Géczi János 33 éve él – rövidebb megszakításokkal – Veszprémben. Író, költő, jelenleg a Pannon Egyetem MFTK Antropológia és Etika tanszékének vezetője. 2011-ben megkapta a József Attila-díjat. Kertjében irodalomról, Veszprémről, díjakról és az itt maradás kényszeréről beszélgettünk.

 

 

– Mi hozta Veszprémbe, miért itt telepedett le?

 

– Falusi gyerek vagyok, nem igazán szeretem a nagyvárosokat, nincs metropolisz igényem. Szükségem mutatkozik arra, hogy egyetlen helyet át tudjak valamiféleképpen tekinteni, hogy érzékeljem annak egészét, otthonosságát. Ráadásul nem vagyok az a mozgékony típusú ember, akinek állandó változatosságra nagy szüksége lenne. A véletlen hozott Veszprémbe, Farkas Gyula antropológus professzor úr gondolta úgy, hogy a veszprémi Országos Oktatástechnikai Központ jó hely lehet nekem az egyetem után. Nem a Balaton és nem is a Bakony közelsége ragadott meg, hanem maga a lakható város – az, hogy azt lassan bejárhatom. Ráadásul Veszprém „belakatlan terepnek” bizonyult a látható-olvasható magyar irodalmi élet számára, annak ellenére, hogy mindig éltek itt kitűnő elődök és jó pályatársak. A város soha nem tudott belegyúlni a munkámba és a magánéletembe sem – ez a nyugalom aztán megadta az itt maradás „kényszerét”.

 

– Milyen volt az 1980-as, ’90-es évek fordulóján Veszprém?

 

– Aranybányára találtam. A rendszerváltás után néhány évig elég kooperatívnak tűnt mind a városvezetés, mind néhány nemzedéktársam ahhoz, hogy visszamenőlegesen meg lehessen csinálni, elő lehessen kaparni Veszprém múltját. Kiderült, hogy sok-sok nem értékelt, ám a várost megteremtő család, művész, tudós élt Veszprémben. Ekkor jöttek ki a Vár Ucca 17. könyvek, amelyekben igyekeztünk minél több veszprémi, vagy ide kötődő személyiség életművét feldolgozni, bemutatni. Amikor az ember rámutat a sajátjának is számítható terére, akkor önmagára is rámutat, és ez a térhasználat felszabadító erőt jelent. Volt tehát egy időszak, amikor a tevékenységünknek nem volt korlátja, túl a saját ambíciónkon.

 

– Mondhatom, hogy a Vár Ucca 17. volt a hőskor?

 

– Igen, teremteni lehetett, és egyfajta közeget is létrehoztunk. Kevesebb, mint egy fél évtized alatt ötvenöt könyvet adtunk ki. A város által biztosított (amúgy szűk) támogatás elég volt ahhoz, hogy megyei és országos pályázatokon indulhassunk és nyerhessünk. Így lehetett fenntartani a sorozatot.

 

– Bizonyára van a Vár Ucca 17. kötetek közül olyan, amelyik közel áll a szívéhez.

 

– Nagyon szerettem a monográfiákat, amelyekben egy-egy személyiség hagyatékából a városhoz leginkább illeszthető szövegeket újra közöltük, illetve számos új közöletlen munkát is találtunk. Ehhez az alaphoz illesztettünk korabeli és időben későbbi értelmezéseket, értékeléseket. A munka jól sikerült, fel is kapta a fejét a magyar művelődéstörténeti szakma. De nem lehet sorrendezni, éppúgy fontos a Simonyi, mint a három Cholnoky, a Csikász, vagy éppen a Vas Gereben-kiadvány.

 

– Vannak még olyan személyiségek, akiknek az életművét érdemes lenne hasonló módon feldolgozni?

 

– Természetesen. Kétszer-háromszor olyan hosszú a névsor, mint a már megjelent kötetek listája. És akkor még nem is beszéltem a „helyekről”: Balácáról, a Margit-romokról, a szegekről. Használunk valamit, de ami róla tudható, az vagy szakkönyvek, vagy kiadványok zugaiban rejtezik, és nem él a város polgárságának köztudatában. Hány jó festőnk volt? Hol az Ircsik-monográfia? A Györgydeák?

