Kortárs művész, tanít, weblapot szerkeszt, a város fiatal amatőrzenekarait pátyolgatja – Jokesz Antal meghatározó alakja Veszprém művészeti életének (is). Idén Gizella-díjjal jutalmazta az önkormányzat.

 

 

– Miben változott a fotóművészet az elmúlt évtized(ek)ben?

 

– A fotográfia korunk vizualitásának alapja. Az objektív általi képalkotás és rögzítés azonban az utóbbi fél évszázadban teljesen átalakult, paradox módon éppen azzal, hogy ma már nincs feltétlen szükség se fényre, se fényképezőgépre a technikai kép előállításához. Ez azonban nemcsak a fotóra van hatással, hiszen mindenfajta kép jelentése folyamatosan változik az időben, még a festett képeké is. Nyilván nem a látásunk fiziológiája változik, hanem a gondolkodásunk.

 

– Ennek tükrében vannak még fotóművészek?

 

– A hagyományos fotóművészetben még fetisizált a kép, mint kézzel fogható  tárgy, de ugyanígy maga az eljárás, az apparátus, a fényképezőgép vagy a nagyítógép is. Ma már az elektronikus technológiával előállított, rögzített és bárhova továbbítható irtózatos mennyiségű kép nem kötődik ily módon konkrét tárgyakhoz, a legkülönfélébb interfészeken bárhol megjeleníthető. Ez a képiség azonban korérzésként, megfoghatatlan imaginációként a hétköznapi közérzetünket is meghatározza. Ilyen környezetben a hagyományos fotóművészet eszközei és metaforarendszere is egyre inkább kuriózummá válik. A művészet azonban sohasem volt haragban semelyik kor technológiáival, így a mai képzőművészek is előszeretettel használják korunk legújabb képi kommunikációs eszközeit.

 

– És te fotóművész vagy?

 

– Háát, nem tudom… Ugyan fotóművészként megkaptam a legmagasabb szakmai állami díjat, de az utóbbi tíz évben kiállított képeimnek egyetlen porcikája sem tartozik a hagyományos fotóművészet tárgykörébe. Ezek a képeim magára a képi médiumra, annak aktuális változásaira reflektálnak, így ezek még a saját pályám kezdetén is értelmezhetetlenek lettek volna. Egyszerűen csak kortárs művész vagyok, aki különböző eljárásokkal képeket állít elő, leginkább talán egy képzőművész alapállásából. A képeket azonban jó ideje egyszerűen csak kommunikációs elemeknek tekintem, amelyek különböző kontextusokban mást és mást jelentenek.

 

– Jokesz Antal akkor jelenleg most kicsoda?

 

– Ez bizony bármelyikünk számára alapkérdés, hogy mi is az identitásunk, kezdve a származástól, egészen a napi egzisztenciáig. Sohasem beszélek róla, mert magánügy, de az én családom sorsa sem mentes a magyarságot ért történelmi tragédiáktól. A magyar-lengyel vérvonalú anyai nagyszüleim családját 1947-ben bevagonírozták az elcsatolt Felvidéken, és áttelepítették egy dunántúli sváb faluba, egy velük szemben ellenségesen viselkedő, zárt közösségbe. A feloldást az élet hozta meg: az egyik sváb legény elkapta a felvidéki lányt, ennek következtében Devecserben megszülettem, és 6 éves koromig Kolontáron voltam gyerek. Az alapvető identitáselemek már akkor exponálódtak az agyamba. Ajkára költözve azonban átéltem az egész generációmra jellemző „kettős nevelést” is: anyám belépett a pártba, apám testvérét meg katolikus pappá szentelték. Gyerekként hajnali miséken ministráltam, szinte az összes nyaramat falusi plébániákon töltöttem, ahol – nem mellékesen – rengeteget nagyítottam a papi nagybátyám fotólaborjában. Anyám viszont felképelt, mikor kizártak a kisdobos szervezetből, mert azt mondtam az őrsvezetőnek, hogy „Tóth Klárinak tökfeje, oxigénnel van tele…” A felnőttkori identitásunkat persze leginkább a létezés aktuális tér-ideje, a lakóhely, vagy éppen a foglalkozás határozza meg.

 

– És ha a foglalkozást tekintjük, mi vagy most? Kortárs művész, weblap-szerkesztő, rock and roll logisztikus…?

 

– Fogalmam sincs, hogy mi vagyok, mert mindig is baromi sok dologgal foglalkoztam egyszerre, a művészeti tevékenységem pedig sohasem volt lakóhelyhez kötött. És kivételes szerencsém is volt eddigi életemben, mert többnyire csak azzal kellett foglalkoznom, ami egyébként is roppantul érdekelt. A leglazább éveimben például – az egykori mozikat üzemeltető megyei vállalat osztályvezetőjeként – filmművészettel, fotóval, videóval és reklámmal is. Elképesztő mennyiségű filmet láttam akkoriban, miközben a fotóművészek szövetsége által Budapesten létrehozott stúdió a képzés keretében öt évig finanszírozta a legvadabb művészeti szinopszisaimat. És mindemellett legalább napi hat órában még zenét is hallgattam, kikapcsolódásként pedig meg is építettem magamnak az ezt kiszolgáló hifi és high-end berendezéseket.

