Budapestre. Miért nem tetted meg?

– Amikor a Szigetbe bekerültem, felmerült az ötlet, de mégsem költöztem fel. Nekem Veszprém a világ közepe. Jó itt, nincs miért elmennem, nincs miért menekülnöm innen, és nem gondolom, hogy máshol jobb lenne.

– Ha felidézed a 15 évvel ezelőtti Veszprémet és a mostani várost,  akkor milyen változásokat látsz?

– Minden változik, így a város is, de nincs ebben semmiféle misztikum: akkor is jó volt, és ma is jó. A fiatalok nyilván mások, mint mi voltunk, ám a mi életünk nem nagyon változott. Nem igazán hiszik el a veszprémiek, hogy milyen nagyszerű helyen élnek, és állandóan a „halott város” képpel jönnek. Pedig ez nem igaz. A munkáimból fakadóan eléggé ismerem az ország nagyobb városait: Veszprém pedig országosan nagyon jó szinten volt és van.

– Mindig ilyen egyszerűen látod a világot?

–  Nem tudok minden köré nagy misztikumot keríteni. El lehetne adni, hogy mekkora dolog csinálni egy fesztivált, egy klubot, de nem lenne igaz.

– Ki vagy te, hogyan definiáljuk Muraközy Pétert? Volt dobos, jelenleg nem vendéglátós, több fesztivál szervezője?

– Ha profánul kell válaszolnom, akkor programszervező vagyok – és ez jelenthet bármit. Alapvetően viszont a mai napig zenésznek tartom magam; nem feltétlenül hangszerrel a kézben, de egy zeneszám-írásának és egy hely létrehozásának inspirációja ugyanaz. Alkotni szeretek valamit, ami jó, ha tetszik másoknak is.

 

Névjegy:

 

Muraközy Péter 1970-ben született. A veszprémi Hriszto Botev Általános Iskolába járt, a Kállai Éva Gimnáziumban érettségizett, utána Városi Művelődési Központban (Dimitrov) volt filmtáros. Elkezdte a szombathelyi tanárképző főiskola népművelő szakát, ám nem fejezte be.

Dobolt a Karantén és Tabu (1983–1992), valamint a Kampec Dolores (1992–1995) zenekarokban. Részt vett az Enyhe Fintor klub megalakításában és működtetésében (1992–2000). Az Veszprémi Utcazene Fesztivál főszervezője 1999-től. Nevéhez fűződik többek között Veszprémben az Expresszó Klubmozi és Kávézó, a Patrióta Lokál és az Egyetemi Diákcentrum létrehozása. A Sziget Fesztiváliroda munkatársa, a Volt és a Balaton Sound fesztivál programigazgatója. Veszprém Város Önkormányzata kultúraszervezői tevékenységének elismeréseképpen 2009-ben Gizella-díjjal tüntette ki.

 

 

Szaksz Balázs

Fotó: Kiss Sándor

impresszum