 

– Valójában hogyan fogalmazza meg önmagát? Biológus? Antropológus? Kerttörténész? Író? Költő? Szerkesztő? Tanszékvezető?

 

– Mindez én vagyok, mindez ugyanannak az embernek több oldalról látható aspektusa. Azokat az embereket szeretem, aki képesek az életükben akár három-négy szakmát is megtanulni, és adott esetben átjárni saját szféráik között. Szerintem ez a normális.

 

– Gizella-díj, Quasimodo-díj, Artisjus Díj, 2001-ben József Attila-díj. Hogyan tekint a legutóbbi díjára?

 

– Fontos is, meg nem is. Először második könyvemmel, a Vadnarancsokkal terjesztettek fel József Attila-díjra – 32 éve. Az akkori urak egy része megakadályozta, hogy megkapjam, de valahogy mégis rajtam maradt, hogy nekem megvan a József Attila-díj. Természetesen most boldog vagyok, de tudom azt is, hogy még nagyon sok jó ember megérdemelné: ha csak Veszprémre gondolok, például Balogh Elemér, Sarusi Mihály, Fenyvesi Ottó.

 

– Ön szerint mennyire van helye mai világunkban az irodalomnak?

 

– A világot nem ismerem. Az én életemben az irodalom mindennapos dolog, az életmódom része. A hozzám közel álló kevés ember életében talán más módon, de éppúgy benne él az irodalom. A fiataloknak másfajta kultúrájuk létezik, a többségük nem érzékeli, hogy az írott szövegnek is van a szépsége, hogy az is tud adni valamit. Nyilvánvalóan én sem feltétlenül érzékelem az ő kultúrájuk mindenfajta mélységét és érvényességét. A két világ között néha-néha létezik átjárás, de nem hiszem, hogy ez vagy az értékesebb vagy értéktelenebb lenne.

 

– Igaz az a városi legenda, hogy ön mindennap ír?

 

– Az elmúlt egy évig igaz volt, ám mostanában olyan hivatali teendőim vannak, amelyek nem engedik meg, hogy akár egyetlen verssort is leírjak. Ennek ellenére legalább három évig úgy fog látszani, mintha nagyon sokat dolgoznék, hiszen több könyvem is megjelenik. Most látott napvilágoti a Viotti négy vagy öt élete című regényem a Kalligramnál Pozsonyban. Valamikor a második félévben biztosan megjelenik a kertemről és az elmúlt hat évről szóló esszéregényem a Gondolatnál. A Palatinus kiadja az utóbbi hat évben született verseimet, és ha minden igaz, és lesz a nyáron hozzá erőm és időm, akkor még idén összeáll a „rózsa monográfia” barokk kötete. S ha a sors is úgy akarja, és bírom energiával, akkor idén talán el tudok kezdeni egy regényt.

 

– Szereti Veszprémet?

 

– Sokféleképpen szeretem ezt a várost.

 

– Hogyan?

 

– Szeretem a volt zsinagóga helyén a két tő vadcitromfát, szeretem fenn, a hegyoldalon a birsalmafát. Szeretem néhány fotósát. Vannak persze saját halottaim, őket is szerettem. A Margit-romokat, és hogy talán egyszer rózsák is fognak a környékén nőni. Szeretem a vár kákabelű utcáját. Mindez nem homogén dolog. Nem rajongok a városért, az biztos – azon már túl vagyunk. Túlérett a kapcsolatunk ahhoz, hogy csak az általam kreált vonásait vegyem része. Valamikor – ha egyszer egy nagy-nagy lehetőség adódna – meg kellene ugyan csinálni a Nagy indiánkönyvhöz hasonlóan a „Nagy Veszprém könyvet”, de nem látok hozzá igényt és megrendelést. Már abból is biztosan óriási könyv születne, ha csak azt szedném össze, amit eddig Veszprémről írtam, és amit fényképeztem. Persze az nem biztos, hogy érdekes lenne másnak is, de én biztosan élvezettel dolgoznék rajta.