 

Ma is ugyanígy járok át egyik területről a másikra „relaxálni”. A fotómédium mellett az internet – mint a vizuális kommunikáció egyik legsajátosabb formája – legalább tíz éve foglalkoztat. Nem mellesleg: a városháza hivatali struktúráját vagy éppen a városvezetés várossal kapcsolatos terveit, vízióit is igyekszem megjeleníthetővé és áttekinthetővé tenni a városi honlapon. Közben ma is rendszeresen publikálok a művészeti szaksajtóban, elsősorban a fiatal művészgenerációk új vizuális törekvéseiről. Jelenleg az egyik exkluzív fővárosi kreatív iskolában is vezetek kurzust  az alkalmazott fotó szakon, próbálom könyörtelenül aláaknázni a hallgatók képekbe vetett naiv hitét. Emellett, de nem mellesleg, városunk összes tehetséges fiatal amatőrzenekarát is pátyolgatom: az Expresszó Roxynpadán koncerteket szervezek a bluestól kezdve a brutális zúzda-metál stílusig… Egy színpadi zenekari hangrendszert felépíteni például még mindig szórakoztat. Ha ezen a cuccon négy-öt tehetséges suhanc úgy szólal meg, hogy közben őket és a közönséget is szárnyra kapja a zene, hát az nekem is királyság! Koncert után megkapják a keverőről felvett hanganyagot CD-n, hogy a hibákat kielemezve, legközelebb még jobbak legyenek. Egyáltalán nincs bajom a mai korral vagy ifjúsággal, átkozottul tehetségesek!

 

– És szerinted mi leszel 5 év múlva?

 

– Ha mindketten megérjük, hívjál fel, és majd elmesélem.

 

– Ritkán szólalsz meg kulturális, közéleti ügyekben, viszont remekül írsz. Nem gondoltál arra, hogy mivel a ’60-as évek óta itt élsz Veszprémben, és sok mindent tettél a kultúra, művészet területén, akár összefoglalhatnád a veszprémi kultúra századvégi történetét?

 

– Az engem érintő és érdeklő hazai művészeti mozgásokról ezt már többször is megtettem saját projektjeimben és mások publikációiban is. A fotót használó hazai kortárs művészet különböző trendjeit rögzítő, általam animált Dokumentum-kiadványok, újságok, vagy a Fotomátrix című CD-rom ott van a művészeti felsőoktatás ajánlott szakirodalmának polcán. Számos kortárs művészhez hasonlóan azonban nincs ilyen irányú képesítésem, nem az én vagy a mi dolgunk a történetírás. És nem is azoké, akik így vagy úgy részt vesznek az eseményekben – feltéve, ha a hozsannázásnál objektívebb képet akarunk látni magunkról. Egyébként sem hiszek a „Veszprémben világhírű” művészetben. Az internet korában megváltozott, és néha vicces is a „helyi érték” státusa. Ha valaki valamiben jó, ma már egyszerre lehet jó Veszprémben, Budapesten, Vlagyivosztokban és Malajziában.

 

– Mit jelent neked ez a díj?

 

– A díj vagy kitüntetés kétoldalú dolog. Nem csak azokat jellemzi, akik kapják, hanem azokat is, akik adják. A Gizella-díj nem szakmai díj, hiszen nem szakemberek, hanem a város választott képviselői adományozzák. Ezáltal nemcsak elismernek egy korábbi, valamilyen körben vagy szinten kanonizált teljesítményt, de saját maguk és a város számára is kijelölnek prioritásokat. Számomra a 2011. évi díjazásnak összességében van üzenete, hiszen a város közgyűlése kinyilvánította, hogy a kultúra területe számukra elsőbbséget élvez. Ez pedig a legprogresszívebb európai városstratégiákkal is szinkronban van: azok a városok váltak ugyanis életképessé az utóbbi évtizedekben, amelyek felismerték a kultúra, mint a városidentitást meghatározó erőforrás jelentőségét. És mint számos példa mutatja, az ilyen városokban általában jó élni. Tulajdonképpen a 18 éves lányom generációja kapta áttételesen az idei díjakat... Na jó, ez így kicsit didaktikus megfogalmazás lett, de a lényeg benne van.

 

– Állandóan mozogsz, pörögsz. Mi az, ami kikapcsol? Mi az, ami boldoggá tesz? Milyen bort iszol pl.?

 

– Ahogy a pénznek, úgy az italoknak sem vagyok a rabja, nem is értek egyikhez sem. A lírai máz ellenére alapvetően műszaki beállítottságú vagyok. Egy áramkör megépítése még mindig képes lekötni, időnként a forrasztópáka füstje a tömjénem. Reggelente korán kelek – ha egyáltalán lefeküdtem –, és mikor kinézek az ablakon, ezt látom: szemben a Margit-templom, balra a lakótelep, alattam a Buhim-völgy, felettem a hatalmas ég, amit szinte mindig két-három repülőgép kondenzcsíkja darabol szét. A hajnali szél hűvös, csend van, és bennem is minden ki van kapcsolva… Ez a tökéletes semmi állapota, innen elrugaszkodva bármire képes vagyok, bármilyen mélységig lefúrok bármilyen dologban. És örülök, hogy Isten is így gondolja, mert szemben a fák mögött feltolja nekem az égre a Napot.

 

Hogy mi tesz boldoggá? Fogalmam sincs. Soha nem értem rá ilyesmin gondolkodni, de szerintem már így is szétdumáltam az interjúdat, passzoljuk a kérdést… Öt év múlva majd kezdheted ezzel!

 

A képek sorrendben:

1. Yokes és képei az Aix-en-Provence-i múzeumban 2008-ban

2. Vakuvillanás 2005-ből

3. Molnár László Gizella-napi montázsa (2011)

 

Jokesz Antal szakmai életrajza itt olvasható.

 

 

Yokes - Sax

impresszum