 

– Mindemellett nagyon kritikus is a várossal kapcsolatban.

 

– A szeretet nem akadályozza meg a kritikát, a kritika nem akadályozza meg a szeretet. De nem igaz már, hogy viaskodom a várossal. Ha viaskodom, akkor inkább a saját szövegeimmel, a szövegesülés fokozataival, folyamatával, a saját életemmel, korommal, a helyzetemmel.

 

– Ha a jövőbe tekint, milyen Veszprémet képzel el? Miben kellene változnia a városnak?

 

– Nagyon fontos, hogy a város minden szempontból egymagvúvá váljék. Veszprémben létezik az egyetem, óriási értékekkel, és van egy város, amely nem minden esetben érzékelheti, hogy ez mekkora érték. Akkor válna egymagvúvá a város, ha ez a kettő összecsúszna, ha mondjuk az egyetemi dolgozók használnák a városi kultúrát, a városlakók pedig „használnák” az egyetemet. Ha meg lehetne érni, hogy az egyetem beköltözik a várban található üres, bár tulajdonosokkal rendelkező épületekbe, ha lenne még két-három múzeum, koncertterem, akkor biztosan értékesebbé válna Veszprém. És szeretném, ha lenne végre néhány jó, egyetemistáknak való kocsma, mert enélkül nem lehet minőségi diákélet sem

 

 

Névjegy:
Géczi János 1954-ben született Monostorpályiban. Az általános iskola elvégzése után a debreceni Tóth Árpád Gimnázium biológia-kémia tagozatára járt, ahol 1972-ben szerzett érettségit.
1972-ben sikeres felvételt nyert a József Attila Tudományegyetem kutató biológus szakára. Harmadéves korától az antropológia tanszéken tevékenykedett Farkas Gyula vezetése mellett.
1978-ban szerzett biológia-szakos diplomát.
1979 és 1988 között a veszprémi Országos Oktatástechnikai Központban dolgozott.
1988 és 1999 között az Oktatáskutató Intézet könyvkiadóját vezette.
1990-től az Iskolakultúra szerkesztője. Közben 1995 és 1996 között az Országos Közoktatási Intézet vezetője. 1993 és 2000 között a Vár utca 17. szerkesztője.
1995-től a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem oktatója, habilitált docens.
2003-tól a veszprémi Pannon Egyetem munkatársa, az MFTK antropológiai és etika tanszék vezetője.

Díjak:
Gizella-díj (1992), Salvatore Quasimodo-díj (1993), Artisjus Díj (2007), József Attila-díj (2011)

Szépirodalmi művei (válogatás):
Vadnarancsok (versek, 1982), Vadnarancsok: Négy élettörténet-rekonstrukció (élettörténet-rekonstrukciók, 1982), Kezét reá veté, hogy lásson (regény, 1984), Elemek (versek, 1986), Patkányok – Kisnovellák és egyéb mulatságok (rövid történetek, 1991), Concrete (képversek, 1992), A torony (kisregény, 1992), Fegyverengedély (regény, 1994), A kékszemű Napló (meseregény, 1995), Angyalhéj (esszéregény, 1996), Képversek, Róma (képvers és regény, 1996), Képversek – Csúsztatás, hasítás, tépés (versek, 1997), Ezer veszprémi naplemente (versek, 1999), Tárlat (képzőművészeti esszék, 2001), Tiltott ábrázolások könyve I. (regény, 2001), Muszlim kertek (művelődéstörténeti tanulmány, 2002),Tiltott ábrázolások könyve II. (regény, 2002), Tiltott Ábrázolások Könyve III. (regény, Ister Könyvkiadó, 2003), Tiltott Ábrázolások Könyve IV. (regény, Ister Könyvkiadó, 2005), A rózsa kultúrtörténete. Az antik mediterráneum (monográfia, Gondolat, 2006), A rózsa kultúrtörténete. Keresztény középkor (monográfia, Gondolat, 2007), Honvágy. A paradicsomba (esszék, Gondolat, 2010), Viotti négy vagy öt élete (regény, Kalligram, 2011)

 

Szaksz Balázs

Fotó: Szudy Péter

Videó: Kiss Sándor

impresszum